Szlovákiában, a Pozsony melletti Dunasápújfalun, 2023. december 10-én, vasárnap, egy új, most épített templomot szentel fel Stanislav Zvolenský, pozsonyi érsek.

Egy útikalauzt megnyitva talán meglepő lenne azt olvasni, hogy azoknak, akik egy-egy hely története iránt érdeklődnek, különleges tájékozódási pontot nyújthatnak a temetőkben, templomokban, arisztokrata családok kriptáiban található síremlékek. Ez azonban a Közép-Európa tájait járó érdeklődők esetében nagyon is így van. A kisebb vagy a nagyobb településeket látogatva az egyik legérdekesebb helyszín a temető. A megfigyelő számos részlet alapján sajátos képet alkothat magának az adott vidék társadalmi környezetének és kultúrájának változásairól.

Anton Straka diplomata volt, a csehszlovák külügyminisztérium állt a háta mögött. Nem magánemberként, hanem hivatalnokként segítette a két világháború közötti időszakban a magyar írókat és költőket Budapesten és Prágában. Csehszlovákiában a magyar irodalmat és zenét, Magyarországon a cseh és szlovák irodalmat és zenét akarta népszerűsíteni. Magát mindkét kultúra propagandistájának tartotta. Olyan ember áll előttünk, aki eleinte papként próbált hatni környezetére. Nagyon szerette hazáját, és erős nemzettudat, emberszeretet jellemezte. Mikor azonban szembesült a korabeli erkölcsi problémákkal, végleg kiábrándult az egyházból, s más utat keresett a szlovákság szebb jövőjének építéséhez. Újságírói tevékenysége kezdetben nem volt mentes a kor nacionalista színezetétől, a magyarokkal szembeni ellenérzéstől, csakhamar viszont túllépve ezen a gondolkodáson, a csehek, magyarok és szlovákok, valamint minden más kis nép közös összefogását hirdette, szemben a fasiszta nézetekkel, mert belátta, hogy minden nemzetnek egyformán joga van a békés élethez, a fejlődéshez, az anyanyelv használatához és saját szellemi nagyjainak megbecsüléséhez. Példát mutatott arra, hogy a diplomácia eszközeivel a kultúra területén minden hátráltató és akadályozó tényező ellenére is elérhető a nemzetek barátsága, ha egymás értékeinek...

Hazám, Csehszlovákia, az egyetlen szellemi haza, amelyet egyáltalán a magaménak mondhattam, mindenekelőtt egy álom volt. Egy csodálatos álom az emberek között újjáépített igazságosság és egyenlőség hazájáról, amelyben az állampolgárság és a hűség az etnikai identitás és nyelv fölötti elvekre épül. Egy olyan szédítő álom, amelyért sokan haltak meg mindkét világháború során, a náci és kommunista haláltáborokban, vagy a bitófán. Egy álom, amely viszont – sajnálatos módon  – soha nem vált valóra.

Október végén Hruscsov és Tito elvtárs szarvasvadászaton vett részt a Kaukázus vadonjában. Testvéri egyetértésben ejtettek el néhány mutatós példányt, köztük egy tizenkettest is. Bulganyin elvtárs csak a hegygerincen csatlakozott a vadászkiránduláshoz, az utazás alatt ugyanis egy kicsit lebetegedett. A fertőzés terjedt. Európa az éjszakákat átvirrasztó dohányosok fullasztó köhögésétől rázkódott. Lehűlt az idő. Embertömegek várakoztak a troli megállóiban, mert a lakótelepekről az üzemekbe tartó forgalom akadozott.

Nézegetem Borut Peterlin szlovén fotós Flower power című, közel másfél évtizeddel ezelőtt készült képsorozatát az interneten, és azon az idézeten gondolkodom, amely mottóként szerepel a szerző honlapján a politikai eseményeken lefotózott növényeket ábrázoló képek mellett: „Száz évvel később a politikusok nevére nem emlékszik majd senki, de a növényekét mindenki fogja ismerni!”. Nyilvánvalóan ez nem igaz. A növényeknek nincs nevük, sőt, a politikusok neve sem merül mind feledésbe.

A Balkán kifejezés az itt élő népek számára réteges tartalmakat hordoz, de nem puszta földrajzi fogalom a magyarság számára sem. – A múltunk egy szerves darabja. Ez a kapcsolat ugyan felettébb ellentmondásos, ám kölcsönhatásokban, tanulságokban bővelkedő.

Tarczay Gizella (1896-1981) irodalmár, költő, műfordító, tanár, könyvelő, a délszláv és a bolgár hegyeket, illetve a Tátrát járó hegymászónő A hűtlen folyam című 1916-1918 között íródott zágrábi naplóregénye és naplója a Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány kiadásában jelent meg. A horvátországi, Modrus-Fiume vármegyei Cernik faluban született, édesapja az eperjesi származású Tarczay (Goldbecher) Kálmán, édesanyja Regéczy-Nagy Jolán. Apja 1913-as halála után egyetemi tanulmányait 1914 és 1918 között a zágrábi, horvát tannyelvű egyetemen végezte, német-magyar szakon, ott is doktorált. 1918-ban magyar és német szakos tanári diplomája megszerzésekor, hívták a budapesti Baár-Madas Gimnáziumba, de a határzár és a Tanácsköztársaság miatt már nem jutott Budapestre. Zágrábban maradt, kinevezést kapott ugyan a zágrábi leánygimnáziumba, némettanárként, de – a tantestület, elsősorban az újonnan érkezett szerb tanárok, tiltakozása miatt – állását itt sem foglalhatta el. Irodai alkalmazott lett Bohuslav Teplý ismert zágrábi cseh kertész Jelačić téri virágüzletében. Az alpinisztika lelkes művelője is volt. Bejárta a horvát hegyeket. Korán bekapcsolódott a Triglavot mászó alpinisták közösségébe. Leginkább télen, a Triglav északi falának jégmászását kedvelte. Kéziratban maradt horvát...

A magyar–szlovák történelemfelfogás különbözőségeit ideje lenne tételesen számbavenni ahhoz, hogy politikusaink ne szét-, hanem összebeszéljenek. Ehhez pedig alapos intellektuális előkészítő munka szükséges, amely már megindult, de nem látni, pedig most nagyon kellene, hogy láthatóvá váljék.

Július 11-én távozott e világból Milan Kundera. A cseh író. Igazi honfitársunk Közép-Európából. Először talán a pozsonyi Irodalmi Szemlében találkoztam a nevével. A történelmi 1968-as esztendőben utolsó éves egyetemistaként már januártól alapos figyelemmel kísértem, mi történik Csehszlovákiában. Nagy nemzetközi visszahangja volt az előző évi csehszlovák írókongresszusnak. Nem véletlenül látták később ebben az eseményben a Prágai tavasz szellemi előkészítését. Rendszeresen olvastam az ottani magyar lapokat, meg lehetett venni őket a hazai újságárusoknál. Áprilisban azután Pozsonyban tölthettem egy egész hetet, s azután a csehszlovákiai változások elkötelezett híveként követtem a történéseket. Rengeteg politikai és kulturális szereplő nevét – csehekét, szlovákokét, magyarokét - megtanultam odafönt. Mint tanú és mint magam által fölkent szakértő meséltem barátaimnak, diáktársainknak, miért fontos nekünk ez az egész.