A hidegháború befejeztével Kelet-Közép-Európa népeinek minden oka megvolt az optimizmusra. A rendszerváltozás a visegrádi országokban a lehetőségekhez képest zökkenőmentesen zajlott. Igaz, Csehország és Szlovákia útjai különváltak, de ez is békés keretek között történt. A Balkán felett viszont sötét felhők gyülekeztek. Nem is kellett sokat várni, hamarosan ki is tört a szörnyű vihar, mely olyan pusztítást hozott, amire az akkori optimista közhangulatban nem volt felkészülve senki. A Jugoszlávia felbomlását követő események a második világháború legsötétebb időszakát idézték meg, a megoldás pedig jóval lassabban érkezett, mint kellett volna.
A délszláv konfliktusok és a külvilág
A konfliktus a világ egészét megrázta, de visszhangja különösen Európában és a tágan értelmezett Nyugaton volt erős, hiszen a bajba került térség éppen ide integrálódott volna. A harci cselekmények természetesen leginkább a közvetlen szomszédokat nyomasztották, ahogyan az ortodox, a katolikus és a muzulmán testvéreikért aggódó közeli és távolabbi népeket is. Nemcsak az ismét egységesebbé váló, a bipoláris világon túllépő ENSZ, hanem a külpolitikai szárnyait éppen bontogató európai integrációs szervezetek (EK, majd EU) is próbáltak beavatkozni. Sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel. A délszláv háborús sorozat a posztszocialista országokat fogadni készülő NATO számára is komoly kihívást jelentett. Végül azonban a kezdeményezés az USA és a köré szerveződő úgynevezett kontaktcsoport (más néven: összekötő csoport) kezébe került, amely 1994 után komoly erőfeszítések árán félbeszakította a háborút és a harcoló feleket tárgyalásokra kényszerítette. A nagyhatalmak közül csak a belső reformfolyamataival elfoglalt Kína nem vett részt a folyamatban, de nem is akadályozta azt.
Az események természetesen nem kerülhették el a visegrádi államok figyelmét se. Az persze nem meglepő, hogy Magyarország kormányainak folyamatosan dél felé kellett tekinteniük, hiszen a szomszédunkban zajlottak az események, a kisebbségben élő magyarokért is aggódnunk kellett. Északi barátaink közvetlen érintettség hiányában sem fordíthatták el pillantásukat szláv testvéreik sorsáról. Így nem meglepő, hogy Pozsony, Prága és Varsó is igyekezett a lehető legjobban kivenni a részét a Balkánon keletkezett problémák kezeléséből. A cseheket és a szlovákokat egyébként mindig is különös kapcsolat fűzte a balkáni szlávokhoz, lengyelek pedig kezdtek ráérezni saját regionális súlyukra.
A négy ország lehetőségei némileg mások voltak, lévén, hogy a Békepartnerség Program keretében működtek együtt a NATO-val 1991 és 1995 között. 1999-ben, a Jugoszlávia elleni fellépés és a koszovói válságkezelés kezdetén pedig még csak Magyarország, Csehország és Lengyelország volt NATO tag, Szlovákia csak öt év múlva követhette visegrádi társait. Ennek ellenére mind a négy nemzet igyekezett kivenni a részét a béketeremtés katonai, és a posztkonfliktusos államépítés civil feladataiból. A két szerepet nem lehetett teljesen elválasztani egymástól. A béketeremtés, békefenntartás katonai feladata idején, illetve részben utána zajlott az államépítés. Ez jellemzően a nagyközönség kisebb érdeklődésére tart számot, mégis meglehetősen összetett folyamatot jelent egy posztkonfliktusos térségben. Az új vagy újjáépülő államnak rendszerint új alkotmányra, törvényekre van szüksége, majd újjá kell szervezni a központi és a helyi igazgatást, az igazságszolgáltatási rendszertől kezdve a legalapvetőbb szolgáltatásokig szinte mindent. Ott, ahol a többségi társadalom még nem heverte ki egy súlyos, etnikai alapú konfliktus gyötrelmeit, végtelenül bizalmatlan a más etnikumúakkal szemben, pedig az államépítési siker érdekében honfitársakként kellene tekintenie rájuk.
A békefenntartó missziók és a visegrádi államok
Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban is – ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokott – eleinte a katonai feladatok voltak az elsők. A békemissziók egyik sajátossága, hogy eleinte rengeteg katonára van szükség, majd a helyzet normalizálódásával (miután sikerül lefegyverezni a különböző helyi milíciákat, megteremteni minimális közbiztonságot, központi/nemzetközi ellenőrzés alá kerül az ország egésze, feláll valamiféle tartós rendfenntartó szervezet stb.) a kontingenseket fokozatosan csökkenteni lehet. A civilek szerepe ebben a fázisban szokott fontossá válni.
A becslések szerint több mint 100 000 halálos áldozatot és több mint kétmillió menekültet eredményező délszláv háború lezárása után Bosznia és Hercegovina területén is először masszív nemzetközi katonai jelenlét volt jellemző, amely évről évre csökkent. Az első években hozzávetőlegesen 60 000 békefenntartó katona szolgált a NATO által irányított IFOR (Implementation Force), majd a SFOR (Stabilization Force) missziók keretében. Az egymást időben követő UNPROFOR, IFOR, SFOR és EUFOR létszáma a csúcsot jelentő kb. 63000 főről kb. 600 főre csökkent a visegrádi országok folyamatos jelenléte mellett. A korábbi missziók feladatait fokozatosan átvevő EUFOR misszióban jelenleg körülbelül 1100 katona szolgál, 21 országból. Köztük mindig ott voltak a visegrádi államok katonái is. Az EU által alapított és fenntartott misszió vezetésében ma is olyan neves magyar főtisztek szolgálnak, mint Somogyi Zoltán dandártábornok vagy Tömösközy Tamás.
A becslések szerint 10-15 ezer halálos áldozatot és csaknem egymilliós menekülthullámot követelő 1999. évi koszovói konfliktus lezárulta után a NATO vezette KFOR erők igyekeztek stabilizálni az országot. A kezdeti 35 000 főről a helyzet rendeződésével 3500 körüli létszámra csökkent a külföldi katonák száma. A misszió hivatalos honlapja szerint jelenleg 27 ország küld csapatokat Koszovóba. A harmadik legtöbb embert biztosító résztvevő államként Magyarország 469 fővel van jelen. Lengyelország 247 főt küldött, Csehország nyolcat. 2022. november 14-e óta a KFOR parancsnokhelyettesi rangban szolgál Szpisják József dandártábornok, a KFOR harcászati tartalék zászlóalj parancsnoka pedig Horváth Sándor alezredes.
Korábban Szlovákia is képviseltette magát Koszovóban egy kisebb katonai kontingenssel. Koszovóhoz kötődik az önálló szlovák hadsereg egyik legnagyobb katasztrófája is. 2006 januárjában a magyarországi Hejce település mellett lezuhant a szlovákiai katonákat a koszovói misszióból hazaszállító katonai repülőgép. Összesen 42 katona és egy polgári alkalmazott halt meg a légiszerencsétlenségben. Martin Farkaš főhadnagynak egyetlenként, a csodával határos módon sikerült túlélni a katasztrófát.
Külföldi szakemberek a konfliktusok utáni állam- és békeépítésben
A katonai béketeremtés utáni legfontosabb feladat a tartós békeépítés, ami gyakorta államépítést is jelent. Súlyos etnikai konfliktus után nem várható, hogy a sok sérelmen átesett nép önmaga működőképes, előítéletektől mentes, jogállami normáknak megfelelő és nem utolsó sorban hatékony állami gépezetet épít ki. Gyakran szükség van ehhez külföldi szakemberekre, támogató projektekre és jelentős anyagi erőforrásra is. A külföldi szakemberekre nemcsak a háború utáni szakemberhiány miatt van szükség, hanem azért is, mert sokszor „puffer” szerepet kell betölteniük az egymással nehezen együttműködő helyi szakértők között.
Így eleinte nagyobb, majd – akárcsak a katonai missziók esetében – folyamatosan csökkenő létszámú külföldi szakembergárdára van szükség. Folyamatosan adva át feladatokat a helyettük (és közreműködésükkel) létrejövő nemzeti intézményeknek. A balkáni térségben sok visegrádi szakember szolgált ilyen pozíciókban. Nemcsak a Közép-Európa földrajzi közelsége, hanem a sok tekintetben hasonló múlt, a csehek, a szlovákok és a lengyelek esetében pedig a nyelvi közelség is szerepet játszott. A továbbiakban négy olyan közép-európai személyiséget szeretnénk kiemelni, akik fontos béketeremtő és államépítő szerepet játszottak a Bosznia-Hercegovinában, illetve Koszovóban. Szakmai hátterük, emberi habitusuk eltérő volt ugyan, de közös célt szolgáltak – a béke kiépítését régiójuk közvetlen szomszédságában. A választás szubjektív, talán kicsit esetleges is és nem fejez ki értékítéletet az itt nem említett személyekkel kapcsolatban.
Masenkó-Mavi Viktor
A magyar szakember az egyik legmagasabb bírói posztot töltötte be a háború után Bosznia-Hercegovinában. 1950-ben a Szovjetunióban, Kárpátalján született. Kijevben tanult a Nemzetközi Tanulmányok Intézetében. Magyarországra költözése után először az Országgyűlési Könyvtárban dolgozott, majd az MTA Jogtudományi Intézetében helyezkedett el. Oktatott az Államigazgatási Főiskolán és annak jogutódján, a Budapesti Corvinus Egyetemen is. Sokáig vezette az egyetem Nemzetközi Jogi Tanszékét. A nyugdíjba a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről vonult, 2013-ban. Az alig hatvankilenc éves korában elhunyt professzor számos cikk és publikáció szerzője volt, bírói munkájáért magas állami kitüntetésben részesült Bosznia-Hercegovinában.
Masenkó-Mavi Viktor legfőbb szakterülete az emberi jogok védelme volt. Részben ezért, részben pedig kiváló angol, francia és orosz nyelvismerete miatt az Európa Tanács első kelet-közép-európai szakértői közé tartozott. Az Európa Tanács megbízásából volt 1996 és 2003 között tagja a Bosznia-Hercegovinában működő Emberi Jogok Kamarájának. A testület egyik tanácsának is vezetője volt. Itt szerzett tapasztalatait számos tudományos cikkben dolgozta fel, illetve az egyetemi oktatásban is felhasználta.
A bosznia-hercegovinai háborút lezáró Daytoni Egyezmény 6. számú jegyzőkönyve az emberi jogokról szóló megállapodás volt. E jegyzőkönyv alapján jött létre a fent említett Emberi Jogok Kamarája, mely saját hatásköri és illetékességi területén végleges és kötelező erejű döntéseket hozott. A Kamara 14 tagból állt. A két-két szerb, horvát és bosnyák bíró mellett nyolc más nemzetiségű bíró is dolgozott a testületben. Az elosztás fő szempontja az volt, hogy a többségben lévő nemzetközi bírák kezelni tudják a nemzeti bírák feltételezhető (ha nem is nagy számban, de be is következő) etnikai alapú súrlódásait. A testület döntően az 1995 után keletkezett, de gyakran a múltban gyökerező ügyekre vonatkozó pontosan körülhatárolt feladat- és hatáskörökkel rendelkezett.
A háborús bűncselekményekkel kapcsolatos ügyek a Hágában működő eseti büntetőbíróság hatáskörébe tartoztak. Az Emberi Jogok Kamarája üléseit Szarajevóban tartotta. Kérelmeket közvetlenül a panaszosok nyújthattak be. Így a bíróság tagjai közvetlen kapcsolatba kerülhettek a háború nehézségeit átélt emberekkel. A panaszosoknak igazolniuk kellett, hogy a hazai igazságszolgáltatási fórumokat már kimerítették. Az egész testület működésén érződött erős kötődése az Európa Tanácshoz.
A Kamara fokozatosan emelkedő ügyszámmal dolgozott. Az ügyek száma a kezdeti néhány tucatról több ezerre nőt. Különös kihívást jelentettek a nemzeti bírák már említett súrlódásai és a korai időszak infrastrukturális problémái. Sokszor azt sem volt könnyű eldönteni, hogy melyik háború előtti jogszabályok vannak még hatályban. A Kamara rendkívül sokféle ügyben hozott döntéseiben ideiglenes intézkedéseket foganatosított, cselekmények végrehajtását, vagy éppen beszüntetését rendelte el, kártérítéseket állapított meg. Masenkó-Mavi Viktor a Kamara működését szakmai szempontból alapvetően sikeresnek tekintette, de megemlítette, hogy az ilyen intézmények, csak példák lehetnek. Megmutatják, hogyan kell egy jogállamban az emberi jogok védelméről gondoskodni. Írásaiban aggodalmának adott hangot azzal kapcsolatban is, hogy a súlyos válságon átment térség képes lesz-e végleg maga mögött hagyni a pusztító nacionalizmus időszakát.
Miroslav Lajčák
Szlovákia egyik csúcsdiplomatája, külügyminisztere 1963-ban született Poprádon. Középiskolai tanulmányait többek között Selmecbányán folytatta, majd Pozsonyban jogot, illetve Moszkvában nemzetközi kapcsolatokat tanult, több szlovák vezető diplomatához hasonlóan az MGIMO-n.
Diplomáciai karrierjét 1988-ban kezdte a külügyminisztériumban. Dolgozott Csehszlovákia moszkvai nagykövetségén, majd Szlovákia Japánba akkreditált nagykövete lett. 1993 után is fontos pozíciókat töltött be, többek között ismét tókiói nagykövetként. Figyelme később a Balkán felé fordult. Belgrádból működve több helyen is képviselte hazáját, fokozatosan bekapcsolódva az európai és a nemzetközi diplomáciai kezdeményezésekbe. 2005-ben diplomataként felügyelte a rövid életű Szerbia-Montenegró Államszövetségnek véget vető montenegrói függetlenségi népszavazást. Később az európai külügyi szolgálat munkatársa lett. A szlovák külügyminiszteri posztra az európai külszolgálat kötelékéből tért haza.
A balkáni térségben legjelentősebb nemzetközi tisztségét 2007 és 2009 között töltötte be, Bosznia-Hercegovinában a nemzetközi közösség főmegbízottjaként. E poszton az első kelet-közép-európai szakdiplomata volt.
A főmegbízott jogkörének kibővítése után az 1997-es bonni konferencián az eredetileg koordinációs célú tisztség térség nemzetközi vezetői posztjává vált. A békefolyamatot felügyelő főmegbízott helyi politikusokat válthatott le hivatalukból, ha úgy ítélte meg, hogy azok veszélyeztetik a békefolyamatot, jogszabályokat léptethetett hatályba, ha az egyes területi entitások nem tudtak megegyezésre jutni. Jelentős beavatkozási lehetőségei voltak a média területén is.
Lajčák is élhetett (és élt is) e rendkívüli jogosítványokkal. Főmegbízott fellépését kritikák is érték emiatt, egyes intézményi és rendőrségi reformok végrehajtása során autokratikus fellépéssel is vádolták. A szerb entitás vezetőjével is konfliktusa alakult ki. Munkája eredményességének fokmérője lehet, hogy mindkét entitás (a Szerb Köztársaság és a Bosznia-Hercegovina Föderáció) egy-egy napilapja őt választotta az év emberének 2007-ben. Főmegbízotti ideje alatt fogadták el az Európai Unióval a Stabilizációs és Társulási Megállapodást. E dokumentum az egyik első és fontos lépés volt a sokat szenvedett ország uniós tagsága felé vezető úton. Az integráció még várat magára, de 2022 decembere óta Bosznia-Hercegovina már tagjelölti státuszban van.
Lajčák Szlovákia külügyminiszteri posztjáért hagyta el főmegbízotti pozícióját 2009-ben, amit 2020-ig töltött be. Jelentős munkát végzett az Unió Tanácsa, valamint az EBESZ szlovák elnöksége alatt, részt vett az Európai Unió Külügyi Szolgálatának munkájában, volt az ENSZ Közgyűlésének elnöke is. 2016-ban, az ENSZ Főtitkárának megválasztásakor a portugál António Guterres mögött a második helyen végzett.
2020 áprilisától az Európai Unió Belgrád és Pristina közötti párbeszédért és más, a Nyugat-Balkán régiót érintő kérdésekért felelős különleges képviselője. Megbízatása 2024. augusztus 31-ig tart.
Marek Antoni Nowicki
A neves lengyel ellenzéki jogász 1953-ban született Siemiatyczében. Jogi diplomáját a Varsói Egyetemen szerezte. Az egyetem elvégzése után ügyészsegédként, majd alügyészként dolgozott. 1980-ban tagja lett a Szolidaritás Független Szakszervezetnek. A hadiállapot idején (1981 után) az egyik szamizdat folyóirat rovatvezetője, több emberjogi témájú jelentés szerzője volt. Annak az 1983 elején írt, a hadiállapot alatti jogsértésekről szóló jelentésnek is egyik szerzője volt, amelyet az EBEÉ madridi konferenciáján tettek közzé.
Ellenzéki tevékenysége miatt egy időre szakmája gyakorlásától is eltiltották. Társalapítója volt a lengyelországi Helsinki Bizottságnak, 1989 és 1990 között pedig a bizottság szóvivője volt. 1990 és 1993 között a Nemzetközi Helsinki Bizottság Végrehajtó Bizottságának tagja, 1992 és 1993 között elnöke.
Tagja volt a New York-i Nemzetközi Ügyvédi Kamarának, az akkor budapesti székhelyű Európai Roma Jogok Központjának és az azóta megszűnt Emberi Jogok Nemzetközi Jogvédelmi Központjának (INTERIGHTS) is. Az Európa Tanács megbízásából szolgálatot teljesített Moldovába, Azerbajdzsánban, Grúziában és Oroszországban is.
Többször jelölték az Emberi Jogok Európai Bíróságának bírói tisztségére, és az Európa Tanács emberi jogi biztosi posztjára, de ezeket a tisztségeket végül nem nyerte el. A vezető nemzetközi jellegű jogi posztot Koszovóban töltött be. Az ENSZ koszovói missziójaként működő UNMIK 2000/38 rendelete 2000. július 11-ével létrehozta az ombudsman intézményét. Így akarták fokozni az emberi jogok védelmét a súlyos jogértésekkel tűzdelt konfliktus után az ENSZ felügyelete alá vont térségben.
Az ombudsman a többi hatalmi ágtól függetlenül kérhet tájékoztatást intézményektől, vizsgálatokat folytathat azokban , ajánlásokat adhat ki, jelentéseket tehet közzé, valamint ingyenes szolgáltatásokat és közérdekű szolgáltatásokat nyújthat az állampolgároknak, akik panaszokkal is fordulhatnak hozzá. Nowicki töltötte be a függetlenségét még ki nem kiáltott Koszovóban elsőként az ombudsmani tisztséget. Megbízatása 2005 decemberéig tartott. Az ennek utolsó időszakában írt jelentésben javuló tendenciát mutatónak, de még nem kielégítőnek írta le a koszovói emberjogi helyzetet. Javaslatot tett az ombudsman intézményének megerősítésére és Emberi Jogi Bíróság felállítására. 2007-től az ENSZ Koszovói Emberi Jogi Tanácsadó Bizottságának tagja lett. Tagja az Európa Tanács Václav Havel Emberi Jogi Díj zsűrijének is. Számos díj birtokosa, több könyv és szakmai publikáció szerzője, társszerzője.
Egyik interjújában arra a kérdésre, hogy milyen témában fordulnak hozzá az emberek azt válaszolta, hogy könnyebb lenne azt megmondania, milyenben nem. Szerinte hivatala a bizalom intézményévé tudott válni. Sokszor olyan témákat vetettek fel a hozzá érkező albánok, szerbek és más etnikumhoz tartozók, amikben segíteni ugyan nem tudott, de legalább félelem nélkül elmondhatták azokat. A panaszok elsősorban a biztonságot, a tulajdont, a szociális jólétet és az igazságszolgáltatási rendszert érintették. Az ombudsman feladata leginkább az volt, hogy leckét adjon arról, hogy ilyen nehéz körülmények között is működhet független, megbecsült és erős tartást mutató intézmény.
Tomáš Szunyog
1985 és 1990 között a moszkvai MGIMO diplomataképző intézményben tanult. A nemzetközi kapcsolatokból szerezte diplomáját. Ezután a csehszlovák, majd a cseh külügyminisztériumban dolgozott. Beszél angolul, oroszul, franciául, szlovénul és bosnyákul. 1993-ban és 1994-ben a külügyminisztérium Közép-európai Főosztályán a Visegrádi Csoport és Szlovénia ügyintézőjeként tevékenykedett. 2001 és 2005 között Szlovéniába szolgált nagykövetként, utána a külügyminisztérium Délkelet- és Dél-európai Főosztálya igazgatója lett. 2009 és 2014 között bosznia-hercegovinai nagykövet volt. Hazája egyik legfőbb Délkelet-Európa szakértője. 2020. szeptember 1-jétől az Európai Unió Különleges Képviselője Koszovóban. Megbízatása 2023. közepéig tart.
A függetlenségét 2008-ban kikiáltó Koszovó 2016-ban kötött Stabilizációs és Társulási Megállapodást az Európai Unióval. A csatlakozás előmozdítása és az uniós pénzügyi támogatások (1999 óta mintegy 2,5 milliárd euró) elosztása céljából jött létre az Európai Unió Koszovói Irodája. Vezetője az Unió Koszovói Különleges Képviselője, aki a béke, a stabilitás és a jogállamiság megerősítése érdekében áll kapcsolatban az ország állami szerveivel.
Beiktatásakor Szunyog fő prioritásként az oktatás fejlesztését, a gazdasági növekedés előmozdítását, a jobb befektetési környezet megteremtését és a korrupció elleni küzdelem fontosságát hangsúlyozta. Örömét fejezte ki a Belgrád és Pristina között, Miroslav Lajčák különleges képviselő támogatásával újraindult párbeszéd miatt. Fontos céljának tekinti, hogy a koszovóiak mihamarabb vízum nélkül utazhassanak az EU-ba. 2022 decemberében a cseh uniós elnökség idején erről megállapodás is született, amit legkésőbb 2024. január 1-ig végre kell hajtani. Fontos elérendő célként jelölte még meg – akárcsak Masenkó-Mavi Viktor és Marek Antoni Nowicki – az emberek demokratikus intézményekbe vetett bizalmának fokozását.
Összegzés
Az említett közép-európai szakemberek, sok más társukhoz hasonlóan komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy a két délkelet-európai posztkonfliktusos térség visszataláljon a béke és a normalitás útjára, valamint egyszer az Európai Unió kötelékébe is megérkezzen. Ez ma még csak távlati cél. Eléréshez a két országnak még sokat kell tennie a jogállamiság, a demokrácia és a toleráns, plurális társadalom kiépítésének folyamatában. Ehhez az EU-nak és más nemzetközi szervezeteknek további komoly támogatást kell nyújtani. Ha pedig ezalatt a különböző etnikai csoportok egymással is békére lelnek, megtanulják tisztelni egymás különbözőségét, talán az egész térségre kedvezőbb időszak köszönhet, nem lesz a Balkán Európa puskaporos hordója.
Urbán Zoltán