(Sírhelyek, síremlékek: 1.)

Egy útikalauzt megnyitva talán meglepő lenne azt olvasni, hogy azoknak, akik egy-egy hely története iránt érdeklődnek, különleges tájékozódási pontot nyújthatnak a temetőkben, templomokban, arisztokrata családok kriptáiban található síremlékek. Ez azonban a Közép-Európa tájait járó érdeklődők esetében nagyon is így van. A kisebb vagy a nagyobb településeket látogatva az egyik legérdekesebb helyszín a temető. A megfigyelő számos részlet alapján sajátos képet alkothat magának az adott vidék társadalmi környezetének és kultúrájának változásairól. Ez meglepő állítás lehet, hiszen a síremlékek, akárhol is vannak, önmagukban csupán rövid híradásokat nyújtanak, többnyire az adott személy neve, születési és halálozási éve szerepel a fejfákon, sírköveken.

Bevezetésként néhány példa. Gyakran látunk ugyanazon a sírhelyen közeli rokonokat, tehát férjet és feleséget, nagyszülőket és gyerekeket nyugodni. Amennyiben a rokoni viszonyok nincsenek feltüntetve, az évszámok alapján is tájékozódhatunk a rokonsági viszonyokról, és természetesen a nevek is segítenek eligazodni. Nők esetében a születési nevet, „szül.” vagy „Geb.“, „nar.“, is gyakran megtaláljuk, ami további családok sírjaihoz elvezethet minket. Olvashatunk további kiegészítéseket is, a módosabb, vagy a nemesi családok, a valamilyen okból hírnevet szerzett személyek (orvos, jogász, bankár, városi vagy vasúti tisztviselő) és özvegyük esetében, katonai vagy egyházi méltóság, udvari kamarás vagy uradalmi gazdatiszt, író, költő, aki alkotott és számos esetben a hazáért, vagy a nemzetért élt, halt.

Az egykori Habsburg Monarchia területein (kivéve az örökös tartományokat) egymás mellett találhatunk különböző kultúrákra, eltérő nyelvű társadalmi csoportokra utaló sírokat: az állam és az egyházak tövényi különválasztása előtt felekezetileg elkülönített temetőkben, később  vegyesen, amelyekben a  nevek is egyre kevertebb formákban jelennek meg. A szövegszerű közlések mellett egyéb szimbólumokat is elemezhetünk már egyetlen síremlék esetében is. Az egyszerűség kedvéért, utaljunk csak néhány alapvető jelre, amelyeket az idegenből tévedt látogatók is könnyen megfejthetnek: a síremlékek különböző jelzései hírt adnak az adott személy, illetve család felekezeti hovatartozásáról, a sírok, sírkövek mérete és díszítése a kor, illetve az adott társadalmi közeg esztétikai preferenciáiról. Maguk a nevek és a feliratok nyelve, a betűk típusa is (például szecessziós vagy puritán formák, németes-gót vagy éppen ciril betűk, akár héber és arab karakterek) sokat elárulhatnak a személy, vagy a család nemzetiségi hovatartozásáról, szociális státuszáról. A síremlékek a társadalmi reprezentáció megannyi jelzését közvetítik; nem csak az elhunyt hozzátartozói felé, hanem a jelen és az utókor szélesebb nyilvánossága számára is.

A síremlékek, annak ellenére, hogy rövid szövegszerű tartalmat és egyszerű jelzéseket közölnek, meglepően bonyolult összefüggések hálózatát közlik. A síremlékek többnyire nem egymagukban állnak – kivételt képeznek a valóban kiemelkedő helyre állított, történelmileg is jelentékeny szereplők sírhelyei, síremlékei. A sírok rendszerint zárt térben, fallal vagy kerítéssel kijelölt helyen állnak, kiemelve és megkülönböztetve a környezetüktől. A vallásokat és mítoszokat kutató antropológus Mircea Eliade nyomán az elkerítést biztosító „falak” (temetőkerítés, parkosított terek) szerepét a szakrális és a profán terek elkülönítő funkciójaként írhatjuk le. A szakrális tér természetesen más módon is létrehozható, az említett „kiemelkedő személyek“ síremlékei sokszor egy-egy templom, tehát szakrális épület belső tereiben helyezkednek el, a kripták is hasonló célt szolgálnak.

A temetkezési helyek szent terek, az identitás kifejezésének különleges terepét nyújtják: a közösség önmeghatározása számára ugyanis alapvető jelentőséggel bír, hogy milyen módon húzzák meg a határt a szent és a profán szférák között. Természetesen roppant sokféle temető-típust és temetkezési eljárást ismerünk a különböző kultúrákban. Alapvetően a lényeg nagyon hasonló: a síremlék, vagy a síremlékek együttese egymás közelségében egy adott társadalomnak az identitását fejezik ki. Természetesen előfordul, hogy a társadalom esetleg csak egy adott szegmensének a sír-kultúrájával találkozunk egy temetőben, vagy a közösségek egymástól elkülönítve temetkeznek egy adott temetőn belül. A temetőkben sokszor búcsúztató helyet is találunk, amelyek beleilleszkednek a környezetbe, és így tükrözik a közösség kultúráját (pl. felekezetiség). A sírok ilyen jellegű együttesét, társadalmi hovatartozását rendszerint a társadalmi nyelvhasználat is tükrözi: „evangélikus temető”, „ortodox temető”, „zsidó temető”. A szekularizációs folyamatok természetesen mindezen sokat változtattak. A modern társadalmak számára a szent és a profán tér elhatárolása veszített jelentőségéből. Ennek egyik sajátos kifejezése lehet, hogy a temetőt, temetést a legújabb cseh filmekben már sokszor profanizálva látjuk, de a temetkezési szokások is erőteljes szekuláris jelleget mutatnak (pl. az elhunyt búcsúztatásának szertartása végén ma már néha rockzene, vagy akár heavy metal is elhangozhat). A határok jelzései, néhány helyen már csak szimbolikusan emlékeztetnek az egykor alapvető jelentőségű elvekre és értékekre. A modern sírhelyek és temetkezési szokások az adott társadalom változásait is jelzik, sok mindent elárulnak a kultúra szerkezetváltozásáról.  

A síremlék a halottak emlékezetének ápolása révén az egyén, a család és a közösség életének alapvető jegyeiről tanúskodik, rendszerint különleges szabályok szerint kialakított térben. A síremlék révén a társadalom, vagy egy szegmense (egy etnikai, vagy felekezeti csoport) lokálisan azonosítható pontokon fejezi ki önmegértését a temporalitás keretein belül. Ez utóbbi meghatározás arra utal, hogy a síremlék, a temető nem csupán a múlt és a jelen, de a jövő horizontjára is kiterjed: egy közösen tisztelt, többnyire szigorú választóvonallal körülhatárolt tér szükséges a temporális horizontok fizikai megjelenítéséhez. A múlt és a jelen magától értetődik, a jövőre vonatkozó megjegyzés viszont magyarázatra szorul. A jelen generáció azon elvek és értékek alapján temeti el halottait, amelyek alapján elvárja, hogy róla a jövőben emlékezzenek. Elvárás és remény a saját élet utáni emlékezetre vonatkozóan nem más, mint a jövő generációira testált jelen, amely azzal számol, hogy a jelen a jövőben már múltként fog mutatkozni. Egyszerűbben szólva ez azt jelenti, hogy a jelen generáció elvárja, és reméli, hogy gyermekei és unokái úgy fognak majd gondoskodni az ő emlékezetükről, ahogyan maguk gondoskodnak az elhunyt hozzátartozóiról. Ennek a reménynek a kifejezése, hogy komoly beruházásokra és erőfeszítésekre képes: a gyakran költséges sírok, tartós síremlékek állítása befektetés a hosszan tartó emlékezet nyereségének, mintegy kamatának reményében. Ebben az összefüggésben említjük meg a temetkezési szertartásokat és a meghatározott időnként megismételt, közösségi ritusokat, mint amilyen a szekularizált keresztények által is ápolt „mindenszentek napja“.

Mindezekben a jelenségekben egy ősi, alapvető emberi reményt is érzékelhetünk, miszerint a személy addig él, amíg emlékeznek rá. A síremlék tehát, az emlékezet mellett a személy, a család, a közösség életének meghosszabbítását is szolgálja az időben. És mint látni fogjuk, ez az összefüggés fordítva is igaz: a jelöletlen sírok, tömegsírok, vagy akár a temetőrongálások az illető személyek vagy közösségek emlékének, az emlékezet ápolásának a lehetőségét szándékoznak felszámolni. Az ilyen intenciók, tehát egy fizikai térben történt pusztítás a megtámadott közösségeknek az időben kijelölt létezését igyekszik, visszamenőleg is megszüntetni:  a síremlék hiánya arra utal, hogy az adott személyek nem is léteztek volna. A halottak emlékezetének ápolása, a térben kijelölt gyakorlatának lehetősége a közösség időbeni létezésével függ össze, tehát a temporalitás mindhárom vonatkozásában meghatározó jelentőséggel bír.

Közép-európai kontextusban érdemes történeti korszakok szerint tárgyalni a temetők és sírhelyek kultúrájának változásait. A síremlékek kultúrájának megértéséhez feltétlenül különbséget kell tenni a modern, Közép-Európa kontextusában a 19. századtól kezdődő korszak és a korábbi időszakok között. Az alábbiakban a síremlékek társadalmi-kultúrális hátterére és irodalmi reprezenzációinak összefüggéseire reflektálunk három különböző időszakban: a 19. és a 20. század első időszakában, a II. világháború idején és az azt  követő korszakban, illetve a jelen emlékezetkultúrájában.

A hosszúnak is nevezett 19. század vonatkozásában utalni kell a nemzetépítés fontos mozzanatára, röviden a nacionalizmus és az egzisztencia viszonyára. Ellentétben a nyugat-európai romantikával, a nemzetépítés tudatformáinak fejlődési irányait a Közép-Európában politikai küldetést is vállaló irodalmi romantika jelölte ki, amelyek a későbbiekben is meghatározó szerepet játszottak. Az 1980-as évek elején az ideológiák tárgyalásának új fejezetét nyitotta meg Benedict Anderson (Imagined Communities, Verso, 1982, magyarul: Elképzelt közösségek, Budapest, L’Harmattan, 2006.), amelyben a nacionalizmust új megvilágításban tárgyalta. Két motívumot érdemes kiemelni elméletéből: az egyik, hogy a többi ideológiától eltérően a nacionalizmus megkülönböztetett szerepet játszott a szekularizáció folyamán. A modern egzisztencia számára a nacionalizmus pótolni tudta a vallás egyik fontos aspektusát, válaszokat nyújtott az egyén és a közösség létezésének alapvető kérdéseire. A „Miért érdemes életünket feláldozni?”,  vagy „Mi adhat az életnek és a halálnak értelmet?” típusú kérdések számára a nacionalizmus új egzisztenciális kereteket, adekvát nyelvi- és tudatformákat nyújtott. A nacionalizmus, a többi ideológia absztrakt elveivel szemben egy konkrét közösség, a nemzet tagjaként jelöli ki az egzisztencia helyét, és életének paramétereit. A nemzet az angolban  („nation”), hangsúlyozza Anderson (ahogy számos más nyelvben is, nemzet, národ) a születésre vonatkozik. Az ember egy nemzet tagjaként születik, tehát eleve angol vagy francia, cseh vagy magyar – de soha nem születhet szocialistaként, liberálisként vagy egyéb ideológia képviselőjeként. De absztrakt ember sem születik, ahogyan Edmund Burke riposztolt a francia felvilágosodás „egyetemes ember” koncepciójára (Töprengés a francia forradalomról, Budapest, Atlantisz, 1991); mint mondta, találkozott franciával és skóttal, malájjal és portugállal – de csak úgy „emberrel” még soha.

Az egzisztencia meghatározottságai, az élet és a halál a nemzet keretei között nyerhetik el értelmüket. A szekuláris modernitás átveszi a görög-keresztény hagyomány egyik fontos elemét, t.i. hogy az emberi élet és halál értelmét etikai dimenzióba helyezi. Az ember az életét bizonyos értékhorizontok mentén, azokért való tudatos cselekvésben, ha tetszik küzdelem révén  „váltja meg”. Az üdvösség, avagy a boldogság nem lehet csupán hit és isteni kegyelem, avagy kontempláció eredménye. Az európai egzisztencia számára az élet és a halál etikai feladvány, döntések és cselekvés, rendszerint szenvedéssel járó cselekvést, és önfeláldozást jelent. A viszonyitás, az értékrendszer már nem transzcendens. A transzcendencia dimenzióját egy adott nemzeti közösség nyilvánossága váltja fel. Ezt a folyamatot készítette elő a protestantizmus, amely a szentírás szövegeivel együtt a vallás gyakorlását is népnyelvre fordította le.  A nacionalizmus keretében ezért érdemelnek megkülönböztetett figyelmet, nyernek életük vagy haláluk révén jelentőséget azok, akik egy nemzet felvirágzásáért küzdöttek, munkálkodtak, és különösen azok, akik a hazáért, a nemzetért „áldozták életüket“. Erre utalnak a  nemzet neves képvsielőinek elkülönített síremlékei, és mint ahogy látni fogjuk, ezért fontos a „névtelen hősök“ emlékezetének ápolása is. Az egyéni egzisztencia és a  társadalom önmeghatározása számára nem egyszerűen vallási pótlék a nacionalizmus, ezt hangsúlyozza Anderson is. Miután a szekularizáció háttérbe szorította a vallási hagyományokban megformált és megválaszolt egzisztenciális kérdéseket, a nacionalizmus mintegy betöltötte azt a funkciót, amely az emberi létezés számára alapvető jelentőséggel bír: az élet és a halál értelme, és nem utolsó sorban az élet utáni élet, tehát az emlékezet jelenségeiről van szó.

Anderson elméletének számunkra másik fontos mozzanata éppen Közép-Európa nacionalizmusának jellemzésére vonatkozik, amely az érintett nemzetek  kifejezetten nyelvi önmeghatározására utal. Az említett kötetben a 19. századi Közép-Európa nemzeti törekvéseit Anderson szótár-nacionalizmusként kategorizálja. Az elméletnek számos támogatója és bírálója akadt, kétségtelen viszont, hogy a nyelv, a nyelvi megújulás, a nyelvújítás, a közép-európai nemzetek (újra)formálódásában centrális szerepet játszott. A kulturális és politikai nemzetek fogalmi keretében a közép-európai nemzetek is az alapvetően kulturális identitásra alapozó közösségek kategóriájába sorolhatók. Ez azt jelenti, hogy a politikai nemzetté válás – az államalkotás – feltételének a kulturális nemzetté válást tekintették. A nyelv és a kulturális vonatkozások tekintetében fontos kiemelni, hogy a nyelvi kultúra kiépítése, illetve az önálló kultúra alapján legitimált közösség politikai kereteinek, tehát a szuverén államnak a megteremtése, az egyes egzisztenciák számára is feladatot, szó szerint egzisztenciális programot nyújtott. A nyelvi keretek megtermetése a nyelvészek, a szótár-alkotók, az enciklopedisták és a történészek mellett az irodalmárokra hárult, akik tudatosan részt vállaltak a nemzetépítés munkájában. Az írók és a költők a nacionalizmus programját a legkülönfélébb irodalmi zsánerekben igyekeztek népszerűsíthető formákban megfogalmazni, a szélesebb nyilvánosság számára is elérhető formák közül különösen a színház szerepét kell kiemelni. Az új korszak irodalmi művei a nemzet és az egzisztencia viszonyát etikailag is értelmezhető strukturákban jelenítették meg és ehhez igazodó formákban tették közzé. Kivételesen fontos műveket szakrális tisztelettel övezve a közösség ennek megfelelően ismert el, rendszerint már a megszületésük pillanatában kanonizálva a műveket – és korántsem csak a himnuszokat.

Számunkra, a síremlékek és a nemzeti kultúra összefüggésében a nemzeti romantika egyik kiemelkedő  magyar költője, Vörösmarty Mihály bizonyára legismertebb versére utalunk. A Szózat 1836-ban keletkezett, és 1837-ben jelent meg az Aurora című almanachban. A nemzeti irodalom kanonikus szövege sokáig nemzeti himnusznak számított és a nemzeti öntudat kiépülésében, a Habsburgokkal szemben vívott szabadságharc (1848-1849) előkészületi szakaszában jelentős szerepet töltött be. Érdemes néhány sorát idézni, amelyek rávilágítanak arra a két mozzanatra, a nemzet és az egzisztencia viszonyára, amit Benedict Anderson kapcsán tárgyaltunk.

Az első strófa első szava a „haza”, amely nyomban az egzisztencia („magyar”) két határkövének metaforikus, tehát képszerű, de térben rögzíthető pontjait jelöli ki: a bölcsőt és a sírt.

Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar-. / Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar.

Az egzisztencia egyértelműen nemzeti keretek között kap értelmet, pontosabban a „rendületlen hűségre” való felszólítás az élet és a halál számára értelmet adó programot rendel számára. Az imperatívusz: „Légy” jelzi, hogy valóban etikai kötelességet kap az ebbe a közösségbe született egzisztencia, lásd: „rendületlenül”, tehát kitartóan, állhatatosan, egy életre szóló feladattal.

            A következő versszak azért is fontos, mert értelmezi az első szakaszt, és a térbeli elhelyezés: ”Itt” egyértelmű és szintén programszerű kizárólagosságot jelent:

A nagy világon e kívűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.

Ez a szakasz majd megismétlődik, erős hangsúlyt kap azáltal, hogy ez a vers zárószakasza is. Tehát a Szózat utolsó sora emlékeztető, ugyanakkor végérvényes következtetés és az egzisztenciát érintő, mindent lezáró felszólítás. Egyben jóval több annál: a ”sors keze” által jutalmazva vagy büntetve, de a nemzet minden tagjára érvényes az egyéni mérlegelést és a szabad akaratot felülíró parancs: „Itt élned és halnod kell”. A vers megzenésítésében (Egressy Béni 1843) a komoly és melankolikus melódiát az utolsó sorokra énekelt drámai akkordok zárják.

A vers minden második szakasza az áldozatokról, az elődök hőstetteiről szól, amelyek ’itt’ történtek, ám a jelen és a jövő generációira kötelességet szabnak ki. A vers felénél a strófa zárószavai felkiáltójellel foglalják össze a történelmi képeket:

Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!

A vers második fele fokozza az áldozathozatal szerepét, gyakori motívumok a temetkezés, a vérontás, a gyász, illetve a sír szinonímái. És utolsó strófa teljes egészében, nyomatékosan megismétli a fenn idézett második szakaszt:  az ’Itt’ térbeli, az ’élet és a halál’ temporális  határokat jelölnek ki egy etikai program számára – a romantikus nacionalizmus koordinátarendszerében.

A 19. század közepén kelt vers korántsem ’magyar specialitás’, hiszen a német romantika hős- és halál-kultuszát idézi, amit a költő az egyéni szintről a kollektív, egyértelműen nemzeti szintre transzponál, miközben a melankolikus hangnem – a lelkesítés intenciója mellett is – kifejezetten Vörösmartyra jellemző lírai (vagy magyar?) „búskomorság”. Ám a motívumokat és a hasonló vonalú etikai imperatívuszt természetesen Közép- és Kelet-Európa más nemzeteinek irodalmaiban is megtaláljuk. Vörösmarty reprezentatív módon öntötte lírai formába saját – és sok más nemzet – nacionalizmusának lényegi aspektusait. A halál szimbóluma a sír, mint toposz az egyéni élet értelmét jelöli ki egy új keretben, a nemzet fennmaradásáért való áldozathozatal és az emlékezet, mint az egyénre és a közösségre rótt etikai kötelesség formájában.

Hasonló motívumot találunk Vörösmarty cseh kortársa, Karel Hynek Mácha  (1810-1836) epikus versében; külön érdekesség, hogy a Május ugyanabban az évben kelt, mint a Szózat, és mint a cseh romantika kanonikus műve szintén jelentékeny inspirációt, a metaforák kimeríthetetlen kútját nyújtotta a következő generációk számára. A Harmadik énekben az alábbi sorokat olvassuk[1], amelyeket a korábbi, illetve idősebb generáció tagjai még az iskolában megtanult formában „fejből tudtak”:

Amerre folytok, messzire sodorva, / S ott is, hol rátaláltok partotokra, / Az úton üdvözöljétek a földet.
Az imádott földet, a szép földet, anyámat, / Mert bölcső az és sír, a kebel és az öl, / Dús örökömet, egy igaz hazámat – 

Az „anyaföld” iránti viszony személyes, intim és romantikus, érzékeljük az egzisztenciális és nemzeti rétegek azonosítását. Ugyanakkor hiányzik a Szózatban nyilvánvaló etikai összefüggések szigorú következtetése, tehát a történelmi múltra, az ősök áltozathozatalára hivatkozott egzisztenciális kötelesség,  a személyre szóló – ószövetségi-protestáns háttérre támaszkodó  – parancsolat jóformán vallásos „szentsége”, vagy csak közvetve, implicit módon van jelen. 

A 19. századi nacionalizmus és az ezzel összefüggésben kialakult emlékezet-kultúra természetesen kihatott a 20. század síremlékeire és temetkezési szokásaira is. Közismertek a katonasírok, amelyek még nem mindig tükrözik a nemzeti hagyományt. Cseh kontextusban különösen érdekes a Hradec Králové (Königgrätz) vidékén zajlott porosz-osztrák háború és az 1866. július 3-án vívott döntő csata. Az osztrák-magyar kiegyezés közvetlen előzményeként számonttartott háborúskodást követően a két nagyhatalom megbékélt, és ennek jegyében a 19. század végén számos emlékművet, síremléket állítottak az elesett tisztek, illetve tömegesen eltemetett katonák emlékére. A mintegy száz kilométer szélességben számos ponton elhelyezett emlékoszlopokon, emlékműveken sem a porosz, sem a Habsburg-oldalon nem mutatkoznak  nemzeti szimbólumok (leszámítva a két állam hivatalos szimbolikáját), mindössze a katonai hovatartozás megjelölését találjuk, miközben az etnikai  sokszínűséget (német, cseh, magyar, horvát) a feliratok különbözö nyelvei reprezentálják. A két császárság eltünte nyomán az emlékműveket egyik érintett nemzet (osztrák, német, magyar, cseh, szlovák, horvát) sem tartja számon a közösségi emlékezet szakrális helyei között, az emlékművek gondozása és a helyi emlékmúzeum jobbára csak történeti, illetve hadtörténeti jelentőséggel bír. Igaz, a „csata” emlékezete egyrészt alkalom egyfajta népi búcsújárásra Sadová erdeiben (rendszerint a május 8-i emléknapon, ami viszont II. világháború emlékezetkörébe is tartozik). A július elején a porosz, illetve az „osztrák” egyenruhás katonai felvonulás és csata-imitáció turisztikai látványosságként és találkozási pontként szolgál a közép-európai országok katonai hagyományörző klubjai számára.

Csehországi kontextusban érdemes volna vizsgálni az I. Világháború ’elesett hőseinek’ emlékezet-kultúrájának nyomait. A számtalan emlékmű a helységből származó katonák névsora mellett az akkor még csak jövőbeni csehszlovák államért hozott áldozathozatalra utaló szövegeket találunk. Nem egyszerű ugyanis választ adni a haláluk értelmére: Miért is haltak meg az Osztrák- Magyar Monarchia  különböző nemzetiségű katonái – talán Őfelségéért? Avagy, amint szintén gyakran olvassuk, a csehszlovák nemzet államáért, amit viszont aligha sejthettek az „önkéntelenül“ elesett katonák 1915-16-ban? A csehszlovák köztársaság megszületésében fontos szerepet játszó légionáriusok emlékművei is érdekesek lehetnek, ám ezúttal viszont egy olyan jelenségre utalunk, amely sajátosabb illusztrációként szolgálhat az alapvető témánk számára.

A síremlék és temetkezési kultúra, illetve a nacionalizmus összefüggésében érdemes egy különös jelenségre felhívni a figyelmet, amelyet újratemetésként szoktak emlegetni. Az újratemetés mindig rendkívüli esemény, valamilyen különleges alkalommal történik, a nyilvánosság részvételével, fontosnak szánt üzenettel.

A lengyel és a magyar szabadságharcok hőse, a bécsi forradalom katonai parancsnoka,  Józef Bem (Bem József), aki törökországi emigrációban halt meg 1850-ben, Murat pasa néven a szíriai Aleppóban, ahol a szultán számára tett katonai viszontszolgálatot. Az iszlám hitre tért Bem „apó” , ahogy az idősödő, de valóban kiváló hadvezért a magyarok emlegetik, végül 1929-ben tért vissza szülőhazájába. Ám – a mai napig élő legenda szerint – vallási okok miatt nem lehetett gyaur (azaz nem-iszlám) földbe helyezni, ezért a kompromisszum jegyében a föld fölött, hatalmas márványoszlopokra helyezett szarkofágban nyugszik Tarnówban.

Magyar történelmi kontextusban több példát is említhetünk, így például Rákóczi Ferenc hamvai a nemzeti szuverenitás demonstrációjaként, szállíttattak (szintén) törökországi emigrációból a kassai Szent Erzsébet Dóm kriptájába, 1906-ba. Már magát az ereklyét szállító vonatot is nemzeti szimbólumként üdvözölték útja során, a Szeged pályaudvarán a szerelvény elhaladtának centenáriumi ünnepére emléktáblát is kihelyeztek. Ugyanebben az évben tért haza Thököly Imre szülővárosába, Késmárkra, szintén Törökországból.

Ez alkalommal vizsgáljunk meg két csehországi példát, amelyek a halottkultusz és a nemzeti emlékezet találkozási pontján találhatók. Az első példa az említett romantikus költő, Karel Hynek Mácha, újratemetése Csehországban a nemzeti emlékezet része. A cseh romantika egyik legjelentősebb szerzője szinte kizárólag a Május című versével szerepel az irodalmi kánonban, már csak azért is, mert rövid életében mindössze egy, hasonló című kötete jelent meg, 1836-ban, magánkiadásban. Korának jelentős kritikusai sem fogadták különösebb elismeréssel, így a fiatal költő ismert szerzőként, de különösebb hírnév nélkül hunyt el még ugyanebben az évben. A csehországi nyilvánosság és irodalom elsősorban német nyelvű volt, Mácha viszont cseh nyelven írt, híres grafikái és útirajzai is a cseh(országi) történelem nyomvonalait követték, szerelmei között is méltányolta, hogy melyikük volt hajlandó cseh nyelven beszélni és olvasni, viszont egyetlen fiának édesanyja még beszélni sem volt hajlandó csehül. A költőt a Prágától északra fekvő Litoměřicében temették el, a prágai Szt. Ignác  templomban tartott rekviemen a szülők és a családtagok, tanárai és barátai mellett a cseh nyelv fejlődésében meghatározó szerepet játszó nyelvész, Josef Jungmann is megjelent. Máchát az 1850-es években, a forradalmak leverését követő Habsburg-abszolutizmus nyomán megerősödött nemzeti ambíciók hulláma fedezte fel, mint a nemzeti irodalom egyik fontos megalapozóját. A „májusiak” mozgalmát a cseh irodalom klasszikusai képviselik, mint Karel Havlíček Borovský, Jaromír Erben, Božena Němcova és nem utolsó sorban Jan Neruda, aki a Máj című almanach egyik alapítója volt. Mácha szimbolikus szerepet töltött be a nemzeti érzelmek kifejezésben halála centenáriuma után. A müncheni egyezményt követően kezdeményezés indult a kulturális és a politikai identitás egységére a nemzeti összefogás erejét kifejezésének céljával. A Csehszlovák Nemzeti Bank elnöke Karel Engliš  javaslata nyomán az akkor már nemzeti szimbólumként számon tarott Mácha földi maradványait a náci birodalomnak ítélt Litoměřicéből átszállították, tudományos vizsgálat alá vetették, majd hatalmas tömeg részvételével a prágai Vyšehradon létesített Slavín nemzeti temetőben helyezték végső nyugvóhelyére. A romantika jegyében élt és alkotott cseh költő a kortárs magyar sorstárs „Szózata” jegyében, a közép-európai nacionalizmus testamentumának („Itt élned és halnod kell”) tett eleget egy évszázaddal a halála után is. Pont ezért idézhetjük a magyar romantika másik klasszikusának Petőfi Sándornak versét, a Nemzeti dalt:

„Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak.”

Így szól a közép-európai környezetben is érvényes nemzeti testamentum. A sírnak ott kell lennie, ahol „a haza”. Ha a haza határait máshol húzzák meg, akkor a sír helyét is ennek megfelelően kell változtatni. A posztumusz generációk teljesítették a romantika programját. Ugyanakkor 1939. korszakhatár is, a 2 világháborúval megrendültek a 19. századi nemzeti önértelmezés formái.

Ennek jelzése lehet, hogy egy másik újratemetés a 21. század elején már alig keltette fel a cseh nyilvánosság figyelmét. Az első világháború cseh légiójának legendás alakja, háromszoros emigráns, a Heydrich-merénylet tervezője, a hidegháború idején a külföldi hírszerzés vezetője, František Moravec hamvainak hazahozatala Washingtonból és búcsúszertartása szülővárosában, Čáslavban 2022. április 26-án a közmédia és a szakértők, az értelmiség egy része és a lokálpatrióták korlátozott érdeklődése mellett zajlott. A nemzet egésze lényegében alig reagált az eseményre.

A 2. világháborút követő időszak, különösen a jelenkor síremlék-kultúrája és irodalmi megjelenítése viszont már egy másik fejezet témája.

Pató Attila

(A szöveg apró változásokkal – lényegében csak az idézetek forrásainak cseh bibliográfiai adataival – azonos a cseh nyelven megjelent szöveggel: „Kolébka i hrob. Janusovská tvářnost hřbitova v kulturní tradicí střední Evropy.“ In: Pavel Panoch (szerk.): Hřbitovy zmizelých. Průvodce po sudetských hřbitocech východních Čech: Podkrkonoší. Pardubice, Univerzita Pardubice, 13-22.)

[1] Kudy plynete u dlouhém dálném běhu / i tam, kde svého naleznete břehu, / tam na své pouti pozdravujte zemi.
Ach zemi krásnou, zemi milovanou, / kolébku mou i hrob můj, matku mou, / vlasť jedinou i v dědictví mi danou, / šírou tu zemi, zemi jedinou! 

A magyar fordítás Efraim Izrael munkája, amely a cseh eredetivel megtalálható: https://www.magyarulbabelben.net/works/cz-hu/M%C3%A1cha%2C_Karel_Hynek-1810 Letöltés dátuma: 2023.09.05.