Július 11-én távozott e világból Milan Kundera. A cseh író. Igazi honfitársunk Közép-Európából. Először talán a pozsonyi Irodalmi Szemlében találkoztam a nevével. A történelmi 1968-as esztendőben utolsó éves egyetemistaként már januártól alapos figyelemmel kísértem, mi történik Csehszlovákiában. Nagy nemzetközi visszahangja volt az előző évi csehszlovák írókongresszusnak. Nem véletlenül látták később ebben az eseményben a Prágai tavasz szellemi előkészítését. Rendszeresen olvastam az ottani magyar lapokat, meg lehetett venni őket a hazai újságárusoknál. Áprilisban azután Pozsonyban tölthettem egy egész hetet, s azután a csehszlovákiai változások elkötelezett híveként követtem a történéseket. Rengeteg politikai és kulturális szereplő nevét – csehekét, szlovákokét, magyarokét – megtanultam odafönt. Mint tanú és mint magam által fölkent szakértő meséltem barátaimnak, diáktársainknak, miért fontos nekünk ez az egész.
Cseh lelkesedésemet látva hozta Sz. Pista barátom a könyvhét idején Kundera Nevetséges szerelmek című novelláskötetét, hogy mit szólok hozzá, mert ő kitűnőnek tartja. Szégyenszemre be kellett vallanom, hogy ezt a könyvet nem ismerem. Utána pedig baráti körben egykettőre a legtöbbet hivatkozott szöveg lett belőle, a lányokkal való kapcsolatteremtés terminológiáját rendre a kunderai kategóriákkal (regisztrálás, kontaktálás) írtuk le. Cseh és szlovák írók drámakötete is megjelent akkor magyarul, benne Kundera Kulcstulajdonosok című művével, mely inkább dramaturgiai megoldásaival volt nekem érdekes. A Tréfa csak 68 őszén jutott el hozzám. Pozsonyban ugyan már tavasszal meg lehetett venni, szlovákiai magyar kiadó jelentette meg – elvben közös kiadásban -, ám szeptemberben magyarországi terjesztését leállították. Meghatározó olvasmányélmény volt, épp az előttünk járó nemzedék tapasztalatainak tükre a diktatúra heveny és enyhültebb korszakából, izgalmas történetmondási technikával. Otthon érezte magát benne az ember. A „rendszer” hazugságainak kíméletlen leleplezésével még megmaradt csekély számú illúzióinkat is fölszámolta.
Tudtuk, hogy érdemes Kunderát olvasni. Ha cseh változatban is, de rólunk szól, és nekünk szól. A nevetés és felejtés könyvének (1978) egyik mondata például: „Az ember harca a hatalom ellen annyi, mint az emlékezet harca a feledés ellen.” Ha 1975 után már Párizsból üzent műveivel, akkor is. Másik kérdés persze, mit jelentett az író nyelvváltása. Nem ugyanaz, megkockáztatom, csehül, mint franciául. Népszerű, olvasott és idézett író lett szerte a világon, és az is akart maradni. Talán ezzel magyarázható a francia Kundera, aki persze szellemiségével, iróniájával azért valamennyire cseh is maradt.
Akaratlanul a nagy fordulat (a kommunizmus bukására gondolok) egyik szellemi előkészítője lett emlékezetes esszéjével (Az elrabolt Nyugat avagy Közép–Európa tragédiája).Idén novemberben lesz 40 éve, hogy megjelent Párizsban a Le Débat hasábjain. Fontos üzenet volt nekünk, de talán még inkább a nyugati világ közvéleményének, hogy a mi végvidékünk kulturálisan és mentálisan a Nyugathoz tartozik. Elindítója lett annak a diskurzusnak, amely fölfedezte újra a kontinensnek a középső részét, a mi térségünk íróit. Jól emlékszem, milyen elégtéttel néztem körül 1987 októberében a párizsi könyvesboltban, egymás mellett a polcokon lengyel, cseh és magyar szerzők. Talán nem lesz ezután a mi tájaink fölé írva Európa térképén: Ubi leones, ahogy Czeslaw Milosz jellemezte térségünket fehér foltként a barbár vidékek ókori jelzését fölidézve.
Külön történet a cseh író kapcsolata a magyar kultúrához. Például a Tréfa esszé betéte Bartókról. Amikor eljutott hozzá Párizsban Nagy Gáspár 1981-ben a Kortársban megjelent kisregénye (Augusztusban Ludvik Jahn nyomában), a magyar költőnek írt levelében azt írta, különös öröm volt neki, hogy egy olyan országból érkezett a regényhősét magyar közegben mozgató írás, amely iránt mindig különös vonzódást érzett.
Kiss Gy. Csaba