Cellatársak lettünk
A nézők Kodály Zoltán Galántai táncainak dallamára foglalhatnak helyet székeiken. A díszlet egyszerű, szinte sematikus, mégis egyértelmű: nem tereli el a figyelmet a lényegről. A történetben hamar az emberi gonoszság börtönének rabjává válik Esterházy, mi pedig – akarjuk, nem akarjuk – mellékerülünk, belelátunk a cellájába és az érzéseibe. A misztériumjátékok hagyományának lényegét adó színi állomások jelzése egyszerű, de találó és elegáns. A történetvezetés időben nem lineáris, előre-hátra ugrál a megjelenített évszámok között, ám minden ugrásnak helye van az „Esterházy-misztérium” ívében: nem megtöri, hanem dinamikussá teszik a cselekménysort, amelynek valós, fő szála – a pszichologikus-spirituális sík – zökkenőmentesen halad a katarzis (vagy épp hiánya?) felé.
Ahogy húrjába csap a kobzos, Szabó Sebestyén László, egyszerű akkordok, jórészt felvidéki eredetű, balladisztikus dallamok adnak aláfestést cselekményhez a jelenetek között. Előadásában a zene jelenléte nem egyszerű aláfestés vagy kísérés, hanem egy plusz dimenzió, amely népiességében a történelmi korok hősi énekeinek hagyományával egészíti ki az előadást, dallamvilágával, dalválasztásaival pedig a transzcendens síkkal is összeköti a cselekmény menetét.
Vannak a darabban persze kisebb zökkenők, amikor döntenem kellett: nem értetlenkedem, engedek a színdarab sodrának. A „reakciós burzsoázia” valóban olvasva-kibetűzve volt hiteles az egyszerű Hlinka-gárdista szájából, de a „Csehszlovákia” szót ugyanígy dadogva felolvasni már mesterkéltnek hatott. És bár Esterházy mírovi börtönében a halálos ágy mellett bosszankodó Kísértő tipikus szereplője a szentéletű személyiségekről szóló drámai műveknek, számomra valami fűszeresség hiányzott a karakteréből. A magam részéről például erősebb szembesítést vártam volna tőle a gróf keményfejűsége miatt a családjában történt tragédiákért, főképpen Serényi Lívia mentális összeomlásáért, különösen, ha Tóth Auguszta ilyen kifejezően és szívszorítóan mutatta be a grófné sorsát.
Esterházy öröksége: a ránk bízott katarzis
Azon kapom magam, hogy szurkolok valaminek – valami váratlan fordulatnak, vagy a happy end szikrányi lehetőségének, hogy enyhületet hozzon. Szurkolok bármilyen igazságtételnek. A helyzet hiába egyértelmű morálisan, az érdekek útvesztőjében támolygó politika számára mindmáig feloldhatatlan zűrzavart okoz – akár az utókor magyar, de főleg cseh és szlovák társadalmában. Úgyhogy mire felállok székemből, rá kell jönnöm, nekünk kell igazságot szolgáltatnunk Esterházy Jánosnak. Mert nagy súlyt helyezett az utókor vállára azzal, hogy amikor börtönbe zárták, „de nyitva hagytak egy kiskaput”, akkor nem az egyetlen ésszel felfogható lehetőséget, a disszidálást választotta. Ehelyett ez az ember, ez a makacs, Istenbe kapaszkodó és acélgerincű zoboralji gróf arra tette fel egzisztenciája utolsó maradékát, hogy nem engedte elsumákolni a börtönbe zárásának igazságtalanságát.
Mennyit ér egy politikus? Talán sokat, talán keveset. Talán épp annyit, mint minden más hivatás gyakorlója. És biztosan annyit, mint minden ember: végtelenül sokat. És ez az ember, Esterházy János már hazatért. Ő eléri a saját katarzisát, amikor önként választja igazságtalan büntetése kitöltését, és így válik égővörös, megkerülhetetlen felkilátójellé az utókor számára: felbecsülhetetlen árat fizetett azért, hogy ne engedjünk többé hatalomra elnyomó, önkényes és igazságtalan politikai rendszert, és ne engedjük, hogy bármi közénk és a szomszédos társadalmak testvéri együttélése közé álljon. Ez az egyetlen happy end, ami nyugvópontot adhat a misztériumjáték folytatásának – és minden más ehhez képest Esterházy örökségének és önfeláldozásának a semmibevétele. A rossz hír, hogy a misztériumjátéknak ez az epizódja már nem kerül be a színdarabba. Jó hír viszont, hogy ennek a képnek viszont mi vagyunk a rendezői és szereplői egyaránt.
Esterházy János életét ismerve nem számítottam könnyed esti programra, de az eredmény ehhez képest is letaglózó volt. Látva, hogy ezzel nem voltam egyedül, rá kellett jönnöm, hogy ez a letaglózottság része annak a katarzisnak, amellyel a társulat utunkra akart bocsátani minket, mert ebből talpra állva lesz erőnk megrendezni a ránk bízott színt.
Általában nem szerencsés embereket morális piedesztálra emelni, és ez különösen veszélyes politikusok esetében, akik tevékenységének megítélését nehéz elválasztani ideológiáktól és érdekektől. Esterházy esetében viszont az a valós veszély, ha nem tesszük ezt. Ezt ismerte fel a lengyel katolikus egyház, amikor a magyar egyház támogatásával boldoggá avatását kezdeményezte. Esterházy életművének máig ható feszültsége otthon sem hagyja nyugodni a nézőt – és ez jelentős részben a színdarab, a rendező és a színészek nagy-nagy érdeme.
A színdarabot Lukácsy György írta, Rubold Ödön rendezte, Esterházy Jánost Tóth László, feleségét Tóth Auguszta alakítja. További szerepekben: Szász Enikőt, Szabó Sebestyén László, Berettyán Nándor és Rácz József. A színdarab történész szakértője Molnár Imre Esterházy-kutató.
A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképzésének hallgatója, valamint a Charta XXI. Megbékélési Mozgalom munkatársa. A civil egyesület célja új alapokra helyezni a Trianon utáni szomszédkapcsolatainkat. Köszönjük a tiszteletjegyet a Fiatalok a Nemzetért Alapítványnak.
Ottlik Domonkos