Negyven éve jelent meg az emlékezetes esszé, a nagy hatású fölkiáltás Közép-Európáért. Hogy egyáltalán létezünk. Mert úgy látszott, kitörölt bennünket a jelenből és az emlékezetből Európa jaltai kettéosztása. Tizenöt évvel voltunk 1968 után. Amikor először találkoztam Milan Kundera írásaival. Nemzedékem számára történelmi esztendő volt ez. Nagy Gáspár így idézte föl később, mikor és hogyan lettünk mi közép-európaiak: “Eljegyeznek a történelemmel előre és hátra az időben… Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa.” Augusztus 21., a Varsói Szerződés csapatainak inváziója tette világossá számunkra, hogy a „rendszer” nem reformálható, és ha valaha is kiszabadulunk belőle, az csak együtt történhet szomszédainkkal, a térség többi népével.
Prózai írásai (különösen pedig a Tréfa) mellett sokáig bennem maradtak a nemzeti kultúráról mondott szavai. A pozsonyi Irodalmi Szemle 1968-as hatodik számában jelent meg a csehszlovák írók előző évi IV. kongresszusán elhangzott nagy hatású fölszólalásának magyar szövege. Egzisztenciális fontosságúnak tartotta a kultúra és az irodalom szellemi szabadságát. A kisnépi sors rokon érzését vehette észre ebben a szövegben a magyar olvasó: „A cseh nemzet létezése ugyanis sohasem volt természetes, s éppen a természetellenesség az egyik legjellemzőbb tulajdonsága.” Nem állt tőlünk távol az sem, amit az alkotói elkötelezettségről mondott: „…számunkra a kultúra egy csöppet sem veszített nemzetigazoló és -biztosító szerepéről, mára sem.”
A Prágai tavasz és a rákövetkező ősz mély nyomokat hagyott az akkor pályára lépő fiatal magyar értelmiségben. A cseh film és irodalom iránti érdeklődés mellett a közép-európai szolidaritás gondolata is megjelent ekkor. A tájékozódás igénye a szomszédos népek iránt. A szegedi Tiszatáj szerkesztősége biztosított 1971 után lehetőséget ennek a gondolatnak. Két rovat is indult e tájékozódás jegyében, az egyik a Németh Lászlótól származó Most-Punte-Híd, a másik pedig az óvatos Kelet-európai Néző címmel. Fiatal írók, irodalomtörténészek, történészek voltak a szerzői ezeknek a rovatoknak, csak néhány nevet említve közülük: Borsi-Kálmán Béla, Bába Iván, Berkes Tamás, Imre László, Kovács István, Márkus Béla, Milosevits Péter, Petneki Áron, Spiró György. Érdekes egybeesés, hogy 1983 júliusában jelent meg a folyóiratban Bohemia et Hungaria címmel a cseh kultúrának szentelt összeállítás. Kundera akkortájt fogalmazhatta „Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája” című írását. Az év novemberében jelent meg. Ekkor már világosan lehetett látni, hogy a lengyel hadiállapot enyhült ugyan valamennyire, ám a hatalom nem tudta fölszámolni a jelentős passzív és aktív ellenállást. Példa nélküli volt ez abban az időben a Szovjetunió uralta világban. Mindenesetre adott némi reményt az odafigyelőknek. Talán érezte ezidőtájt a nagy fordulat előszelét a cseh író.
Hogy pontosan mikor jutott el hozzám a szöveg, nem tudom már fölidézni. Annyi biztos, hogy mikor 84 márciusában egy magyar-szerb irodalomtudományi rendezvény alkalmából Újvidéken jártam, onnan küldtem már Kunderának Párizsba néhány soros gratuláló levelemet. Névaláírással, de a föladó címe nélkül. Az esszé világos, jól tagolt szövegét nagyon fontosnak tartottam, azt nem sejtettem, hogy valóságos mérföldkő lesz belőle, és széles hullámú nemzetközi diskurzust indít útjára. Esetleg még az is megkockáztatható, hogy szerény, ám nélkülözhetetlen fogaskerékként hozzájárult azokhoz a folyamatokhoz, melyek a kommunizmus bukásához és a Szovjetunió megszűnéséhez vezettek. Magyarországon a nyolcvanas évek pezsdülő légkörében ott volt az ellenzéki szellemiségben a közép-európai szolidaritás gondolata, a szélesen bontakozó klubmozgalom rendezvényein rendszeresen szerepelt a megvitatandó kérdések között. Az 1985-ben létrejött független Klubtanács céljai között szerepelt például a közép-kelet-európai egymásrautaltság erősítése.
Megnyerő volt, ahogy Kundera esszéjében hogy magyarokat, lengyeleket, cseheket rendre együtt említi, és kissé meglepő – vagy szokatlan is – épp egy cseh írótól a magyarok iránti alig leplezett rokonszenv. Volt olyan részlete, amely mintha Németh László gondolatát (Nyugat és Bizánc) kívánta volna megerősíteni: „Abban a pillanatban, amikor Magyarország többé nem Európa, vagyis nem Nyugat, kizökken saját sorsából, saját történelméből, identitása lényegét veszíti el.” Teljes egyetértéssel olvastam, amit a sorsközösségről írt: „Közép-Európa nem egyetlen állam, hanem egy kultúra, avagy egy sors.” És elfogadhatónak találtam régiónk meghatározásának a kísérletét, mikor az Oroszország és Németország közötti kis nemzetek bizonytalan területeiről beszél. Mi a Nyugat keleti határán vagyunk, állítja, s egyértelműen ennek a határnak a túloldalán látja azt az Oroszországot, amelytől alapvető civilizációs különbségek választanak el bennünket. Mennyire ismerős a mi térségünk jellemzésére általa is használt „kis Európa” metafora: „Közép-Európa sűrített képe akart lenni Európának, változatos gazdagságának, egy kis archieurópai Európa, a nemzetek Európájának miniatűr modellje…” Mintha a szlovák-magyar (hungarus) Csaplovics Jánost (Ján Čaplovič) képét „Magyarország – Európa kicsiben” (Gemälde von Ungarn, 1829.) elevenítené föl. Ha nem is él a kifejezéssel, föltételez egy „harmadik” Európát a kontinens középső részében, „mely kultúrájában nyugati, politikailag pedig Keleten van.” Mintha e gondolata Szűcs Jenő történeti esszéjének (Vázlat Európa három történeti régiójáról, eredetileg: 1990) következtetéseire rímelne.
Sajnos négy évtized után is időszerű Kunderának az a megállapítása, hogy nem jutott nekünk megfelelő hely az európai gondolatvilágban, a kontinens emlékezetében. Ezek a nemzetek szerinte túl sok erőt pocsékoltak el létük fennmaradásáért, s ezért: „Nem sikerült kellő mértékben beépülniök az európai tudatba, s így Nyugat kevésbé ismert és törékenyebb részévé váltak, ráadásul furcsa és nehezen elsajátítható nyelvük is függönyként takarta őket.”. Közel tíz évvel később látott napvilágot Larry Wolff alapvető munkája Kelet-Európa „feltalálásáról” (Inventing Eastern Europe), hogy miképpen alakították ki a francia felvilágosodás gondolkodói a „barbár” másik Európa képét, amelynek tükrében magukat a civilizáció élvonalában láthatták. Ez a szemlélet magának a szovjet kolonizáció sújtotta Közép-Európának önálló létét tagadta, mintha valamiképpen szükségszerű folyamat lett volna a térség Kelet-Európához tartozása, szinte mintha ilyen „modernizáció” járt volna nekik a 20. század közepén.
Volt még egy fontos rétege a cseh író esszéjének, ez pedig az európai kultúra értékeinek Nyugaton már 40 éve is tapasztalt fenyegetettsége. Személyesen is tanúja lehetett ennek a folyamatnak. Megállapítása meglehetősen keserű: „Tény, hogy a művészet, amely stílusát teremtette meg a koroknak, és századokon át kísérte Európát, elhagy bennünket, vagy mi hagyjuk el őt.” Föltehetően nem vígasztalták e tekintetben a következő évtizedek tapasztalatai sem. És nálunk is hasonló irányban történtek változások. Akár csupán az írószövetségek eljelentéktelenedésének a folyamatát nézzük. Pedig milyen fontos szerepet játszott az írószervezet 1967-ben és 1968-ban Csehszlovákiában, 1981-ben vagy 1986-ban Magyarországon, 1980 és 1983 között pedig Lengyelországban.
Ha sokan ismerték is, nálunk annak idején egy igazán érvényes – ha nem is közvetlen – hozzászólás született Kundera esszéjéhez. Konrád György tollából. Eleinte csak a második nyilvánosságban lehetett olvasni. A magyar író „Van-még álom Közép-Európáról?” című írása 1984-85-ben született. Mintha egyenesen cseh pályatársának kívánt volna válaszolni: „Közép-európai az, aki Európa kettévágott állapotát nem tekinti sem természetesnek, sem véglegesnek.” Konrád szerint a nyugati és a keleti kultúra nálunk ütközik össze és kavarodik egymásba. A hasonló sors tanulságát pedig így vonja meg: „Egymásra vagyunk utalva, vereségdátumok sorozata bizonyítja, hogy egymagunkban nem boldogulunk.” (Idézetek az „Európa köldökén” című kötetből, 1990).
A cseh író Közép-Európa esszéje megkerülhetetlen mérföldkő lett a térségünk mibenlétéről kibontakozó nemzetközi eszmecserében. Még akkor is, ha nem egy tézisét cáfolták vagy vitatkoztak vele. Létrejött egy eltávolíthatatlan és egyre újabb színekkel megrajzolt közép-európai szellemi tér. Olyan szabad tér, mely magával létezésével is tagadta a kontinens kettéosztottságát. Milan Kundera gurította el a labdát, s ha hóból valónak gondoljuk, elmondhatjuk, valóságos lavina lett belőle.
Például megszületett, ami a két világháború között lehetetlennek látszott, a visegrádi országok csoportja a politikai, gazdasági és kulturális együttműködés számtalan eredményével. Kundera esszéinek számos tanulságával azonban mindmáig nem néztünk szembe. Magyarországon biztosan van néhány súlyos hiánytétel. Nem mondhatjuk például, hogy jobban ismernénk szomszédaink kultúráját, mint egy emberöltővel ezelőtt.
Kiss Gy. Csaba
