A mellékutak érdekesebbek a főutaknál. Ez volt a kilencvenes években a nem sokkal korábban függetlenedett szlovén állam idegenforgalmi ügynökségének egyik szlogenje. A jelmondatban felfedezhető némi kesernyés büszkeség, ami abból fakad, hogy a mai Szlovénia területére mindig is a nagyobb központok, Bécs, Trieszt illetve Velence közti átmenő forgalom volt jellemző. Most is sokan vannak úgy Szlovéniával, hogy Olaszország felé menet éppen csak nyugtázzák magukban, hogy „ez olyan, mint Ausztria”, de az autópályáról már nem térnek le. De azért az utóbbi, legalább tíz évben ez már kezd megváltozni, Szlovénia gyakori úticél lett, a turistákat pedig újonnan a fenntarthatósággal, zöld tudatossággal és az úgynevezett butikturizmussal csábítják. Meglehetős sikerrel, hiszen az idegenforgalom a nemzetgazdaság több mint kilenc százalékát teszi ki, amelyhez a magyar turisták évről évre növekedő száma is jelentősen hozzájárul.
A turizmus elterjedése előtt is járták magyarok a vidék útjait, úticéljuk jellemzően Velence, illetve Itália egyéb városai voltak, hiszen a mai Szlovénia területe sem vallási, sem pedig politikai-gazdasági szempontból nem rendelkezett különösebb vonzerővel. Mégis, a Kárpát-medencét elhagyva sok honfitársunk gyakran itt látott először hóborította hegyeket, vad folyókat és látta a hegyek mögül előbukkanni az Adria kékjét, ami minden bizonnyal évszázadokkal ezelőtt is meghatározó élményt jelentett, nemcsak ma.
Az egyik ilyen utazó, Kiss István ferences szerzetes 1766-ban igyekezett Mariboron, Ljubljanán és Postojnán keresztül Triesztbe, ahonnan Velencébe, majd a Szentföldre vezetett az útja. Kalandjait a Jeruzsálemi utazás című naplóban írta meg (Szent István Társulat, Budapest, 2018), amelynek sorsa ugyanolyan kalandos volt, mint a szerzőé. Az ötvenes években, a szerzetesrendek vegzálása idején befalazott kézirat ugyanis csak 1998-ban került elő a gyöngyösi ferences könyvtárból.
Kisséhez hasonló útvonalon utazott 1814-ben Wesselényi Miklós báró is, aki nevelőjével, Pataki Mózessel, és több erdélyi arisztokratával közösen tett Szlovénián keresztül egy észak-itáliai körutat, mindössze tizennyolc évesen. Az útról született feljegyzés nemrég jelent meg a Lymbus Magyarságtörténeti Forrásközleményekben (Kárpáti Attila István: Wesselényi Miklós és Pataki Mózes 1814. évi útinaplója, Budapest, 2022).
A két útleírásban az az érdekes, hogy ötvenévnyi különbséggel ugyanazokat a helyeket örökítik meg, illetve, hogy magyar szemszögből láttatják a szlovének lakta területeken uralkodó viszonyokat. A naplókban számos olyan reflexió szerepel, amelyek nem sokban különböznek a mai magyar utazók élményeitől, de számos olyan is, amely nagyon is eltér.
Kiss és Wesselényi is Bécsből, Grazon keresztül érkezik Mariborba. Wesselényi figyelmét, mármint leginkább a nevelőjéét, hiszen az útinapló megfogalmazását Patakinak tulajdonítják, a Maribor melletti račei uradalom köti le, amely egykor Erasmus Tattenbach stájer főúr tulajdonában volt, akit a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétele miatt végeztek ki 1671-ben. Kiss ugyanakkor afelett örvendezik, hogy Mariborban már nincsenek golyvás nyakú stájer asszonyok, és »csak híre vagyon az eretnekségnek, mindenütt igazszívű katolikusság magasztalja a mennyek s földnek Urát és Istenét.«
A két utas, ahogy a Maribort elhagyó mai autós is, Slovenska Bistrica felé veszi az irányt, majd azt elhagyva a hegyeken keresztül Celjébe érkezik. Kiss itt említést tesz arról, hogy olyan meredek volt az út, hogy a kocsiról le kellett az utasoknak szállniuk, és gyalog kaptattak fel a hegyre. Wesselényi ezt nem észrevételezte, valószínűleg azért, mert neki nem kellett kiszállnia a kocsijából. Celjébe érve ugyanakkor megjegyzi, hogy a vidéket itt már „wendusok” lakják, akik a „styriaiktól sokban külömböző, durva és bárdolatlanabb nép”, amely – a későbbiekben kiderül – pusztán annyit jelent, hogy nem tudtak velük semmilyen nyelven beszélgetni, a „postalegények csak üngettek szavainkra, és meredten néztek.” Nem kizárt tehát, hogy a német nyelv ismerete nem volt elterjedt Celje vidékén.
Celjében Kiss a kapucinusok kolostorát dicséri, Wesselényi pedig, ahogy a mai magyar utazó is, Hunyadi László történetét idézi fel, nyilván nevelői indíttatásból. A Szávához érve belépnek Krajnába, amelyet Wesselényi Carniola, Kiss Krányicország néven nevez, és amelynek határát „márvány sugaros oszlop” (Kiss) jelzi. Wesselényi hozzáteszi, amit még Kiss nem tudhatott, sőt, Wesselényi esetében is friss információ volt, hogy eddig nyúlt Napóleon birodalma. Celje után Ljubljana következik, amelyet Kiss Láboch, Wesselényi Laybach néven említ, és érdekes módon mindkettőnek Graz jut róla eszébe. Ami viszont fontos különbség a két utazó tapasztalatai között, az a város nyelvi helyzete. Kiss arról ír, hogy a város „lakói krányicok, de egyetemben pereg a nyelvek a tács szózaton is, olaszul rebegnek”. Tehát egy háromnyelvű város képe bontakozik ki előttünk. A szerzetes azt is kiemeli, hogy Ljubljanában sincs semmi eretnekség, itt semmi „szent hit ellen való tudományt” nem hallgattak. Az ötven évvel később Ljubljanába érkező Wesselényi első napján a „carnioliai nyelv literatúrája” iránt érdeklődik, és megtudja a könyvtárostól, hogy Luther idejében virágzott a nyelv, de a reformáció kiirtásával megszűnt annak művelése, és már nem jelenhetnek meg művek ezen a nyelven. A könyvtáros Wesselényi szerint „buzgani látszott anyai nyelve iránt”, amely nem is csoda, hiszen alig pár évvel a báró látogatása előtt jelent meg az első tudományos szlovén nyelvtan Jernej Kopitar tollából, ami felélesztette az érdeklődést a nyelvművelés iránt.
És ha már nyelv: Kiss pirulva vallja be, hogy „Magyarországban (…) egyetemben káromkodnak a gazdagok a szegényekkel, az urak a koldusokkal, a tisztek a parasztokkal, a megőszült vének a széleszű ifiakkal”, míg Ljubljanában azt tapasztalja, hogy „híre nincs az Isten és a szentek ellen való káromkodásnak”. Nincs ez másként ma sem.
Ami a közbiztonságot illeti, Kisst Ljubljana határában egy tévútra tért postalegény akasztott teste üdvözli, és naplójában több rémtörténetet is megörökít, amelyekkel, gondolhatjuk, a hosszú úton zötykölődve, egymást rémisztgették az utasok. De az is lehet, hogy honfitársaitól hallotta a történeteket, hiszen kiderül, hogy a kocsit kísérő négy katona magyar, akiknek az a fő feladatuk, hogy a rablók ellen védjék az utasokat. Hihetően ők is szívesen hetvenkedtek kalandjaikkal, amelyeknek a országút mellett sűrűn álló akasztófák minden bizonnyal hitelt adhattak.
Érdekesség, hogy ahogy ma is előszeretettel hangoztatják a bevándorlás kritikusai, úgy a 18. században is fontosnak látták megemlíteni Kiss utastársai, hogy az akasztófára kerülő rablók jellemzően nem helyi illetőségű személyek, hanem bosnyákok, akiket a Triesztből érkező szekerek vonzanak ide a Balkán mélyéről.
Wesselényi időt szakít arra, hogy megnézze az idrijai higanybányát, és tanulmányozza a higany kinyerését, és útban Postojna felé felidézi, hogy régebben voltak itt útonállók, de – állítólag Napóleon hathatós intézkedéseinek köszönhetően – már nem kell tőlük tartani. Katonai kíséretet és akasztófákat nem említ, tehát valószínűleg tényleg javulhatott a közbiztonság.
A Postojnát követő részen mindkét utazó reflektál a lakosság nyomorára: a hegyeken „rongyos, de izmos krányic leányzók” hajtják a kocsit vontató ökröket Kiss útleírásában, Wesselényi pedig „borzadva lát” egy embert, aki szamarával együtt húz egy taligát. Kiss arról ír, hogy a „föld népe igen gyáva, cudar, a kenyérbe is alig falatozhat kedvére”, Wesselényi a „rút, babonás, csalárd, tolvajkodó, kételkedő, telhetetlen” melléknevekkel jellemzi a környék lakosait, akik valószínűleg igen szegények lehettek, hiszen mindkét utazó beszámol arról, hogy gyakorlatilag egy kősivatagon kellett átkelniük Postojnától Triesztig, amely úton szinte még fát is alig láttak, nemhogy veteményt. Kiss arról számol be, hogy vizet sem lehetett szerezni a hosszú úton, és hosszan hálálkodik azért, hogy legalább a postamestertől kapott egy pohár bort.
A Trieszt feletti magaslatra érve mindketten meglátták a tengert, ami Kisst szorongással tölti el, előre fél a hajózástól, Wesselényi pedig ifjonti hévvel írja: „Minden megcsalja többnyire a világon a felgyulladt várakozást, egyedül a tenger nem”. Az árvízi hajós tehát már fiatalon is a víz tisztelője volt.
Az opicinai tetőn az utasok kilépnek a mai Szlovénia területéről, megérkeznek a kikötőbe, ahonnan folytatják útjukat: Kiss a Szentföldre, Wesselényi pedig a további tanulmányok felé. Hogy mit vihettek magukkal Szlovéniából, azt nem tudhatjuk, mindenesetre a visszaút leírásában már nem sok betűt szentelnek a vidéknek. Nem figyelik már a hegyeket és a tengert, gondolataik a hazatérés körül forognak, és ha vissza is gondolnak az élményeikre, előbb jut eszükbe Velence és Jeruzsálem, mint a ljubljanai templomok vagy a könyvtár.
Sárossy Bence