Idén lett negyven éve, hogy Milan Kundera megjelentette „Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája” című esszéjét. Az Interencia ehhez az évfordulóhoz kapcsolódva esszésorozatot indít, elsőként Agnieszka Janiec-Nyitrai írását közöljük.
Szlovákiában, a Pozsony melletti Dunasápújfalun, 2023. december 10-én, vasárnap, egy új, most épített templomot szentel fel Stanislav Zvolenský, pozsonyi érsek.
Egy útikalauzt megnyitva talán meglepő lenne azt olvasni, hogy azoknak, akik egy-egy hely története iránt érdeklődnek, különleges tájékozódási pontot nyújthatnak a temetőkben, templomokban, arisztokrata családok kriptáiban található síremlékek. Ez azonban a Közép-Európa tájait járó érdeklődők esetében nagyon is így van. A kisebb vagy a nagyobb településeket látogatva az egyik legérdekesebb helyszín a temető. A megfigyelő számos részlet alapján sajátos képet alkothat magának az adott vidék társadalmi környezetének és kultúrájának változásairól.
Anton Straka diplomata volt, a csehszlovák külügyminisztérium állt a háta mögött. Nem magánemberként, hanem hivatalnokként segítette a két világháború közötti időszakban a magyar írókat és költőket Budapesten és Prágában. Csehszlovákiában a magyar irodalmat és zenét, Magyarországon a cseh és szlovák irodalmat és zenét akarta népszerűsíteni. Magát mindkét kultúra propagandistájának tartotta. Olyan ember áll előttünk, aki eleinte papként próbált hatni környezetére. Nagyon szerette hazáját, és erős nemzettudat, emberszeretet jellemezte. Mikor azonban szembesült a korabeli erkölcsi problémákkal, végleg kiábrándult az egyházból, s más utat keresett a szlovákság szebb jövőjének építéséhez. Újságírói tevékenysége kezdetben nem volt mentes a kor nacionalista színezetétől, a magyarokkal szembeni ellenérzéstől, csakhamar viszont túllépve ezen a gondolkodáson, a csehek, magyarok és szlovákok, valamint minden más kis nép közös összefogását hirdette, szemben a fasiszta nézetekkel, mert belátta, hogy minden nemzetnek egyformán joga van a békés élethez, a fejlődéshez, az anyanyelv használatához és saját szellemi nagyjainak megbecsüléséhez. Példát mutatott arra, hogy a diplomácia eszközeivel a kultúra területén minden hátráltató és akadályozó tényező ellenére is elérhető a nemzetek barátsága, ha egymás értékeinek az elismerésére törekszünk.
Hazám, Csehszlovákia, az egyetlen szellemi haza, amelyet egyáltalán a magaménak mondhattam, mindenekelőtt egy álom volt. Egy csodálatos álom az emberek között újjáépített igazságosság és egyenlőség hazájáról, amelyben az állampolgárság és a hűség az etnikai identitás és nyelv fölötti elvekre épül. Egy olyan szédítő álom, amelyért sokan haltak meg mindkét világháború során, a náci és kommunista haláltáborokban, vagy a bitófán. Egy álom, amely viszont – sajnálatos módon – soha nem vált valóra.
Október végén Hruscsov és Tito elvtárs szarvasvadászaton vett részt a Kaukázus vadonjában. Testvéri egyetértésben ejtettek el néhány mutatós példányt, köztük egy tizenkettest is. Bulganyin elvtárs csak a hegygerincen csatlakozott a vadászkiránduláshoz, az utazás alatt ugyanis egy kicsit lebetegedett.
A fertőzés terjedt. Európa az éjszakákat átvirrasztó dohányosok fullasztó köhögésétől rázkódott. Lehűlt az idő. Embertömegek várakoztak a troli megállóiban, mert a lakótelepekről az üzemekbe tartó forgalom akadozott.
Nézegetem Borut Peterlin szlovén fotós Flower power című, közel másfél évtizeddel ezelőtt készült képsorozatát az interneten, és azon az idézeten gondolkodom, amely mottóként szerepel a szerző honlapján a politikai eseményeken lefotózott növényeket ábrázoló képek mellett: „Száz évvel később a politikusok nevére nem emlékszik majd senki, de a növényekét mindenki fogja ismerni!”.
Nyilvánvalóan ez nem igaz. A növényeknek nincs nevük, sőt, a politikusok neve sem merül mind feledésbe.
A Balkán kifejezés az itt élő népek számára réteges tartalmakat hordoz, de nem puszta földrajzi fogalom a magyarság számára sem. – A múltunk egy szerves darabja. Ez a kapcsolat ugyan felettébb ellentmondásos, ám kölcsönhatásokban, tanulságokban bővelkedő.
Tarczay Gizella (1896-1981) irodalmár, költő, műfordító, tanár, könyvelő, a délszláv és a bolgár hegyeket, illetve a Tátrát járó hegymászónő A hűtlen folyam című 1916-1918 között íródott zágrábi naplóregénye és naplója a Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány kiadásában jelent meg. A horvátországi, Modrus-Fiume vármegyei Cernik faluban született, édesapja az eperjesi származású Tarczay (Goldbecher) Kálmán, […]
A magyar–szlovák történelemfelfogás különbözőségeit ideje lenne tételesen számbavenni ahhoz, hogy politikusaink ne szét-, hanem összebeszéljenek. Ehhez pedig alapos intellektuális előkészítő munka szükséges, amely már megindult, de nem látni, pedig most nagyon kellene, hogy láthatóvá váljék.
1%
Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány (2500 Esztergom, Szt. István tér 10.) Adószám: 18617979-1-11
A honlapon közzétett tartalmak csak a szerző, illetve az Interencia folyóiratot kiadó szervezetek engedélyével közölhetők újra. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat ne, vagy szerkesztett formában közölje.
A beérkezett kéziratok elfogadásának, illetve megjelentetési időhöz kötésének joga a szerkesztőséget illeti meg. A kéziratokat Times New Roman betűtípusban, 12-es betűnagyságban, .doc vagy .docx, illetve .rtf kiterjesztésben várjuk a szentadalbertalapitvany@gmail.com email címre, mellékletként.
A kéziratok terjedelme nem haladhatja meg a fél ívet (20 000 leütés), az írások címe az 50 leütést. Az írásokhoz 250-500 leütés közötti terjedelmű bevezetőt, rezümét kérünk. Az ennél terjedelmesebb kéziratok esetén egyeztetés szükséges.
A kéziratokat magyar, vagy angol nyelven várjuk. A magyar nyelvű kéziratok esetében “A magyar helyesírás szabályai” című kötet legújabb kiadásának szabályai irányadók. Irodalomjegyzéket nem közlünk, az esetleges jegyzeteket, hivatkozásokat végjegyzet formájában kérjük. A kiemelendő szövegrészek kurzivált formában szerepeljenek. Az évszázadokat arab számmal kérjük feltüntetni, dátumok esetében az év és a nap számmal, a hónap betűvel. Személynevek esetében, első említésnél, a vezeték és keresztnevet is kérjük említeni. A képekhez, ábrákhoz címet és forrásmegjelölést kérünk.
Idén lett negyven éve, hogy Milan Kundera megjelentette „Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája” című esszéjét. Az Interencia ehhez az évfordulóhoz kapcsolódva esszésorozatot indít, elsőként Agnieszka Janiec-Nyitrai írását közöljük. 
Szlovákiában, a Pozsony melletti Dunasápújfalun, 2023. december 10-én, vasárnap, egy új, most épített templomot szentel fel Stanislav Zvolenský, pozsonyi érsek. 
Egy útikalauzt megnyitva talán meglepő lenne azt olvasni, hogy azoknak, akik egy-egy hely története iránt érdeklődnek, különleges tájékozódási pontot nyújthatnak a temetőkben, templomokban, arisztokrata családok kriptáiban található síremlékek. Ez azonban a Közép-Európa tájait járó érdeklődők esetében nagyon is így van. A kisebb vagy a nagyobb településeket látogatva az egyik legérdekesebb helyszín a temető. A megfigyelő számos részlet alapján sajátos képet alkothat magának az adott vidék társadalmi környezetének és kultúrájának változásairól. 
Anton Straka diplomata volt, a csehszlovák külügyminisztérium állt a háta mögött. Nem magánemberként, hanem hivatalnokként segítette a két világháború közötti időszakban a magyar írókat és költőket Budapesten és Prágában. Csehszlovákiában a magyar irodalmat és zenét, Magyarországon a cseh és szlovák irodalmat és zenét akarta népszerűsíteni. Magát mindkét kultúra propagandistájának tartotta. Olyan ember áll előttünk, aki eleinte papként próbált hatni környezetére. Nagyon szerette hazáját, és erős nemzettudat, emberszeretet jellemezte. Mikor azonban szembesült a korabeli erkölcsi problémákkal, végleg kiábrándult az egyházból, s más utat keresett a szlovákság szebb jövőjének építéséhez. Újságírói tevékenysége kezdetben nem volt mentes a kor nacionalista színezetétől, a magyarokkal szembeni ellenérzéstől, csakhamar viszont túllépve ezen a gondolkodáson, a csehek, magyarok és szlovákok, valamint minden más kis nép közös összefogását hirdette, szemben a fasiszta nézetekkel, mert belátta, hogy minden nemzetnek egyformán joga van a békés élethez, a fejlődéshez, az anyanyelv használatához és saját szellemi nagyjainak megbecsüléséhez. Példát mutatott arra, hogy a diplomácia eszközeivel a kultúra területén minden hátráltató és akadályozó tényező ellenére is elérhető a nemzetek barátsága, ha egymás értékeinek az elismerésére törekszünk. 
Hazám, Csehszlovákia, az egyetlen szellemi haza, amelyet egyáltalán a magaménak mondhattam, mindenekelőtt egy álom volt. Egy csodálatos álom az emberek között újjáépített igazságosság és egyenlőség hazájáról, amelyben az állampolgárság és a hűség az etnikai identitás és nyelv fölötti elvekre épül. Egy olyan szédítő álom, amelyért sokan haltak meg mindkét világháború során, a náci és kommunista haláltáborokban, vagy a bitófán. Egy álom, amely viszont – sajnálatos módon – soha nem vált valóra. 
Október végén Hruscsov és Tito elvtárs szarvasvadászaton vett részt a Kaukázus vadonjában. Testvéri egyetértésben ejtettek el néhány mutatós példányt, köztük egy tizenkettest is. Bulganyin elvtárs csak a hegygerincen csatlakozott a vadászkiránduláshoz, az utazás alatt ugyanis egy kicsit lebetegedett.
A fertőzés terjedt. Európa az éjszakákat átvirrasztó dohányosok fullasztó köhögésétől rázkódott. Lehűlt az idő. Embertömegek várakoztak a troli megállóiban, mert a lakótelepekről az üzemekbe tartó forgalom akadozott. 
Nézegetem Borut Peterlin szlovén fotós Flower power című, közel másfél évtizeddel ezelőtt készült képsorozatát az interneten, és azon az idézeten gondolkodom, amely mottóként szerepel a szerző honlapján a politikai eseményeken lefotózott növényeket ábrázoló képek mellett: „Száz évvel később a politikusok nevére nem emlékszik majd senki, de a növényekét mindenki fogja ismerni!”.
Nyilvánvalóan ez nem igaz. A növényeknek nincs nevük, sőt, a politikusok neve sem merül mind feledésbe. 
A Balkán kifejezés az itt élő népek számára réteges tartalmakat hordoz, de nem puszta földrajzi fogalom a magyarság számára sem. – A múltunk egy szerves darabja. Ez a kapcsolat ugyan felettébb ellentmondásos, ám kölcsönhatásokban, tanulságokban bővelkedő. 
Tarczay Gizella (1896-1981) irodalmár, költő, műfordító, tanár, könyvelő, a délszláv és a bolgár hegyeket, illetve a Tátrát járó hegymászónő A hűtlen folyam című 1916-1918 között íródott zágrábi naplóregénye és naplója a Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány kiadásában jelent meg. A horvátországi, Modrus-Fiume vármegyei Cernik faluban született, édesapja az eperjesi származású Tarczay (Goldbecher) Kálmán, […] 
A magyar–szlovák történelemfelfogás különbözőségeit ideje lenne tételesen számbavenni ahhoz, hogy politikusaink ne szét-, hanem összebeszéljenek. Ehhez pedig alapos intellektuális előkészítő munka szükséges, amely már megindult, de nem látni, pedig most nagyon kellene, hogy láthatóvá váljék.