Hazám, Csehszlovákia, az egyetlen szellemi haza, amelyet egyáltalán a magaménak mondhattam, mindenekelőtt egy álom volt. Egy csodálatos álom az emberek között újjáépített igazságosság és egyenlőség hazájáról, amelyben az állampolgárság és a hűség az etnikai identitás és nyelv fölötti elvekre épül. Egy olyan szédítő álom, amelyért sokan haltak meg mindkét világháború során, a náci és kommunista haláltáborokban, vagy a bitófán. Egy álom, amely viszont – sajnálatos módon – soha nem vált valóra.
Október végén Hruscsov és Tito elvtárs szarvasvadászaton vett részt a Kaukázus vadonjában. Testvéri egyetértésben ejtettek el néhány mutatós példányt, köztük egy tizenkettest is. Bulganyin elvtárs csak a hegygerincen csatlakozott a vadászkiránduláshoz, az utazás alatt ugyanis egy kicsit lebetegedett.
A fertőzés terjedt. Európa az éjszakákat átvirrasztó dohányosok fullasztó köhögésétől rázkódott. Lehűlt az idő. Embertömegek várakoztak a troli megállóiban, mert a lakótelepekről az üzemekbe tartó forgalom akadozott.
Nézegetem Borut Peterlin szlovén fotós Flower power című, közel másfél évtizeddel ezelőtt készült képsorozatát az interneten, és azon az idézeten gondolkodom, amely mottóként szerepel a szerző honlapján a politikai eseményeken lefotózott növényeket ábrázoló képek mellett: „Száz évvel később a politikusok nevére nem emlékszik majd senki, de a növényekét mindenki fogja ismerni!”.
Nyilvánvalóan ez nem igaz. A növényeknek nincs nevük, sőt, a politikusok neve sem merül mind feledésbe.
A Balkán kifejezés az itt élő népek számára réteges tartalmakat hordoz, de nem puszta földrajzi fogalom a magyarság számára sem. – A múltunk egy szerves darabja. Ez a kapcsolat ugyan felettébb ellentmondásos, ám kölcsönhatásokban, tanulságokban bővelkedő.
Tarczay Gizella (1896-1981) irodalmár, költő, műfordító, tanár, könyvelő, a délszláv és a bolgár hegyeket, illetve a Tátrát járó hegymászónő A hűtlen folyam című 1916-1918 között íródott zágrábi naplóregénye és naplója a Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány kiadásában jelent meg. A horvátországi, Modrus-Fiume vármegyei Cernik faluban született, édesapja az eperjesi származású Tarczay (Goldbecher) Kálmán, […]
A magyar–szlovák történelemfelfogás különbözőségeit ideje lenne tételesen számbavenni ahhoz, hogy politikusaink ne szét-, hanem összebeszéljenek. Ehhez pedig alapos intellektuális előkészítő munka szükséges, amely már megindult, de nem látni, pedig most nagyon kellene, hogy láthatóvá váljék.
Július 11-én távozott e világból Milan Kundera. A cseh író. Igazi honfitársunk Közép-Európából. Először talán a pozsonyi Irodalmi Szemlében találkoztam a nevével. A történelmi 1968-as esztendőben utolsó éves egyetemistaként már januártól alapos figyelemmel kísértem, mi történik Csehszlovákiában. Nagy nemzetközi visszahangja volt az előző évi csehszlovák írókongresszusnak. Nem véletlenül látták később ebben az eseményben a Prágai tavasz szellemi előkészítését. Rendszeresen olvastam az ottani magyar lapokat, meg lehetett venni őket a hazai újságárusoknál. Áprilisban azután Pozsonyban tölthettem egy egész hetet, s azután a csehszlovákiai változások elkötelezett híveként követtem a történéseket. Rengeteg politikai és kulturális szereplő nevét – csehekét, szlovákokét, magyarokét - megtanultam odafönt. Mint tanú és mint magam által fölkent szakértő meséltem barátaimnak, diáktársainknak, miért fontos nekünk ez az egész.
A kávéház a nagyváros félnyilvánossági színtereként „a budapesti polgár szocializációjának egyik fontos intézményévé lett...” Kósa László mellett Gundel Imre és Harmath Judit is hangsúlyozza a kávéház szocializáló szerepét: „ősidők óta […] egyes rétegek kötetlen találkozására, beszélgetésre, gondolatok cseréjére” adott lehetőséget. Gyáni Gábor megfogalmazásában a kávéház a „modern demokrácia” születésének intézménye volt, társadalmi hovatartozás nélkül mindenki számára hozzáférhető. A kávéházat elsősorban a polgári középosztály és az értelmiség látogatta, de kispolgárok is nagy számban fordultak meg az intézményben. Minden demokrácia ellenére kávéházba az járt, aki meg tudta fizetni, külső megjelenésben, viselkedésben pedig igazodott a polgári középosztály ízléséhez. A kávéházlátogató viselkedése általában úgy módosult, hogy az megfeleljen az ott lévők elvárásainak, először utánozta, követte, majd magáévá tette a közösség elvárásait.
Sok évvel ezelőtt a Duna televízió egyik reggeli műsorában Trianonról, a megbékélés lehetőségéről volt szó. Egy hirtelen ötlet alapján azt találtam mondani, hogy Trianon kapcsán nemcsak mi vesztettük el a Tátrát, hanem a szlovákok is a Balatont. Élő adás volt, már nem lehetett visszakozni. Az volt – megfontolva az elhangzottakat, – a bajom, hogy nyomát nem láttam annak, hogy volna olyan szlovák ember, aki az öröm mellett, hogy megszerezték (a relatív) önállóságot, bármi veszteséget is érezne a nagy háborút lezáró úgynevezett békeszerződések kapcsán.
A második világháborús lengyel-magyar kapcsolatokról legtöbbször a két nép legendás barátsága, a lengyel menekültek magyarországi befogadása vagy a balatonboglári gimnázium jut az ember eszébe. Ezek mellett sajnos vannak más, kevésbé szívderítő közös pontok is. Például Katyń. Van ugyanis három olyan magyar személy is, akik valamilyen módon köthetők ehhez a tragédiához. Egyikük a tömegsír feltárásában részt vevő patológus, Orsós Ferenc volt, a másik kettő pedig két meggyilkolt katonatiszt, Korompay Emánuel Aladár és a magyarországi német származású Oskar Rudolf Kühnel századosok. A kivégzésekre 1940 tavaszán került sor, a világ azonban minderről csak 1943 áprilisában szerzett tudomást. E szomorú évforduló alkalmából rendezett a budapesti Lengyel Intézet kiállítást Katyń magyar áldozatáról, Korompay századosról és családja tragikus történetéről.
1%
Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány (2500 Esztergom, Szt. István tér 10.) Adószám: 18617979-1-11
A honlapon közzétett tartalmak csak a szerző, illetve az Interencia folyóiratot kiadó szervezetek engedélyével közölhetők újra. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat ne, vagy szerkesztett formában közölje.
A beérkezett kéziratok elfogadásának, illetve megjelentetési időhöz kötésének joga a szerkesztőséget illeti meg. A kéziratokat Times New Roman betűtípusban, 12-es betűnagyságban, .doc vagy .docx, illetve .rtf kiterjesztésben várjuk a szentadalbertalapitvany@gmail.com email címre, mellékletként.
A kéziratok terjedelme nem haladhatja meg a fél ívet (20 000 leütés), az írások címe az 50 leütést. Az írásokhoz 250-500 leütés közötti terjedelmű bevezetőt, rezümét kérünk. Az ennél terjedelmesebb kéziratok esetén egyeztetés szükséges.
A kéziratokat magyar, vagy angol nyelven várjuk. A magyar nyelvű kéziratok esetében “A magyar helyesírás szabályai” című kötet legújabb kiadásának szabályai irányadók. Irodalomjegyzéket nem közlünk, az esetleges jegyzeteket, hivatkozásokat végjegyzet formájában kérjük. A kiemelendő szövegrészek kurzivált formában szerepeljenek. Az évszázadokat arab számmal kérjük feltüntetni, dátumok esetében az év és a nap számmal, a hónap betűvel. Személynevek esetében, első említésnél, a vezeték és keresztnevet is kérjük említeni. A képekhez, ábrákhoz címet és forrásmegjelölést kérünk.
Hazám, Csehszlovákia, az egyetlen szellemi haza, amelyet egyáltalán a magaménak mondhattam, mindenekelőtt egy álom volt. Egy csodálatos álom az emberek között újjáépített igazságosság és egyenlőség hazájáról, amelyben az állampolgárság és a hűség az etnikai identitás és nyelv fölötti elvekre épül. Egy olyan szédítő álom, amelyért sokan haltak meg mindkét világháború során, a náci és kommunista haláltáborokban, vagy a bitófán. Egy álom, amely viszont – sajnálatos módon – soha nem vált valóra. 
Október végén Hruscsov és Tito elvtárs szarvasvadászaton vett részt a Kaukázus vadonjában. Testvéri egyetértésben ejtettek el néhány mutatós példányt, köztük egy tizenkettest is. Bulganyin elvtárs csak a hegygerincen csatlakozott a vadászkiránduláshoz, az utazás alatt ugyanis egy kicsit lebetegedett.
A fertőzés terjedt. Európa az éjszakákat átvirrasztó dohányosok fullasztó köhögésétől rázkódott. Lehűlt az idő. Embertömegek várakoztak a troli megállóiban, mert a lakótelepekről az üzemekbe tartó forgalom akadozott. 
Nézegetem Borut Peterlin szlovén fotós Flower power című, közel másfél évtizeddel ezelőtt készült képsorozatát az interneten, és azon az idézeten gondolkodom, amely mottóként szerepel a szerző honlapján a politikai eseményeken lefotózott növényeket ábrázoló képek mellett: „Száz évvel később a politikusok nevére nem emlékszik majd senki, de a növényekét mindenki fogja ismerni!”.
Nyilvánvalóan ez nem igaz. A növényeknek nincs nevük, sőt, a politikusok neve sem merül mind feledésbe. 
A Balkán kifejezés az itt élő népek számára réteges tartalmakat hordoz, de nem puszta földrajzi fogalom a magyarság számára sem. – A múltunk egy szerves darabja. Ez a kapcsolat ugyan felettébb ellentmondásos, ám kölcsönhatásokban, tanulságokban bővelkedő. 
Tarczay Gizella (1896-1981) irodalmár, költő, műfordító, tanár, könyvelő, a délszláv és a bolgár hegyeket, illetve a Tátrát járó hegymászónő A hűtlen folyam című 1916-1918 között íródott zágrábi naplóregénye és naplója a Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány kiadásában jelent meg. A horvátországi, Modrus-Fiume vármegyei Cernik faluban született, édesapja az eperjesi származású Tarczay (Goldbecher) Kálmán, […] 
A magyar–szlovák történelemfelfogás különbözőségeit ideje lenne tételesen számbavenni ahhoz, hogy politikusaink ne szét-, hanem összebeszéljenek. Ehhez pedig alapos intellektuális előkészítő munka szükséges, amely már megindult, de nem látni, pedig most nagyon kellene, hogy láthatóvá váljék. 
Július 11-én távozott e világból Milan Kundera. A cseh író. Igazi honfitársunk Közép-Európából. Először talán a pozsonyi Irodalmi Szemlében találkoztam a nevével. A történelmi 1968-as esztendőben utolsó éves egyetemistaként már januártól alapos figyelemmel kísértem, mi történik Csehszlovákiában. Nagy nemzetközi visszahangja volt az előző évi csehszlovák írókongresszusnak. Nem véletlenül látták később ebben az eseményben a Prágai tavasz szellemi előkészítését. Rendszeresen olvastam az ottani magyar lapokat, meg lehetett venni őket a hazai újságárusoknál. Áprilisban azután Pozsonyban tölthettem egy egész hetet, s azután a csehszlovákiai változások elkötelezett híveként követtem a történéseket. Rengeteg politikai és kulturális szereplő nevét – csehekét, szlovákokét, magyarokét - megtanultam odafönt. Mint tanú és mint magam által fölkent szakértő meséltem barátaimnak, diáktársainknak, miért fontos nekünk ez az egész. 
A kávéház a nagyváros félnyilvánossági színtereként „a budapesti polgár szocializációjának egyik fontos intézményévé lett...” Kósa László mellett Gundel Imre és Harmath Judit is hangsúlyozza a kávéház szocializáló szerepét: „ősidők óta […] egyes rétegek kötetlen találkozására, beszélgetésre, gondolatok cseréjére” adott lehetőséget. Gyáni Gábor megfogalmazásában a kávéház a „modern demokrácia” születésének intézménye volt, társadalmi hovatartozás nélkül mindenki számára hozzáférhető. A kávéházat elsősorban a polgári középosztály és az értelmiség látogatta, de kispolgárok is nagy számban fordultak meg az intézményben. Minden demokrácia ellenére kávéházba az járt, aki meg tudta fizetni, külső megjelenésben, viselkedésben pedig igazodott a polgári középosztály ízléséhez. A kávéházlátogató viselkedése általában úgy módosult, hogy az megfeleljen az ott lévők elvárásainak, először utánozta, követte, majd magáévá tette a közösség elvárásait. 
Sok évvel ezelőtt a Duna televízió egyik reggeli műsorában Trianonról, a megbékélés lehetőségéről volt szó. Egy hirtelen ötlet alapján azt találtam mondani, hogy Trianon kapcsán nemcsak mi vesztettük el a Tátrát, hanem a szlovákok is a Balatont. Élő adás volt, már nem lehetett visszakozni. Az volt – megfontolva az elhangzottakat, – a bajom, hogy nyomát nem láttam annak, hogy volna olyan szlovák ember, aki az öröm mellett, hogy megszerezték (a relatív) önállóságot, bármi veszteséget is érezne a nagy háborút lezáró úgynevezett békeszerződések kapcsán. 
A második világháborús lengyel-magyar kapcsolatokról legtöbbször a két nép legendás barátsága, a lengyel menekültek magyarországi befogadása vagy a balatonboglári gimnázium jut az ember eszébe. Ezek mellett sajnos vannak más, kevésbé szívderítő közös pontok is. Például Katyń. Van ugyanis három olyan magyar személy is, akik valamilyen módon köthetők ehhez a tragédiához. Egyikük a tömegsír feltárásában részt vevő patológus, Orsós Ferenc volt, a másik kettő pedig két meggyilkolt katonatiszt, Korompay Emánuel Aladár és a magyarországi német származású Oskar Rudolf Kühnel századosok. A kivégzésekre 1940 tavaszán került sor, a világ azonban minderről csak 1943 áprilisában szerzett tudomást. E szomorú évforduló alkalmából rendezett a budapesti Lengyel Intézet kiállítást Katyń magyar áldozatáról, Korompay századosról és családja tragikus történetéről.