Október végén Hruscsov és Tito elvtárs szarvasvadászaton vett részt a Kaukázus vadonjában. Testvéri egyetértésben ejtettek el néhány mutatós példányt, köztük egy tizenkettest is. Bulganyin elvtárs csak a hegygerincen csatlakozott a vadászkiránduláshoz, az utazás alatt ugyanis egy kicsit lebetegedett.
A fertőzés terjedt. Európa az éjszakákat átvirrasztó dohányosok fullasztó köhögésétől rázkódott. Lehűlt az idő. Embertömegek várakoztak a troli megállóiban, mert a lakótelepekről az üzemekbe tartó forgalom akadozott.
A férfiak olyan vigyázva óvták a tenyerükkel az átnedvesedett cigarettáikat, mintha a háborútól való legjobban titkolt félelmeik lennének. Ladislav Pachta újszerű barna bőrkabátjában, kézipoggyászával csak úgy mellékesen pecsételgette a cipőjével a mély gumitalpnyomatokat a híg sárba. A pitralon, szappan és szájvíz privát illatfelhőjében úszva mosolygott.
Eközben az edzés Melbourneben folytatódott. A nap vörösen nyugodott le az óceán sápatag habjaiban, Zátopek és Jungwirth a könnyű vacsora után futni indultak a harmatcseppektől nedves füves pályára.
A trolikon nehéz, sűrű vízcseppek alakultak ki, amik aztán elfolytak a tömítésekhez, és rendszeres időközönként lecsöppentek. Reszketve a hidegtől az emberek hallgatagon táplálták magukat a reménnyel.
Ladislav Pachta felesége, aki szürke mamuszban álldogált, egészen váratlanul egy bájos mozdulattal átnedvesedett hajához emelte a kezét, mert a ködszitálás úgy sustorgott a fák koronája között, mintha egy gigantikus nylonruha hullámzása lenne, és a távolban sárga fényszóróikkal a világot lépésről lépésre kitapogató autóbuszok tülkölése úgy hangzot, mint a hosszúszőrű ausztrál birkák bégetése, amiknek mályvaszín-, petróleumkék-, mézsárga, és türkiz gyapja csak a hirtelenszőkéknek illik igazán.
– Hova, hova Láďa? – kérdezte egy férfi a tömegből.
– Prágába. Miért? –Kérdezte Pachta, és bepecsételt egy újabb talpnyomatot.
– Csak mert bőrönddel vagy, – mondta a férfi – Valódi bőr?
– Igen, sertésbőr – válaszolta Pachta.
A férfi rágyújtott, és Pachta felé nyújtotta a nyitott cigarettatárcát.
– Ugyan, hiszen nem dohányzom! – szólt Pachta – Vagy várj csak! Ma talán mégis veszek egyet, – mondta – aztán megadom!
– De kérlek, ez csak egy szál Partizán! – mondta a férfi.
– Sok kicsi sokra megy – mondta Pachta, miközben a szomszédja tüzet adott neki, és azonnal elégedetten vette észre váratlan vágyakozását a cigaretta iránt, ami az évek alatt azt bizonyítandó alakult ki, hogy a reményeink mégsem teljesen hasztalanok, és az életnek mégiscsak van értelme.
– Ez történelmi pillanat – jelentette ki Nagy Imre elvtárs egy budapesti téren – Rólunk, és a gyerekeink jövőjéről van szó!
A nép hangoskodott, és fedetlen fővel egy régi, negyvennyolcas forradalmi nótába kezdett. És miközben a fiatal diák az aktatáskájával és hegedűtokjával magas hangon a Marseillaise-t próbálta énekelni, a Dunán átívelő hídon acélsisakos kormánykatonákkal tömött páncélozott gépjárművek robogtak át.
A villanyvezetékek megpendültek, mire a vízcseppek, mint egy gyors zápor végigspriccelték a tömeget. A troli feltűnt a kanyarban.
– Nem is tudom, olyan hülyén jár ez is, – mondta Pachta – Még lekésem a vonatot.
És miközben betüremkedett a járműbe: Kiutaltak nekem egy Spartakot, hát elmegyek érte.
Átfúrta magát a kijáratig. A cigarettától egy kicsit forgott vele a világ.
Ladislav Pachta már tizenegy évvel ezelőtt letette a cigarettát. Akkor ismerkedett meg Miluška Mizuňovával. Miluška türkizkék félgyapjú szvettert viselt, de jól állt neki, mert fiatal volt és hirtelenszőke.
Pachtának a szvetter volt a gyöngéje, már jóval azelőtt, hogy a filmszínházban megismerkedett volna Sophia Lorennel, de akkoriban gyapjúnak még a hírét sem hallották sehol. Ennek ellenére Pachta, aki épp rendesen megszedte magát, szerzett Miluškának kéz alól egy igazi amerikai jumpert. A lány azonnal, a ház folyosóján felvette, még azt is szó nélkül hagyta, hogy a férfi nézte közben.
– Látod, Láďa! – mondta Miluška – Ez legalább szép dolog, és tartós. A cigarettából nem származik semmi. Elfüstölöd a pénzt a levegőbe, és még az egészségedet is károsítod. Persze nem akarok szemrehányást tenni, mondta – Nem magam miatt mondom, de nézz magadra, hogy nézel ki!
Aznap este a vasúti sínek melletti korlátnál elvette a lány szüzességét, és részben szerelemből, részben mert közben összepiszkolta a skótkockás szoknyáját, és persze mert belátta, hogy a lány véleménye racionális, letette a cigarettát, és vett egy csokoládébarna felöltőt. Ezzel véget ért a gyermekbetegségek korszaka, és eljött az érett férfiasságé, amely nem fél célokat kitűzni a távoli jövőbe sem.
Hogyisne, gondolta Pachta, tizenegy év! És megelégedettséggel vette észre, ahogy az áramló vér elmossa a rosszullét utolsó morzsáit.
– Aztán vigyél el egy körre engem is! – szólt egy férfi, mikor Pachta leszállt. A szomszédjának jóhiszeműen, és gyűlölet nélkül: – Mi először is a televízión spórolunk –mondta. Na, igen, ha Pachtáné varrónő.
A textilüzem előtt az állomáson Pachta egy az üzemi milícia uniformisát viselő suhancba botlott.
– Erőt, egészéget! – jelentette ki hivatalosan
– Erőt… – vetette oda Pachta – Mi van?
A suhanc megvonta a vállát: – Készültség!
A Genezáreti tó partján levő „kibucban” eközben feketeszemöldökű lányok kézigránát hajítást gyakoroltak. A gyakorlatot egy rövidre nyírt hajú, őszes nő vezette, bal alkarján tetovált szám, és aki elfordult, akárhányszor a tó kék vizébe esett a gránát, és a fehér hasú halak felúsztak a napsütötte felszínre.
A vonat bűzlött a húgytól, mint egy mosdatlan öregasszony. Ladislav Pachta felszállt a félig üres fülkébe. A sarokban három férfi kártyázott. Átült a szemközti székre, és a higiénikus illatok privát búrájából közömbösen és megértés nélkül nézte a játékot. Emlékezett, hogy a tök tízes viszi a pénzt, de hiába bámult, mert a férfiak bridzslapokkal játszottak.
Pachta nem kártyázott. Mikor aztán Miluškával amerikai konyhát, rozsdamentes étkészletet, hatszemélyes tálkészletet vettek és összeházasodtak, már a kocsmába sem járt, és a héten csak egyszer ivott, azt az egy szem vasárnapi sört.
– A legfontosabb, – mondta Miluška az esküvő után – hogy szép, fényes nappalink legyen. De hogy amolyan hétköznapi, azt inkább nem, akkor inkább várunk. És rendes kárpitosmunka, fűtés, az egy életre szól. Beleülsz a fotelbe. Felkapcsolod a rádiót, és mi kell még? Otthon, – mondta Miluška – az otthon szépségét semmi sem tudja helyettesíteni.
A világot finom, lágy, csillogós, fényesített, és mechanikus dolgok töltötték ki, a buldózerek új lakótelepeknek túrták a földet, irányították a folyókat, építettek gátakat, fektették le új vonalak sínpárjait, a gyárak éjszaka is ezer kivilágított ablak fényét árasztották, és a hús, liszt, zsír és az elektromos készülékek szédítő sebességgel egyre kelendőbbek lettek. A piacot elárasztotta az újabb és újabb eszközök halmaza, a petříni kilátót TV toronnyá alakították, a motorbiciklik ára csökkent, és az utcákon megjelentek az első népautók. Az élet elképesztő perspektívákat kapott.
Spóroltak az állólámpán, a fényképezőgépen, aztán a gramofonos rádión, a centrifugás mosógépen. Kezdetektől fogva kiváló házasság volt. Miluška tisztességes pénzeket keresett a varrással, és tudott gazdálkodni.
– Az ételen az ember ne perlekedjen, – jelentette ki – de ha veszel egy kiló húst, akkor valamiről le kell mondani. Ha kérsz még, lakj jól vajaskenyérrel!
– Egyébként, – mondta egyszer, mikor a fizetésnél számolta a pénzt – már régen meglehetne mindenünk. De azt kell mondanom, hogy te nem tartasz sehova, Láďa. Figyeld Kondrt! Javul a szakmai minősítése, állítólag műhelyvezető lesz, és az legalább három százast jelent egy hónapban.
Ezért aztán ő is eljárt, négyszer egy héten, az ipari esti képzésére. Éjfélig az öklei közé szorított homlokkal ült a logaritmusokkal teli táblázatok és a Cseh irodalom rövid összefoglalója fölött, miközben Miluška nedves tekintettel taposta a varrógép pedálját. Előléptették. Vettek egy televíziót, és felajánlották neki a párttagságot.
Aztán hűtőre és egy Jawa 250-esre kezdtek spórolni. Az életszínvonaluk folyamatosan nőtt. Miluška csak gyerekeket nem akart.
– Gyerekekre még mindig elég időnk van, mikor mindenünk meglesz. – mondta, mikor ezt egyszer megemlítette neki – Amilyen kevés eszünk volt, még szerencse, hogy akkor nem történt semmi.
A tejcsarnokban rendelek egy orosz hússalátát, gondolta Pachta még elalvás előtt, mégiscsak lehet, mégiscsak lehet valakinek az életben szerencséje.
Úgy tűnt neki, hogy Miluška a ködben varr a varrógépén. Az a türkizkék félgyapjú szvetter volt rajta. Miluška! – mondta a férfi. És még egyszer: Miluška! – kiáltotta. De nem nézett oda, csak varrt tovább, és ő megértette, hogy nem ködben van, hanem egy maszatos üveg másik oldalán. Akkor tüsténkedve az üveg tisztításába fogott, nehezen lélegzett és folyt róla a verejték, aztán egyszercsak észrevette, hogy a tábla tejüvegből van, mint a gyógyszertárak ajtaja.
Csak Prágában ébredt fel. A nadrágja összegyűrődött, a feje fájt. Elment a kedve az orosz hússalátától. Prágában esett.
Budapesten fegyveres felkelés tört ki. „Az utolsó ütközet jő, előre hát!” – énekelték a nők és a férfiak a pincékbe zárva, amikbe a rendőrség emberei kézigránátokat hajigáltak. Az Astoria hotel előcsarnokában a karosszékekben csöndben kilenc férfi ült levágott fejekkel.
Útban az autókereskedés felé Pachta megállt egy játékboltban, és vett egy kutyus és egy cicus alakú kézbábot a gyereknek. A kislány tizenöt hónapos volt, Marcelkának hívták, és aznap fogant, mikor hazavitte a krómozott 250-est.
Estefelé aztán a lakótelep körül mentek egyet, a mezőkön tücskök ciripeltek, az elárasztott kőfejtőkből pára szállt fel, Miluška pedig nevetett, mikor elhajtottak a virágzó ágak alatt, és Ladislav Pachtának be kellett fognia a szemét az almafavesszők suhintásainak sorozása alatt.
– Nyáron szépen elmegyünk Litoměřicébe kajszibarackért, mondta Miluška, és egy ujjal letörölt a sárvédőről egy kifakult virágot. – Az embernek néha kedve támad a kajszibarackra, mondta sokatmondóan, miközben bekapcsolta a harisnyakötőjét: – Minden pénzbe kerül, ugye tudod Láďa.
– Miluška – mondta Pachta, mikor aludni mentek.
– Mi az?
– Én sokszor úgy gondolom, hogy ez talán nem is lehet igaz.
– Mi? – kérdezte Miluška, hajcsavaróval a szájában.
– Ez a boldogság.
– Te kis butus! – mondta, és megsimogatta a férfi ritkuló haját
A falon a rádió a Rusalka áriáját játszotta, és a sötétben vörös csillagok fénylettek a fúrótornyok felett.
– Az embernek – mondta a férfi – talán nem is kell, hogy mindene meglegyen!
Miluška hangosan elnevette magát. – Minden? Hát neked nincs egy csipetnyi érzéked sem a jövőre nézve.
– Miluška!
– Na?
– Szeretsz?
– Hiszen tudod, hogy igen. – mondta, gyűjtsünk egy Spartakra.
És ha átölelte és magához szorította a nőt, az kiszabadította magát a karjaiból, és miközben a távolban a sziréna a harmadik műszak kezdetét jelezte, egy rendkívül érzékeny mozdulattal lehúzta az óvszert, és rátette az éjjeliszekrényre.
– Én kis apukám, – súgta a nő – én drága kis apukám.
Mikor aztán Miluška a negyedik hónapban volt, a motort némi haszonnal eladták, mert akkor a kirándulások ideje lejárt. A babakelengyét Miluška aprópénzért leintézte, a szülés után már tizenhétezrük volt, és amikor Marcelka egy éves lett, Ladislav Pachta a példamutató és megbízható munkáért rendkívüli jutalmat és egy utalványt kapott.
– Akkor sok szerencsét – mondta az eladó a Mototechnában, mikor Pachta elstartolta a kávébarna Spartakot.
– És óvatosan a váltással – mondta – hagyni felfutni!
Kiment az esőre, és óvatosan körülnézett a mellékutakon. Néha valaki utánanézett. A kocsinak új bőr- és lakk illata volt, és egy pillanatra ismét visszatért Pachta reggeli rosszulléte. Besötétedett, és a kirakatüvegek, amik mellett elhaladt, világítottak. Tele voltak kifényesített nappalikkal és gramofonokkal és ananászkonzervekkel, csabai kolbászokkal, fényes hűtőkkel, mosógépekkel, porszívókkal. Kristályüveg vitrines konyhák, fényképezőgépek, kézzel varrt cipők, babakocsik, televíziók mellett haladt el, és minden, minden, de minden már a múlt volt. A szürkületben fehérre meszelt mályva- és mézsárga színű gyapjúba, piros csipkeszegélyű lazacszínű műszálba, és a tengerhabhoz hasonlóan fehér monofilbe, színváltoztató taftba, fekete tüllbe, és a csak hirtelenszőke lányoknak illő türkizszínű kínai selyembe öltöztetett leánytorzók fénylettek. Ladislav Pachta csokoládébarna Spartakjával végül ráhajtott a kivezető útra. Már teljesen sötét volt. Elindította az ablaktörlőket, és bekapcsolta a reflektorokat.
Budapest elővárosának egy sötét utcájában eközben egy férfi háttal a falnak állat, amin a „Da zdrasztvujet Krasznaja armija” felirat volt olvasható. A három munkásőr felemelte a puskáját. A férfi egy apró mozdulattal megtapogatta a kezével a vakolatot, aztán tágra nyitotta a szemeit.
Ladislav Pachta gázt adott, és a bőrszaggal és higiénikus illatokkal bélelt csokoládébarna színű tokjában belehajtott a sötétségbe.
Az edzés Melbourneben folytatódott. A hajnal már a keleti horizonton sápadozott, Zátopek Jungwirtthel lendületesen kifutott a homokos tengerpartra. Az óceán nyugodt volt, a hullámok gyengéden megérintették fehér futócipőiket.
A köd most csak a földhöz közel terjengett. A lakótelep fölötti dombon Pachta megállt. Eszébe jutott, hogy a kocsit nem is nézte meg rendesen. Kilépett, és körbejárta az autót. A hátsó kerekektől visszafelé éles féknyom vezetett hosszan a ritka sárban, a végén vakítóan világított az éjszakába egy női torzó Sophia Loren kebleivel, türkizkék szvetterbe öltöztetve. Pachta elköhögte magát. A fertőzés terjedt.
Öregszem, gondolta, és egyszerre megemelkedett a gyomra, miközben arra a trolimegállóban elszívott reggeli cigarettára gondolt. A karosszériára támaszkodott, és óvatosan, hogy a kocsit nehogy bekoszolja, ritka, savanykás epét hányt. Itt állt a Spartak, hidegen és csillogóan, itt, a világ kellős közepén.
– És ezzel meg is van mindenünk! – mondta Ladislav Pachta hangosan a sötétben, és csöndben visszatartotta a lélegzetét.
Ezen az éjjelen a fekete-tengeri reptérről egy rajnyi szovjet repülő szállt fel, szárnyaikon, és a farkukon vörös ötágú csillag, és bombákat dobott Budapest lakónegyedeire.
– Mindenünk – kiáltotta a férfi.
És a Spartak úgy állt a dombon a lakóterület fölött, vadonatújan, tisztán, csillogóan, bőrtől és lakktól illatozóan, a mi reményünk, a szegények vigasza, hajnalcsillag, elefántcsonttorony, a mi reményünk – és utána már nem volt semmi, csak puszta, üres, végtelen űr, amin pólustól pólusig keresztülfújt a fagyos szél.
És sokan azt kezdték állítani, hogy az a fénykép, amin Alice a térdei közé nyomja a szoknyáját az Eiffel torony legfelső emeletének szelében túlságosan rosszul látható ahhoz, hogy valódinak tekinthessük. Alice viszont ennek ellenére izgatottan állítja, hogy ez Párizs levegőjének gyöngyházszínű kigőzölgése, és bizonyításképp feláll, kinyitja a szekrényt, és mindenkinek megmutatja az esküvői ruháját, amit néhány enyhe vörösborfolt tarkít. Én mindennek ellenére mostanáig hiszek az izgatottságának, mert jól ismerem ezt az opálos csillogást. Az álomból ismerem, az ébren töltött álomból, ami olyan sokszor tért vissza az ötvenes évek első éveiben, amikor a prágai utcák fájdalmasan rángatóztak, mint a bőrét levedlett kígyó.
Josef Jedlička
Fordította: Hanzelik Gábor
(Németh László Közép-európai Fordítótábor, Lakitelek, 2016)