Július 11-én távozott e világból Milan Kundera. A cseh író. Igazi honfitársunk Közép-Európából. Először talán a pozsonyi Irodalmi Szemlében találkoztam a nevével. A történelmi 1968-as esztendőben utolsó éves egyetemistaként már januártól alapos figyelemmel kísértem, mi történik Csehszlovákiában. Nagy nemzetközi visszahangja volt az előző évi csehszlovák írókongresszusnak. Nem véletlenül látták később ebben az eseményben a Prágai tavasz szellemi előkészítését. Rendszeresen olvastam az ottani magyar lapokat, meg lehetett venni őket a hazai újságárusoknál. Áprilisban azután Pozsonyban tölthettem egy egész hetet, s azután a csehszlovákiai változások elkötelezett híveként követtem a történéseket. Rengeteg politikai és kulturális szereplő nevét – csehekét, szlovákokét, magyarokét - megtanultam odafönt. Mint tanú és mint magam által fölkent szakértő meséltem barátaimnak, diáktársainknak, miért fontos nekünk ez az egész.
A kávéház a nagyváros félnyilvánossági színtereként „a budapesti polgár szocializációjának egyik fontos intézményévé lett...” Kósa László mellett Gundel Imre és Harmath Judit is hangsúlyozza a kávéház szocializáló szerepét: „ősidők óta […] egyes rétegek kötetlen találkozására, beszélgetésre, gondolatok cseréjére” adott lehetőséget. Gyáni Gábor megfogalmazásában a kávéház a „modern demokrácia” születésének intézménye volt, társadalmi hovatartozás nélkül mindenki számára hozzáférhető. A kávéházat elsősorban a polgári középosztály és az értelmiség látogatta, de kispolgárok is nagy számban fordultak meg az intézményben. Minden demokrácia ellenére kávéházba az járt, aki meg tudta fizetni, külső megjelenésben, viselkedésben pedig igazodott a polgári középosztály ízléséhez. A kávéházlátogató viselkedése általában úgy módosult, hogy az megfeleljen az ott lévők elvárásainak, először utánozta, követte, majd magáévá tette a közösség elvárásait.
Sok évvel ezelőtt a Duna televízió egyik reggeli műsorában Trianonról, a megbékélés lehetőségéről volt szó. Egy hirtelen ötlet alapján azt találtam mondani, hogy Trianon kapcsán nemcsak mi vesztettük el a Tátrát, hanem a szlovákok is a Balatont. Élő adás volt, már nem lehetett visszakozni. Az volt – megfontolva az elhangzottakat, – a bajom, hogy nyomát nem láttam annak, hogy volna olyan szlovák ember, aki az öröm mellett, hogy megszerezték (a relatív) önállóságot, bármi veszteséget is érezne a nagy háborút lezáró úgynevezett békeszerződések kapcsán.
A második világháborús lengyel-magyar kapcsolatokról legtöbbször a két nép legendás barátsága, a lengyel menekültek magyarországi befogadása vagy a balatonboglári gimnázium jut az ember eszébe. Ezek mellett sajnos vannak más, kevésbé szívderítő közös pontok is. Például Katyń. Van ugyanis három olyan magyar személy is, akik valamilyen módon köthetők ehhez a tragédiához. Egyikük a tömegsír feltárásában részt vevő patológus, Orsós Ferenc volt, a másik kettő pedig két meggyilkolt katonatiszt, Korompay Emánuel Aladár és a magyarországi német származású Oskar Rudolf Kühnel századosok. A kivégzésekre 1940 tavaszán került sor, a világ azonban minderről csak 1943 áprilisában szerzett tudomást. E szomorú évforduló alkalmából rendezett a budapesti Lengyel Intézet kiállítást Katyń magyar áldozatáról, Korompay századosról és családja tragikus történetéről.
Örömmel olvastam főtisztelendő PhD Beran Ferenc erkölcsteológus, szociálteológia professzora értékes írását Mindszenty József és Stefan Wyszyński bíborosok küzdelmeinek közös vonásairól. Tekintettel arra, hogy Wyszyński bíboros vonalvezetése, elmondható, teljes sikerrel zárult, hiszen megőrizte, átvitte, sőt gyarapította népének ősi hitét a „Vörös tengeren”, és ez nem mondható el Mindszenty bíboros esetében: a magyarság életében a kommunizmus nem az egyház, nem a hitélet gyarapodását jelentette, mint Lengyelországban, hanem annak megfogyását, szükséges az is, hogy az eltérő vonásokra is egy pillantást vessünk.
Ha Mindszenty József és Stefan Wyszyński életét nézzük, akkor több közös jellemzőt fedezhetünk fel bennük. Azonos történelmi korban éltek és mindketten vidéki származásúak voltak. Mindszenty egy nyugat-magyarországi kis faluban, Csehimindszenten 1892-ben született, Wyszyński pedig 1901-ben a cári Oroszország területén levő Zuzela községben. A népi vallásosság mind a két főpásztor lelki életének fontos része volt. Mind a ketten szembe fordultak a nemzetet és az Egyházat megsemmisíteni akaró totalitárius rendszerekkel, a nácizmussal és a kommunizmussal. Mind a ketten népük körében a szabadságukért harcoló egyházuk jelképévé váltak és népük kezdeményezte a boldoggá avatásukat is. A lengyel bíboros esetében ez már meg is valósult.
Nem tudom, miért van az, hogy a volt jugoszláv köztársaságokban elképesztően népszerű az Eurovíziós Dalfesztivál. Mindenesetre úgy tűnik, a bosnyák Dubioza Kolektiv zenekar úgy gondolja, hogy így vagy úgy, de ott a helye, és a https://eurosong.dubioza.org/ honlapon aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy versenyen kívül felléphessen a fesztiválon olyan országok nevében, akik nem jutottak ki a megmérettetésre. Ezek közé tartozik egyébként Magyarország is.
Visegrádi, illetve tágabb értelemben a közép-európai összetartozásunkat növelnék az olyan példaképek, akiket közösen tisztelhetünk, akiket mindannyian sajátuknak érezhetünk. Szent Adalbert és Esterházy János egyaránt alkalmas lehet erre a szerepre.
Mostanában arról hallunk, hogy ideje áttérni az Uzsgorod (Uzsgorody) szó használatára és le kellene szokni a veretes Ungvár szavunkról. Ungvár szavunk azonban egy ószláv nyelvemlék, míg az Uzsgorod egy újkori szláv szó, ha úgy tetszik, csinált szó.
Milyen nemzeti narratívák, politikai fonalak és nemzeti identitást erősítő eszközök lehettek egy fő céljának a művelődés terjesztését és a politikától elhatárolódást deklaráló szlovák és magyar egyesület életében? Ezt a kérdést vizsgáljuk két liptói egyesület, a szlovák Beseda (Szlovák Társaskör) és a Magyar Társaskör példáján. Nem csak a problémakör izgalmas, hanem a vizsgált időszak is.
1%
Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány (2500 Esztergom, Szt. István tér 10.) Adószám: 18617979-1-11
A honlapon közzétett tartalmak csak a szerző, illetve az Interencia folyóiratot kiadó szervezetek engedélyével közölhetők újra. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat ne, vagy szerkesztett formában közölje.
A beérkezett kéziratok elfogadásának, illetve megjelentetési időhöz kötésének joga a szerkesztőséget illeti meg. A kéziratokat Times New Roman betűtípusban, 12-es betűnagyságban, .doc vagy .docx, illetve .rtf kiterjesztésben várjuk a szentadalbertalapitvany@gmail.com email címre, mellékletként.
A kéziratok terjedelme nem haladhatja meg a fél ívet (20 000 leütés), az írások címe az 50 leütést. Az írásokhoz 250-500 leütés közötti terjedelmű bevezetőt, rezümét kérünk. Az ennél terjedelmesebb kéziratok esetén egyeztetés szükséges.
A kéziratokat magyar, vagy angol nyelven várjuk. A magyar nyelvű kéziratok esetében “A magyar helyesírás szabályai” című kötet legújabb kiadásának szabályai irányadók. Irodalomjegyzéket nem közlünk, az esetleges jegyzeteket, hivatkozásokat végjegyzet formájában kérjük. A kiemelendő szövegrészek kurzivált formában szerepeljenek. Az évszázadokat arab számmal kérjük feltüntetni, dátumok esetében az év és a nap számmal, a hónap betűvel. Személynevek esetében, első említésnél, a vezeték és keresztnevet is kérjük említeni. A képekhez, ábrákhoz címet és forrásmegjelölést kérünk.
Július 11-én távozott e világból Milan Kundera. A cseh író. Igazi honfitársunk Közép-Európából. Először talán a pozsonyi Irodalmi Szemlében találkoztam a nevével. A történelmi 1968-as esztendőben utolsó éves egyetemistaként már januártól alapos figyelemmel kísértem, mi történik Csehszlovákiában. Nagy nemzetközi visszahangja volt az előző évi csehszlovák írókongresszusnak. Nem véletlenül látták később ebben az eseményben a Prágai tavasz szellemi előkészítését. Rendszeresen olvastam az ottani magyar lapokat, meg lehetett venni őket a hazai újságárusoknál. Áprilisban azután Pozsonyban tölthettem egy egész hetet, s azután a csehszlovákiai változások elkötelezett híveként követtem a történéseket. Rengeteg politikai és kulturális szereplő nevét – csehekét, szlovákokét, magyarokét - megtanultam odafönt. Mint tanú és mint magam által fölkent szakértő meséltem barátaimnak, diáktársainknak, miért fontos nekünk ez az egész. 
A kávéház a nagyváros félnyilvánossági színtereként „a budapesti polgár szocializációjának egyik fontos intézményévé lett...” Kósa László mellett Gundel Imre és Harmath Judit is hangsúlyozza a kávéház szocializáló szerepét: „ősidők óta […] egyes rétegek kötetlen találkozására, beszélgetésre, gondolatok cseréjére” adott lehetőséget. Gyáni Gábor megfogalmazásában a kávéház a „modern demokrácia” születésének intézménye volt, társadalmi hovatartozás nélkül mindenki számára hozzáférhető. A kávéházat elsősorban a polgári középosztály és az értelmiség látogatta, de kispolgárok is nagy számban fordultak meg az intézményben. Minden demokrácia ellenére kávéházba az járt, aki meg tudta fizetni, külső megjelenésben, viselkedésben pedig igazodott a polgári középosztály ízléséhez. A kávéházlátogató viselkedése általában úgy módosult, hogy az megfeleljen az ott lévők elvárásainak, először utánozta, követte, majd magáévá tette a közösség elvárásait. 
Sok évvel ezelőtt a Duna televízió egyik reggeli műsorában Trianonról, a megbékélés lehetőségéről volt szó. Egy hirtelen ötlet alapján azt találtam mondani, hogy Trianon kapcsán nemcsak mi vesztettük el a Tátrát, hanem a szlovákok is a Balatont. Élő adás volt, már nem lehetett visszakozni. Az volt – megfontolva az elhangzottakat, – a bajom, hogy nyomát nem láttam annak, hogy volna olyan szlovák ember, aki az öröm mellett, hogy megszerezték (a relatív) önállóságot, bármi veszteséget is érezne a nagy háborút lezáró úgynevezett békeszerződések kapcsán. 
A második világháborús lengyel-magyar kapcsolatokról legtöbbször a két nép legendás barátsága, a lengyel menekültek magyarországi befogadása vagy a balatonboglári gimnázium jut az ember eszébe. Ezek mellett sajnos vannak más, kevésbé szívderítő közös pontok is. Például Katyń. Van ugyanis három olyan magyar személy is, akik valamilyen módon köthetők ehhez a tragédiához. Egyikük a tömegsír feltárásában részt vevő patológus, Orsós Ferenc volt, a másik kettő pedig két meggyilkolt katonatiszt, Korompay Emánuel Aladár és a magyarországi német származású Oskar Rudolf Kühnel századosok. A kivégzésekre 1940 tavaszán került sor, a világ azonban minderről csak 1943 áprilisában szerzett tudomást. E szomorú évforduló alkalmából rendezett a budapesti Lengyel Intézet kiállítást Katyń magyar áldozatáról, Korompay századosról és családja tragikus történetéről. 
Örömmel olvastam főtisztelendő PhD Beran Ferenc erkölcsteológus, szociálteológia professzora értékes írását Mindszenty József és Stefan Wyszyński bíborosok küzdelmeinek közös vonásairól. Tekintettel arra, hogy Wyszyński bíboros vonalvezetése, elmondható, teljes sikerrel zárult, hiszen megőrizte, átvitte, sőt gyarapította népének ősi hitét a „Vörös tengeren”, és ez nem mondható el Mindszenty bíboros esetében: a magyarság életében a kommunizmus nem az egyház, nem a hitélet gyarapodását jelentette, mint Lengyelországban, hanem annak megfogyását, szükséges az is, hogy az eltérő vonásokra is egy pillantást vessünk. 
Ha Mindszenty József és Stefan Wyszyński életét nézzük, akkor több közös jellemzőt fedezhetünk fel bennük. Azonos történelmi korban éltek és mindketten vidéki származásúak voltak. Mindszenty egy nyugat-magyarországi kis faluban, Csehimindszenten 1892-ben született, Wyszyński pedig 1901-ben a cári Oroszország területén levő Zuzela községben. A népi vallásosság mind a két főpásztor lelki életének fontos része volt. Mind a ketten szembe fordultak a nemzetet és az Egyházat megsemmisíteni akaró totalitárius rendszerekkel, a nácizmussal és a kommunizmussal. Mind a ketten népük körében a szabadságukért harcoló egyházuk jelképévé váltak és népük kezdeményezte a boldoggá avatásukat is. A lengyel bíboros esetében ez már meg is valósult. 
Nem tudom, miért van az, hogy a volt jugoszláv köztársaságokban elképesztően népszerű az Eurovíziós Dalfesztivál. Mindenesetre úgy tűnik, a bosnyák Dubioza Kolektiv zenekar úgy gondolja, hogy így vagy úgy, de ott a helye, és a https://eurosong.dubioza.org/ honlapon aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy versenyen kívül felléphessen a fesztiválon olyan országok nevében, akik nem jutottak ki a megmérettetésre. Ezek közé tartozik egyébként Magyarország is. 
Visegrádi, illetve tágabb értelemben a közép-európai összetartozásunkat növelnék az olyan példaképek, akiket közösen tisztelhetünk, akiket mindannyian sajátuknak érezhetünk. Szent Adalbert és Esterházy János egyaránt alkalmas lehet erre a szerepre. 
Mostanában arról hallunk, hogy ideje áttérni az Uzsgorod (Uzsgorody) szó használatára és le kellene szokni a veretes Ungvár szavunkról. Ungvár szavunk azonban egy ószláv nyelvemlék, míg az Uzsgorod egy újkori szláv szó, ha úgy tetszik, csinált szó. 
Milyen nemzeti narratívák, politikai fonalak és nemzeti identitást erősítő eszközök lehettek egy fő céljának a művelődés terjesztését és a politikától elhatárolódást deklaráló szlovák és magyar egyesület életében? Ezt a kérdést vizsgáljuk két liptói egyesület, a szlovák Beseda (Szlovák Társaskör) és a Magyar Társaskör példáján. Nem csak a problémakör izgalmas, hanem a vizsgált időszak is.