Sok évvel ezelőtt a Duna televízió egyik reggeli műsorában Trianonról, a megbékélés lehetőségéről volt szó. Egy hirtelen ötlet alapján azt találtam mondani, hogy Trianon kapcsán nemcsak mi vesztettük el a Tátrát, hanem a szlovákok is a Balatont. Élő adás volt, már nem lehetett visszakozni. Az volt – megfontolva az elhangzottakat, – a bajom, hogy nyomát nem láttam annak, hogy volna olyan szlovák ember, aki az öröm mellett, hogy megszerezték (a relatív) önállóságot, bármi veszteséget is érezne a nagy háborút lezáró úgynevezett békeszerződések kapcsán.
Most azonban megvan a szlovák párja a gondolatomnak. Martin Homza pozsonyi professzor Új tüskék címmel jelentetett meg egy könyvet még tavaly. A jeles történész, hála Istennek, nem beszúrni, hanem éppen kihúzni akarja a szlovák-magyar kapcsolatokat mérgező tüskéket. Úgy érzi, hogy a jelenleginél egészségesebb szlovák nemzettudatra van szükség. Könyvének fontos részeivel Käfer István ismertetett meg. Tudva, hogy a szerző a szlovákok gondolkodását akarja változtatni, mégis fontosnak, szemléletformálónak érzem, hogy mi magyarok is megismerkedjünk Homza véleményével.
Az egymáshoz közeledés egyik sarkalatos pontja, hogy tudatosítsuk: egyazon ország polgárai voltunk. Az állampolgárok viszonya a tájhoz, az épített örökséghez, a múlthoz egyforma, etnikai megkülönböztetés nélkül. A hazáról van szó, ami minden polgár közös kincse. Az 1920-ban létrejött „nemzetállamok” nem törekedtek arra, hogy újonnan megszerzett területeik lakosai otthon érezzék magukat, anyanyelvüktől függetlenül. Ha az új államokba kényszerült magyaroktól azt kérdezem, hol a hazád, gyakran keserű választ kapok: otthon kirekesztenek, mert magyar vagyok, itt az anyaországban pedig leszlovákoznak/lerománoznak. Így azután a válaszom: érsekújvári vagyok vagy nagyváradi vagyok stb.
Ennek ismertében meglepő Homza professzor hozzáállása: Mit értünk a hazánk fogalma alatt? … Pozsony közelében érzem magam otthon, mert pozsonyi vagyok. De akkor mi legyen a magyar Esztergom, [Ostrihom], Budapest, [Budapešť], Pécs [Päťkostolie], Debrecen [Debrecín], Miskolc [Miškovec], Eger [Jáger], Szeged [Segedín], a román Nagyvárad [Veľký Varadín], Kolozsvár [Kluž] vagy a szerb Újvidék [Nový Sad] és más városokkal határainktól délre? …
Nyilván a megnyílt határokra céloz, amikor kijelenti: Hamar megszokjátok a mozgást régi hazánk térségében… Ízlelgessük a szót: régi hazánk. Ne féljünk, hogy ezzel szlováknak akarná minősíteni az egész Kárpát-medencét. Mi is otthon érezzük magunkat a Csallóközben, Kassán, Erdélyben, Aradon, jól esik sétálnunk a Palicsi tó partján, miért ne tehetnék meg ezt a szlovákok a Pilisben, Budapesten vagy a már említett Balatonon?
Homza tovább fűzte a gondolatot: „Láttátok vagy találkoztatok valaha olyan magyarral, aki ne siratná, milyen nagy területet és hány magyart vesztett az Uhorské, az ő felfogásukban Magyar Királyság a Trianoni Szerződés következtében? És láttatok már egy magyart akár Szlovákiában, akár a román Erdélyben, a szerb Vajdaságban, akár a horvát Szlavóniában, aki ne tudná, a történelmi királyság hazája melyik vármegyéjében tartózkodik, mi annak fővárosa és melyek a legnevezetesebb ott működő nemesi családok? Én sajnos láttam. 2004 december ötödike bizonyította, hogy a Homza által festett kép idealizálja a mi honismeretünket és hazaszeretetünket. Gondolatmenete azonban itt jut el arra a pontra, amit roppant figyelemreméltónak tartok. Ki meri mondani, hogy a szlovákok is vesztesei a Trianoni diktátumnak. Tény, hogy őket sem kérdezte meg senki, hogy miben látnák a megoldást, ahogy a mi véleményünkkel sem törődtek a térképrajzoló nagyhatalmak. „A probléma abban van, hogy mi szlovákok is siránkozhatnánk, hiszen a Magyar Királyság szerencsétlen felosztásából öt utódállam között ugyancsak sokat veszítettünk. Egyebek között a kijutást a tengerhez, fővárosunkat, Budapestet, a közvetlen kapcsolatokat a szerbekkel, horvátokkal, románokkal, szlovénekkel … És folytathatnám.”
Elég egy pillantás a térképre, és jól látható: Schengen nélkül valóban szűkre szabták a szlovákok mozgáslehetőségeit ahhoz képest, ami Trianon előtt rendelkezésükre állt. Figyelemre méltó az a megfogalmazás is, amitől nem félni kell, hanem örülni: fővárosunk, Budapest. Igen, az ő fővárosuk is volt. Felépítésében sok szlovák verejtékes munkája is benne volt. A huszadik század eleje számos munkalehetőséget, megélhetést vagy jövedelem kiegészítést adott a rossz adottságú földeken tengődő szlovák családoknak.
Van, volna mire alapozni tehát a magyar-szlovák összetartozást, a „tejtestvériséget”, hogy megvalósuljon, amit Babits írt az Eucharistia című gyönyörű versében: nőjünk ég felé, / testvér-népek közt, mint a fák, / kiket mennyből táplál a Nap.
Surján László