A júliusi miniszterelnöki beszéd nem várt reakciókat szült a Dunától északra (is). Nem mehetünk el emellett szó nélkül, el kell rajta gondolkodnunk.
„Slovensko”, az csakúgy, mint „Mad’arsko”, az Osztrák-Magyar Monarchia utódállama. Ez a jelenlegi közmegegyezés a szlovák politikusok részéről.
Nem veszi tudomásul, hogy „Slovensko” azután jött, hogy megszűnt az „Uhorsko”, azaz a történelmi Magyarország. „Mad’arsko” is csak utódállam, „Uhorsko” után következett.
Nem gondol arra, hogy a szlovák az „Uhor” volt és ez nem okozott problémát sem 1526 előtt, sem 1526 után. Csak Ľudovít Štúr és korszaka mondta fel ezt a csendes történelmi egyességet és kezdte el cseh nyelven „Slovák”-nak nevezni saját népét. Mint Käfer Istvántól tanultam, következetlenül, mert a „Slovák” az a szlovák férfit jelenti, a szlovák nőt a mai szlovák nyelv „Slovenka”-ként nevezi meg. Ez azt jelenti, hogy eredetileg a szlovák férfit is „slovien”-nek kellene megnevezni. Ez azonban már foglalt egy másik szláv népre, a szlovénra.
Az igaz, hogy 1526 után a világtérképekről eltűnt a Magyar Királyság, csak a hazai térképeken jelenik meg egy sáv, amely Nyugat-Dunántúlt és a Dunától északra fekvő területeket öleli fel, ilyen elnevezéssel. Ha azonban a politikusok nemzedéke egységes abban, hogy csak innen számítják a történelmet, akkor fölvetődik az a kérdés, hogy mi volt ezt megelőzően. Ez esetben a szlovák politikusok beismerik, hogy a nemzetté válás az Északi Kárpátokban[1] újkori esemény volt és nem reflektálnak arra, hogy 1526 előtt volt egy európai középhatalom, amelynek részei voltak és amely „Hungaria” néven vonult be a történelemkönyvek lapjaiba és a magyarság tudatába.
Ha ezt a Dunától északra úgy akarják kivédeni, hogy ez az a korszak, ami jobb lett volna, ha nem is lett volna, mert nemzetietlen volt, mert nem lehet kimutatni a szlovák jelenlétet, akkor mi meg azt is gondolhatjuk, hogy a polgári nemzet fogalma nem korábbi, mint a magyar reformkor, a nemesi nemzet fogalma és valósága nem korábbi, mint Hunyadi Mátyás kora (a Duna jege, ahol a hagyomány szerint a köznemesség királynak kiáltotta ki), tehát mai értelemben vett nemzetről nem beszélhetünk, annyira nem, hogy a magyar nemzet sem ezeréves, csak ezeréves előzményekre tekint vissza.
Erre jön az adu-ász, a Cirill-Metód-féle hagyomány, amely 1993 óta nemzeti ünnepként is megjelent északi szomszédunknál – ahogy nálunk augusztus 20., úgy a Dunától északra július 5. – Cirill és Metód azonban, a szlávok apostolai voltak, így, többes számban, és a szlávok között a szlovákok csak egy a sok közül. Ráadásul Szent Cirill és Szent Metód nem gondolkodtak nemzetállamban, hanem az evangéliumot terjesztették a szlávok nyelvén, megelőzvén korukat.
A magyar–szlovák történelemfelfogás különbözőségeit ideje lenne tételesen számbavenni ahhoz, hogy politikusaink ne szét-, hanem összebeszéljenek. Ehhez pedig alapos intellektuális előkészítő munka szükséges, amely már megindult, de nem látni, pedig most nagyon kellene, hogy láthatóvá váljék.
Somorjai Ádám OSB
[1] Neves szerző nem nemzetté válásról, hanem néppé válásról szól, ráadásul fölveti, hogy nem volt szükségszerű, hogy a Dunától északra történjék meg, megtörténhetett volna a Tiszától keletre is. Lásd Györffy György: Néppé válás Európában és az Északi Kárpátokban, in: Kortárs 26 (1982), 2. szám, 296–302.