A cseh kérdés: Csehszlovákia
Hazám, Csehszlovákia, az egyetlen szellemi haza, amelyet egyáltalán a magaménak mondhattam, mindenekelőtt egy álom volt. Egy csodálatos álom az emberek között újjáépített igazságosság és egyenlőség hazájáról, amelyben az állampolgárság és a hűség az etnikai identitás és a nyelv fölötti elvekre épül. Egy olyan szédítő álom, amelyért sokan haltak meg mindkét világháború során, a náci és a kommunista haláltáborokban, vagy a bitófán. Egy álom, amely viszont – sajnálatos módon – soha nem vált valóra.
Jelenleg, száz évvel 1918 után, az egykori Csehszlovákia területe három, etnikailag meghatározott állam része teljes, illetve valós emlékezet nélkül. Vajon mi értelme volt lerombolni a Közép-Európában századokon át épített, az első világháború előtt gyorsan demokratizálódó, több nemzetből alkotott Osztrák-Magyar Monarchiát – avagy milyen hozzáadott értékkel bírt a mintaszerűen működő gazdasági, jogállami és közlekedési rendszer szétverése?
A modern, cseh nyelvű elitek, amelyek az ipari forradalomra adott válaszként sarjadtak ki, elutasították azt a képet, miszerint a történelem egy összefüggő egészet alkot. A „nemzetébresztők“ nemzedéke céltudatosan alkotta meg az egy nemzet történelmének narratíváját, amely olyan képet alakított ki, mintha a történelmi Cseh Királyság egész területe egyetlen nyelvi egységet képezett volna. E pontatlanság ikonikus műve František Palacký A cseh nemzet történelme Csehországban és Morvaországban című munkája. ĺgy a nemzeti „ébresztők“ és „felvilágosítók“ a nemzeti társadalom életének szűk mezőt szabtak, alapvetően kulturális alapon, mint ami a feltételezett „történeti jog“ és a nyelvi kizárólagosság védelmét nyújthatja, anélkül hogy megtárgyalták, illetve meghatározták volna mindezek jövőre érvényesíthető, modern és széleskörű értékvonatkozásait. E megközelítésnek azonban volt egy alapvető gyengéje: tudatosan kizárta a regionalitás kontextusát, holott ennek évszázadokon át éppen az egy államban élő, többnyelvű etnikumok és kultúrák együttélése volt az alapvető értelme és célja.
A 19. század folyamán a cseh politikai önértelmezés tulajdonképpen külső hatásra, az újonnan egyesülő német nemzet nyomására fejlődött ki. A cseh közegben a nyelvileg meghatározott kollektív ön-központúság megerősödésével a történelmileg kialakult Osztrák-Magyar Monarchia regionalitása megszűnt az általános civilizációs és demokratikus fejlődés előnyeit és értékeit nyújtó modelljeként létezni. Mindez az információ áramlásának és a kölcsönös megismerés terének beszűkülését eredményezte, amely kezdettől fogva és több nemzedékre kihatóan legyengítette a társadalmi, illetve politikai életet. Figyelembe véve az átlag cseh közösségek egzaltált közhangulatát, illetve a bécsi establishment pillanatnyi hajthatatlanságát, kiegyezésre avagy bárminemű kompromisszumra nem volt semmi esély. Mind e közben a kultúra megszűnt a művelt fők emelkedettebb terének lenni, ugyanakkor egész Európában a „nemzeti érdekek“ tömeg-politikájának beszűkült médiumává vált – ami szükségszerűen a nemzetek közti konfrontációt vonta maga után. Nem maradt más, mint várni a konfliktusokra.
El sem tudta képzeli senki, hogy az 1914 nyarán kitört osztrák-szerb háború egy egészen újkeletű, globális jelenséggé növi ki magát, hogy az államosított gazdaságok, a teljes mobilizációk, a végrehajtó hatalom kezén összpontosuló, totális hatalmak és a mindent eluraló gyűlöletpropaganda-gépezetek konfliktusává terebélyesedik ki. A háború mindent megváltoztatott. Az 1918-as béke viszont a legcsekélyebb mértékben sem hozott megnyugvást – a háború folytatódott, csupán más eszközökkel. A legyőzöttek a békefeltételeket szerfelett igazságtalannak tartották, a győztes hatalmak viszont semmit nem tettek a kontinens gazdasági és társadalmi stabilitásának újrateremtése érdekében. A vereség hatására a monarchiák Oroszországban, Németországban, illetve az osztrák-magyar államban összeomlottak, amelyeket nem parlamentáris demokráciák váltottak fel, hanem csak további erőszakos konfliktusok, gazdasági visszaesés és autoritárius rezsimek – ami semmi jót nem hozott a demokrácia és béke megteremtése terén.
Elképzelt állam
Csehszlovákia mint állam fogalma a háború idején, egy kicsiny emigrációs csoport (akik közül a politikában csupán ketten voltak, bécsi parlamenti képviselők) intellektuális konstrukciójaként alakult ki, tekintet nélkül a környező világ számára is kiszámítható, stabil és pozitív politikai tartalmára: voltaképpen mint a világválság egy adott pillanatában megjelent, nem össznemzeti konszenzuson alapuló, a társadalom által meg nem vitatott, s végül felülről lefelé megvalósított képzetet kell megértenünk. Először 1915 karácsonyán kelt levelében írt Milan Rastislav Štefánik a francia miniszterelnök, Briand számára: „Az Osztrák-Magyar Monarchia északi területén élő tízmillió szláv fordul segítségért a szövetséges hatalmakhoz, politikai és gazdasági felszabadulásuk kérésével.“ (A korra vonatkozó adatok szerint legfeljebb nyolc és fél millió cseh, szlovák, lengyel, illetve ruszin lakosságról beszélhetünk. Az adatok átfestése az antant és az újságírók felé Štefánik, és különösen Edvard Beneš számára bevett és tökéletes mértékben elfogadható módszernek számított.)
A szövetségesekkel folytatott tárgyalásaikon a Masaryk körül tömörülő maroknyi cseh és szlovák emigráció brilliáns improvizációi és hallatlan erőfeszítései során egyre inkább támaszkodhattak tárgyalófeleiknek a közép-európai valóságra vonatkozó, alig hihető tájékozatlanságára, csakúgy mint Németország, illetve a Monarchia megalázására irányuló eltökéltségükre. A radikalizálódó Masaryknak, aki egyébként kezdetben még Közép-Európa „svájci mintájú föderalizációjáról“ álmodott, végül már sikerült a maga céljai szerint kiforgatnia Thomas Woodrow Wilson 1918. januári, alapvetően ésszerű javaslatát, amely „az Osztrák-Magyar Monarchia nemzeteinek autonóm fejlődése számára kedvező feltételek megteremtését“ ajánlotta. Ám végül, az első világháborút követően nem a nagyszabású béke eszméje diadalmaskodott, hanem a vesztesekkel szembeni legradikálisabb követelések taroltak. Egy ilyen zaklatott állapotban megalapítani egy teljes mértékben újonnan „kitalált“ és „nemzeti“ államot, egy sohase létezett csehszlovák nemzet számára, – amely a céltudatosan kialakított elmélet szerint a csehek és szlovákok két ágából áll össze – legalábbis kockázatot jelentett. A Csehszlovák Nemzeti Tanács 1918. október 28-án kikiáltotta a „csehszlovák nemzet“ újdonsült államát, mintha nem akarták volna észrevenni, hogy a cseh németség Cseh- és Morvaország lakosságának kerek 33 %-át, a magyarok Szlovákiában 22 %-át, Kárpátalján 17 %-át tették ki. Sietős volt a dolguk, illetve nyomást gyakorolt rájuk az a tény is, hogy egy héttel korábban a cseh országok német küldöttei – hivatkozva Thomas Woodrow Wilson 14 pontjára, illetve a nemzetek önrendelkezési jogára – kikiáltották a Német Ausztria Köztársaságot, amely négy cseh- és morvaországi „szudéta kantont“ is magába foglalt. A győztes hatalmak természetesen nem fogadták el az ilyen irányú követeléseket, ugyanakkor mindenben kedveztek a csehszlovák állam tervének.
Mindenekelőtt Tomáš Garrigue Masaryk, az új állam elnöke volt tisztában az új állam ellentmondásosságával. Nyomban az emigrációból visszatérése után másnap, 1918. december 22-én beszédet tartott (ennek kisebb részét szlovák nyelven) a prágai Várban „A Nemzetgyűlés küldetése“ címmel, amelyben említést tett „német honfitársainkról“ is. Ugyanakkor az ország egysége, jottányi engedmény nélkül „mint közös hazánk“ szerepelt beszédében. „Az Amerikai köztársaság inkább vállalta a polgárháborút, semmint hogy elszakadni engedte volna a Délt. Mi sem fogjuk megengedni a vegyes északunk elszakadását. A valódi demokratikus önrendelkezés kiépítésével adott a megfelelő eszközünk a nemzetiségi kérdések megoldására.“ Másnap meglátogatta a Német Színházat, ahol szintúgy a „közös hazánkról“ beszélt. Ám alig pár hónappal később, 1919 márciusában, a Legfelső Bíróság már úgy ítélkezett, hogy a „nemzetállamnak jogában áll érvényre juttatnia nemzeti karakterét, amivel szemben a kisebbségek nem követelhetik, hogy nemzeti, és különösen nyelvi tekintetben teljeskörűen, és alapvető értelemben a csehszlovák nemzet egyenrangú tagjának tartassanak“. Tehát valójában a béke megőrzésének, illetve az újabb konfliktusok lehetőségének szemszögéből nézve Csehszlovákia megjelenésével további etnikai konfliktusok lehetősége nyílt meg.
Csehszlovákia mint cseh probléma
Amikor Hubert Gordon Schauer 1886-ban rákérdezett a cseh nemzeti politika értelmére („Két kérdésünk van“), kifejtette, hogy „az erkölcsi hivatás tudata nélkül nemzet nem lehetséges“, illetve feltette a kérdést: „Vajon mi volna a mi feladatunk az emberiség történelmében?“ Hasonlóképpen „morális kérdésként“ tette mérlegre a cseh kérdést utóbb Tomáš Garrigue Masaryk is. Kevésbé filozofikus módon, ám annál elnagyoltabban és naivabb módon kezelték a kérdést a széles körben népszerű cseh pánszlavizmus képviselői, illetve az orosz imperializmus idealizálói.
Ilyen légkörben és mintegy felülről alapították meg Csehszlovákiát, mint egy „elképzelt“ államot, amely valamennyi szomszédja, illetve saját lakossága legalább felének akarata ellenére jött létre. Németország, Ausztria avagy Magyarország egy pillanatig sem érezték úgy, hogy ez a megoldás noha fájdalmas, mégis demokratikus és igazságos megoldás volna, amely mintegy megvalósítja az „Osztrák-Magyar Monarchia északi részein élő tízmillió szláv lakosság“ emancipációs törekvéseit. A jelzett országok inkább úgy érzékelték, hogy Csehszlovákia pusztán a nagyhatalmak, és elsősorban Franciaország által kikényszerített eszköz, amely így mintegy francia csendőrként ellenőrizheti a Közép-Európára kikényszerített és igazságtalan béke megvalósítását. Ezt az érzést erősítette már az olasz, majd a francia hadvezetés és tanácsadók jelenléte Szlovákiában és Kárpátalján a magyar katonai egységek és intézmények kiszorítása során. Ezután Franciaország átvette az új csehlovák hadsereg, annak vezérkara és a katonai akadémia kiépítése fölötti ellenőrzést. Lengyelország számára szintén gondot jelentett, hogy bizalmat építsen ki az új állam irányában, amely egy rövid „hétnapos“ háborúval igyekezett a Těšín (Teschen) körül meghúzandó új határ kérdését, s ezzel egy jelentékeny terület hovatartozását „megoldani“, amely állam ugyanakkor elvágta a létfontosságú utánpótlási vonalakat Varsó felé, amikor a lengyel területeket bolsevik katonai támadás érte. Az új állam területének egy részét, ahol a többséget több mint félezer éve német ajkú cseh lakosság képezte, akik elutasították Csehszlovákia egyoldalú kikiáltását, végül többtucat halálos áldozatot követelő katonai beavatkozással kellett pacifikálni. A földreform, amelynek során az állam kezére játszották az addigi egyházi vagy nagybirtokosi tulajdonban álló földeket, szándékosan egyenlőtlen elbánásban részesítette a csehszlovákiai németeket és magyarokat. Ráadásul a négy szomszédos ország egyike sem nézhette lelkesen az új állam egyértelmű és nyílt franciabarát politikáját, amelyet a külügyminiszter, Eduard Beneš képviselt. Beneš személyes elkötelezettsége, hiperaktivitása, a négy külön békeszerződést előkészítő tárgyalásai során tanúsított elszántsága, hogy a vesztesekre nézve megalázó és megsemmisítő „versailles-i békerendszert“ tető alá hozza, majd szerepe a Népszövetségben, illetve a hasonló irányú törekvése, hogy a kisantant gazdasági és katonai rendszeréből kiszorítsa Ausztriát és Magyarországot, újból és újból meggyőzhette a szomszédokat, hogy az új állam mily kevéssé volt hajlandó a valódi jószomszédságra és békére. Beneš, aki egész hónapokat töltött külföldön diplomáciai úton és tárgyalásokon, többnyire nem tartotta szükségesnek, hogy akár csak elégséges szinten is tájékoztassa tevékenységéről a szomszédos államokat.
Beneš egész pályafutása alatt képtelen volt felfogni, hogy nem kizárólag a nagyhatalmak döntésein, avagy diktátumain múlik minden. Bármit tett, mindent alárendelt saját, gyakran elhibázott geopolitikai elképzeléseinek, miközben eszébe sem jutott, hogy Csehszlovákiának, mint önálló régiónak a fejlődéséről valamiféle konzisztens képet mutasson fel. A háború utáni stratégiája teljes mértékben az Egyesült Államok részvétele nélkül paralizált Népszövetségre épült. Nem csoda, hogy ez a stratégia alig 17 év múltán, 1935-ben csődött mondott.
Nagy-Britannia után Franciaország is feladta, hogy Közép-Európában fenntartsák a Németországgal szembeni hatalmi ellensúlyt, és egyaránt ugyanazt a fatális politikát válaszották, nevezetesen hogy lecsillapítsák Hitler terjeszkedési vágyát. A kisantant szétesett. Kiderült, Csehszlovákia csak a „szebb időkre“ alkalmas fogalomként szolgált. Beneš kísérlete, hogy az eladdig védnöki Franciaország szerepét nyíltan átruházza a Szovjetunióra, már csak a kétségbeesett tanácstalanság jele volt. Ebből a szempontból a müncheni egyezmény, illetve Csehszlovákia ezt követő, első szétesése mindössze az 1920-as és 1930-as évek európai kollektív biztonsági rendszere kidolgozatlanságának és végül nyílt feladásának volt a tragikus, ám teljes mértékben logikus következménye. Márpedig e biztonsági rendszer nélkül Csehszlovákiának semmi esélye nem volt a fennmaradásra. A müncheni egyezményt pusztán mint a „Nyugat árulását“ emlegetni nem éppen pontos, és nem is tisztességes. Ennek ellenére Csehszlovákia, mint a „csehszlovák nemzet“, majd a II. világháború után mint a „csehek és szlovákok“ kiváltságos nemzetállamának a hamis képzete a mai napig használatos. Végül az „elképzelt köztársaság“ területén Németországgal egyetemben Lengyelország és Magyaroszág is osztozott 1938-39 folyamán – Szlovákiával bezárólag, ahol 1939 elején egyetlen olyan politikai párt sem akadt, amelyik a „csehszlovák nemzet“ államának fenntartására óhajtott volna erőfeszítést tenni. A nagyhatalmak érdeklődése másfelé fordult, így a cseh környezetben okafogyottá vált a nemzet morális erejéről – és egyáltalán, a demokráciáról – beszélni. Alig néhány hét telt el München után, és a cseh politikai elit nagy része meg volt győződve arról, hogy a „cseh nemzet“ fejlődése számára a totalitárius vezér-elv valójában előnyösebb.
Létezett-e alternativája az önálló Csehszlovákiának?
Az első világháború végén minden bizonnyal volt esély Közép-Európa föderalizációjára az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén, akár nemzeti kantonok, akár az újonnan alakult államok szövetsége formájában. Maga Masaryk is fontolgatta a „svájci mintájú“ decentralizált államszövetséget, gyenge belső határokkal és az államközösséget szolgáló regionális munkamegosztással, amelyben a hadsereg helyett polgári miliciákat állítanának fel, amely alkalmas lett volna a közép-európai etnikai viszonyok törékeny viszonyainak kezelésére. Alapvetően csak az utolsó félévszázadban kibontakozó alkotmányos fejlődés pozitív vonalát kellett volna folytatni, amely egyébként pragmatikusan követte az amerikai alkotmányos republikanizmus modernizációs mintázatát. Figyelemre méltó, hogy a fennálló osztrák-magyar alkotmányos monarchia logikus és legbiztonságosabb modernizációs változatát gyakorlatilag senki nem vette komolyan. Természetesen akadtak történészek, mint például Jozef Pekář, akik külön tekintettel a cseh példára figyelmeztettek az elhamarkodott nemzetállami törekvések veszélyeire, de még ezek a hangok is belevesztek a „háromszázéves leigázottság“ patetikus hajtogatásába.
Közép-Európában az újonnan alakult, nemzeti alapon meghatározott államok teljes mértékben igazolták a legkomolyabb félelmeket is. Az etnicitásnak az állampolgárság és a jogállam elvei fölé helyezése elkerülhetetlenné teszi a határ- és területvitákat, illetve etnikai konfliktusokat. Az etnikai közösségek puszta összessége valamiféle közös nevező keresése nélkül azt eredményezi, hogy a kisebbségek bármilyen körülmények között veszélyeztetve, vagy igazságtalanul képviseltnek fogják magukat érezni. Mindezek nyomán elkerülhetetlenné válnak a konfliktusok, és elindul a „megtisztítás“ végeérhetetlen folyamata is. Az állam és a társadalom immár nem is állhat fenn az ellenség képzete nélkül. A konfliktusok bárminemű képzelt ellenséggel és a „nemzet“ megtisztítása a söpredéktől, a kártékony hatásuktól a jogállamiság fölé rendelt, etnikai étosszal telített állam ideológiájává vált. Közép-Európában már maga az „egy etnikum – egy állam“ fogalmának az elfogadása a később győzelemre jutott totalitárius ideológia kezdetét jelentette; t.i. mihelyt az etnikai tisztogatást, mint elfogadható elvet a „nyugalom a munkahelyeken“, vagy akár a „történelmi igazságosság“ jegyében elfogadták, önálló elvből évtizedekre az államépítés eszköztárának részévé vált – amely végül már nem is az ideológiát, és ennek indokolását, hanem immár pusztán magát a tisztogatás folyamatát volt hivatott szolgálni.
Nem egyszerűen Csehszlovákia 1938-39-es széteséséről van szó: ne feledkezzünk meg a csehszlovákiai zsidóság, pontosabban a München utáni cseh és szlovák zsidó honfitársak megmentésével kapcsolatban tapasztalt vonakodásról, a csehországi németség genocíd formákat öltő elűzéséről, a szudéta-határvidék mérnöki pontossággal végrehajtott etnikai betelepítéséről és felidézhetjük az 1945 utáni szavazatvásárlásokat, a demokrácia hiányát és a cenzúrát a Harmadik Köztársaság egész ideje alatt, több száz ember kivégzését és ezrek kilakoltatását, amelyek felkészítették a társadalmat az osztálygyűlölet felszítására, a kommunista tisztogatások antiszemitizmusára, az ötvenes évek pereire. Hasonlóképpen írhatjuk le a negyvenes és a hatvanas évekbeli lengyelországi antiszemita kampányokat, Csehszlovákia és Jugoszlávia széthullását, s végeredményben a jelenlegi magyar miniszterelnök, Orbán Viktor irredentizmusának gyökereit, amely a lengyel-magyar határ megújításáról álmodozik, avagy a második legerősebb magyarországi párt, a Jobbik propagandáját, amely száz évvel az első világháború után – tekintet nélkül az időközben újradefiniált nemzetközi jogra és az európai határok megváltoztathatatlansága végett megkötött szerződésekre – nyíltan is az önálló Szlovákia likvidálását követeli.1
A csehszlovák politika kudarca és reménye
Csehszlovák politika mint az új állam belpolitikája valójában soha nem is létezett, miután ez is a cseh politikai elit politikája volt, amely azt sajátjának tekintette attól a pillanatból, mihelyt a „kitalált állam“ a nagyhatalmak segítségével és Bécs megalázása révén váratlanul óriási területi nyereségeket tudhatott magáénak. Az európai perspektívában gondolkodó Tomáš Garrigue Masaryk úgy álmodta, és azt remélte, hogy ötven év békés fejlődés elegendő lesz a közös állam valóban demokratikus és nem-nemzeti politikájának megvalósítására, ugyanakkor nem hunyt szemet a kőkemény valóság fölött. 1919 októberében így fogalmazott Vavro Šrobárnak írt levelében: „A mi Szlovákiánk nem hagy nyugodtan aludni. A csehek és szlovákok mégis csak oly idegenek…“
Az igazság az, hogy a cseh nemzeti program kimerült Ausztria megszűnésének, illetve a nemzet formailag önálló államának megalapítása pillanatában. ĺgy Csehszlovákia a cseh nemzeti program és identitás kulcselemévé vált. Pontosan ezért a cseh társadalom, illetve képviselete soha nem is tudta megérteni a szlovák, német avagy magyar kisebbségek aspirációit, akik nem azonosulhattak ezzel az állammal addig, amíg nem érezhették magukat valóban és otthonosan, ám elsősorban egyenjogú államalkotó polgárként elfogadottnak. Minderre azonban soha nem került sor.
Csehszlovákia és a szomszédos országok közötti feszültségben a németek, a magyarok és a lengyelek két malomkő, t.i. új hazájuk és a határon túl élő nemzeti többség közé kerültek. A szlovák társadalom más alakot öltött. Történelmében először szakadt el a Magyar Királyságtól, az új államban viszont rendkívül gyors modernizáción, valóban csodálatra méltó fejlődésen ment át az iskolázottság és művelődés terén. Az új államalkotó identitás elfogadása, – ami Csehszlovákia, mint egy politikai nemzet elfogadását is jelentette – az ország leghatékonyabb és legszervezettebb politikai erejébe, az ultrakonzervatív katolikus klérus rendkívül erős pozíciójába és befolyásába ütközött. Noha az önálló államiságot elégedettséggel, ugyanakkor Csehszlovákia politikai eszméjét mint valami cseh ateista agressziót fogadták, amellyel szemben nyíltan fel kell lépni. Ezért is kerestek támogatást előbb Rómában, majd utóbb, logikus módon, a hitleri Németországnál.
A szlovák politikai népi mozgalom („politické luďáctví”) nem bírt pozitív alternatívával sem Csehszlovákia, sem a demokratikus renddel szemben. Így sodródtak egyre szélsőségesebb ellenzéki pozícióba, amely elkerülhetetlenül csúszott a fasizmus, illetve a Lengyelország és a Szovjetunió elleni háborús részvétel felé, és végül ahhoz, hogy zsidók tízezreit barbár és keresztényidegen módon adják el, hogy a náci haláltáborokba küldjék őket. Hasonlóan extrém, irracionális és cseh-ellenes motivációval bírt az a szélsőséges szlovák fasizmusra adott reakció is, amelynek jegyében a Kommunista Pártban a Gustáv Husák körül csoportosulók kezdeményezték Szlovákia csatlakozását – a Szovjetunióhoz… A bárminemű erkölcstelen és fasiszta, ám mégis önálló államiság igézete a háború után mintegy lekerült a napirendről, ám megmaradt a szlovák politikai mintegy leitmotívumaként egészen Csehszlovákia 1992-ben bekövetkezett, végleges szétzúzásáig, illetve önmegsemmisítéséig.
Csehszlovákia képtelen volt fennmaradni mint nemzeteinek puszta összessége. Még ha az első világháború végén megfogant is az álom arról, hogy több nemzet együtt élhet egy közös demokratikus térben, úgy a második világháború végén a hasonló gondolatok képviselőit egyenesen az állam ellenségének tekintették. A csehszlovákiai németek „kilikvidálása“, amelyet Eduard Beneš nyíltan hirdetett, már régen előkészített és a hadsereg által aprólékosan végrehajtott etnikai tisztogatás volt. Hasonló művelet terve létezett a szlovákiai magyarságra nézve is, ám ennek kivitelezését a Szovjetunió parancsára le kellett állítani. Kárpátalja erőszakos elszakítását és Szovjetunióhoz csatolását a cseh kormány tagjai még csak nem is tárgyalták. 1945-ben Csehszlovákia már egy pusztán két nemzetből álló, proto-totalitárius vazallus állam státuszát öltötte, amelyben az állampolgári jog úgy olvadt el, mint a tavaszi hó.
Noha az állampolgári és egyéni jog hangsúlyozása Csehszlovákia fennállásának kezdetétől alapvető értéknek kellett volna lennie, ám ez soha nem épült be a nemzeti elvek közé. A kommunista rendszer évtizedei után, amely a viszonyok problémamentességét és a problémák nemlétét színlelte, az emberek többsége valójában már nem is foglalkozott mindezzel. Csehszlovákia háború utáni történetének bizonyára legdemokratikusabb és legnyitottabb gondolkodói környezetében – a hetvenes és a nyolcvanas évek totalitarizmus-ellenes disszidens köreiben – sem merült fel. Az emberi és polgári jogok étoszában a nemzeti identitás kérdései megoldatlanok maradtak, a nemzeti viszonyokat, tévesen, már régen meghaladottnak, illetve nemlétezőnek tekintették. S noha a Charta 77 kiadta a szlovákiai magyar kisebbség helyzetéről szóló, közismert jelentését, ám soha nem érezte szükségét, hogy a szlovák-cseh viszonyokat szemügyre vegye. A disszidens kör egyszerűen nem értette a „szlovák kérdést“ – már csak azért sem, mert önmagát sem csehnek, hanem csehszlováknak tekintette. És ugyanez a vakfolt jellemezte az 1989 novembere utáni politika első generációját is.
A reményről
Ha hiba csúszik a tervbe már a megvalósítás kezdetén, annak azután visszavonhatatlan következményei lesznek bármilyen körülmények között is. Csehszlovákia, mint álom meglepően erős volt, és kétségkívül demokratizáló étosszal bírt – ám mégsem elegendő mértékben ahhoz, hogy az adott rövid időkereten belül állampolgárai számára mint előnyösebbet, gazdagabbat és biztonságosabbat tudja elfogadtatni. Radikális demokráciát hírdettek, viszont abban a kérdésben, hogy az állampolgárság elvét a nemzeti elv fölé helyezzék, mégsem voltak elég radikálisak. Több mint tíz éven át a demokrácia méltán csodált modellje volt az egyre brutálisabb és totalitarizálódó közép-európai nacionalizmusok környezetében. Ma már természetesen nincs értelme a történelem menetén, a Csehszlovák Köztársaság létrejöttén spekulálni. A nemzetállam republikánus eszméje maradéktalanul győzedelmeskedett, és csak kevesen teszik fel a kérdést, hogy vajon az alkotmányos monarchia legalábbis szimbolikus formájú megtartása 1918-ban nem lett volna emberibb, demokratikusabb és igazságosabb megoldás-e mindenki számára? S vajon nem nyújtott volna-e nagyobb esélyt a béke megőrzésére?
A 18. század közepén Selmecbánya fölött, a vulkanikus Scharfenberg éles csúcsán egy cseh származású jezsuita szerzetes, František Serafin Perger egy csodálatos Kálváriát építettett,2 három egymásra épülő templomot és 17 kisebb kápolnát a Keresztúton. A hegyoldal azonban, amely a táj fölé magasodik, egy protestáns hitvallású család birtoka volt. A jezsuita szerzetes kezdetben nem óhajtotta megmondani, mi célból készül megvásárolni a különben terméketlen földet. Végül azonban mégis kénytelen volt elárulni a valós szándékát. Friedenlieben úr (azaz békeszerető, „mír milujíci“ – milyen szépen hangzik a kifejezés cseh nyelven) válasza ma már a tájhoz tartozó legenda: „Ilyen célra bizony el nem adom. Inkább ajánlom a katolikus egyháznak, az egy igaz Isten tiszteletére és hűségünk zálogaként.“ Elég volt kezet adni rá.
A templomok és a kápolnák a megépítésük idején szobrokkal voltak díszitve, s minden jelenetet német, magyar és szlovák nyelven is feltüntettek. A kálváriát majd a vandálok semmisítették meg a kommunizmus, illetve poszt-kommunizmus idején. A barbárok legutóbb 2004-ben pusztítottak. Jelenleg a szobrokat és a táblaképeket a múzeumban tárolják, az egész terület rekonstukció alatt áll, amelyet többnyire magánadakozásból fedeznek. A Kálvárián, amikor ott jártunk, szlovák, lengyel és német szavakat hallottunk, láttunk magyarországi motorosokat is. Amikor visszatértünk, egy kisportolt fiatalembert láttunk, rövid, terepszín nadrágban állt, izmos vádliján a fasiszta szlovák állam tetovált szimbólumai, amelyek fölött a háborús rablóvezér, Šaňo Macha a Hlinka-gárda uniformisában, mintegy a bandája előtt. Ecce homo. Friedenlieben úr a 18. században képes volt elfeledni a hitvallások különbözőségeit és ellentéteit. Elsősorban ember volt – és csak azután protestáns. A csehszlovák álom talán elnyerte volna a tetszését.
Jan Urban
A Přítomnost folyóirat 2018-ban kezdeményezett körkérdésének témája: A nemzet feltalálása – 100 év. Jan Urban a kérdésre felelő esszéje három részletben jelent meg.
Jan Urban: Vynález národa – 100 let. Československý sen I. – III.
http://pritomnost.cz/cz/vynalez-naroda-100-let/2982-ceskoslovensky-sen
Pató Attila fordítása, Németh László Közép-európai Fordítótábor, Lakitelek, 2018.
- A fenti sorok jól tükrözik a cseh nyilvánosságban a magyarországi valóságról alkotott, nyelvtudás és a magyarországi helyzet mélyebb ismerete nélkül, a nemzetközi sajtóból tájékozódva, olykor a régből gyökerező sztereotípiákra is épülő képet. 2018-ban, választási győzelme után Orbán Viktor első útja Varsóba vezetett. A szlovák, majd a cseh sajtóban ezzel kapcsolatban jelentek meg az erős lengyel-magyar együttműködéssel kapcsolatos (kissé sértődött) (félre)értelmezések. A Jobbikkal kapcsolatos megjegyzés pedig minden bizonnyal a párt által ekkoriban kezdeményezett 2020-as Trianon-emlékévről szóló hírekre alapoz.
Egyik megállapítás sem támasztható alá nyilatkozatokkal, programokkal, csak a szomszédos népek olykor (el)túlzott érzékenységével. A hasonló inszinuációk elkerüléséhez a nyelvtudáson alapuló, megértésre törekvő mélyebb ismeretek mellett persze olykor némi jóindulatra is szükség lenne. (A szerk.) ↩︎ - Franz Serafin Perger luditzi (Žlutice) születésű jezsuitáról van szó, aki valóban csehországi, de német származású volt. Olyan 1700-ban született bömisch, akinek családja kései leszármazottait 1945 után kitelepítették. Jól mutatja a történeti etnikai, nyelvi identitás sokszínűsége mai értelmezésének nehézségeit, hogy Pergert, a mai Szlovákia területén kifejtett tevékenysége okán a szlovák szakirodalom sokszor szlovákként azonosítja. (A szerk.) ↩︎
