A bolgárok magyarországi betelepülésének első hulláma a bolgár állam oszmán leigázásakor (1396) indult és Nagy Lajos (1342-1382) király balkáni expanziós törekvéseihez is köthető: 1365-ben elfoglalta a bolgárok székhelyét, Vidint, új közigazgatási egységet hozott létre vidini bánság néven politikai, törökellenes céllal, a bolgár báni cím is ekkor, 1366-ban jelent meg először.
Egy, 1428-ból fennmaradt oklevél szerint Zsigmond 1428. december 30-án adómentességet adott a Rosd-szigeti (a mai Szentendrei-sziget) bolgároknak, akik ezután sorra megerősíttették ezt Hunyadi Mátyással, II. Ulászlóval és II. Lajossal. A Rosd-szigeten található középkori bolgár településről (amit később Bolgárfalunak is hívtak) Mályusz Elemér részletesen írt Középkori bolgár település Buda közelében című tanulmányában. Mályusz leírta, hogy a források szerint a település a 17. század végén feltehetőleg már nem létezett.
A második betelepülési hullám kezdetét 1688-ra tehetjük. Ezt azért indult meg, mert a 17. században újrakezdődtek a bolgár függetlenségi megmozdulások, hiszen reményt adott számukra a törökök bécsi veresége (1683), a Szent Liga megalakulása (1684). 1686-ban Tirnovóban felkelés tört ki, ami Szófiára is átterjedt, majd a többi település is csatlakozott, 1688-ban csiproveci környéke. A felkelést leverését követően a Bánság és Erdély területére települt rengeteg bolgár.
A harmadik betelepülési hullám a 19. század második felében kezdődött. Megindulásában közrejátszott a bolgár nemzeti mozgalom, a függetlenséghez vezető út és a függetlenedés. 1878. március 3-án aláírt San Stefanó-i orosz-török békeszerződés alapján Bulgária felszabadult a török elnyomás alól. Az Oszmán Birodalom vazallus államává vált. Végleges határait az 1878. július 13-án a berlini szerződésben határozták meg. Fontos tényező és egyben húzóerő volt a Bulgáriát, ebben a zavaros időszakban elhagyni vágyók számára az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés utáni Magyarország is, hiszen a dualista korszak rohamos gazdasági fejlődése, az iparosodás, a városiasodás kedvező környezetet biztosított a betelepülőknek.
Azért is volt fontos az anyagi gyarapodásra lehetőséget nyújtó gazdasági lehetőségek kiaknázása, mert az Oszmán Birodalom hanyatlása miatt hátrányos helyzetbe kerültek az ottani bolgár parasztok és a birodalom piacait ellátó bolgárkertek is. Ezért sokan döntöttek úgy, otthagyják otthonukat, máshol próbálnak szerencsét, olyan országban, ahol a kertészeti tudásukat hasznosítani tudják. Romániába, Szerbiába, Oroszországba, Magyarországra utaztak először, majd távolabbi országok is célpontok lettek, Németország, Lengyelország, a cseh tartományok, Ausztria, Franciaország később pedig Ausztrália és az Egyesült Államok is. Elsősorban gazdasági indíttatású nemzetközi migrációs hullám volt ez, más, mint az első kettő, amelyekben főleg a történelem eseményei játszottak nagy szerepet, a harcok és a háború előli menekülés.
A magyarországi kertészetek a 19. század második felében látványos fejlődésnek indultak. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc időszaka jelentette a fordulópontot. Az áprilisi törvények szabad paraszti tulajdonokká változtatták a korábbi jobbágyföldeket. Az 1860-as évekre pedig már az üzleti, a vállalkozói szemlélet is megjelent. A kertészet jövedelmező üzletággá vált. Megindultak a kertésztanfolyamok, viszont az elképzelések megvalósításához a magyar parasztság általános ismerete ekkor még nem volt elégséges. Ezért volt fontos, hogy Magyarországon a kertészet, zöldségtermesztés fejlődésére a 18. század elejétől a német, majd később a bolgárkertészek voltak hatással. A külhoni kertészek ideérkezése azt is jelentette, hogy a magyarországi paraszti kertészkedésnek vetélytársai akadtak, ami végül a módszerek és termesztési módok átvételét eredményezte, hiszen termelési technikájuk magasabb színvonalú volt.

Az első bolgárkertész csapatok (akiket tajfáknak vagy kompániáknak neveztek) Magyarországra érkezéséről először a 18. század végén és a 19. század elején szólnak feljegyzések. Az első csapatok Veliko Tarnovóból és környékéről indultak Közép-Európába. A legtöbb bolgárkertész Polikrajstéből és Draganovóból érkezett Magyarországra. (Az 1870-1880-as években 9555 bolgárkertész jött Magyarországra a Veliko Tarnovó-i területről és 10 086 Ljáskovec községből).
Az első hírek magyarországi, fóti bolgárkert működéséről 1865-ből származnak, ugyanebből az időből tudunk Erdélybe érkezett kertészekről is. Szentes környékén az 1870-es évekből vannak az első forrásaink (a szentesi bolgárkertészekről fennmaradt anyagok összegyűjtésével Mód László néprajzkutató foglalkozott. 2011-ben a VII. Szegedi Bolgár Kulturális Napok keretében szervezték a Bolgárkertészek Csongrád megyében című kiállítást). A Dunakanyarban 1876-tól dolgoztak a kertészek, de Baranya vármegyében is alakultak ekkor bolgárkertészetek. Gyulán 1880-1890-es években jelentek meg, és ugyancsak szólnak feljegyzések Nagyvárad mellett élő „szerbekről” is, akik konyhakertészettel foglalkoznak és szekéren zöldségeket szállítanak, hogy majd árusítsák azokat. Ezekre az évtizedekre tehető a bolgárkertészek letelepedése a Kisalföldön, Nógrádban, a Bódva völgyében is.
Jellemzően a nagyobb városok vonzáskörzetében alakították ki a kertésztelepeket, hogy közel legyenek a városi piacokhoz. A legnagyobb ilyen terület a Budapestet körbevevő kertészfalvak összessége volt. Ilyen telepek voltak Békásmegyeren, Káposztásmegyeren (itt Károlyi István gróftól béreltek földet 1865-ben), Zuglóban, a Szilas- és a Rákos-patak környékén és a Csepel-szigeten is.

Annak ellenére, hogy az első magyarországi bolgárkertről már 1865-ből rendelkezésre áll feljegyzés, a bolgár rendszerű öntözéses zöldségtermesztés csak nagyon lassan terjedt el a magyarországi zöldségkertészetben. Darányi Ignác, aki 1895-1903 között, földművelésügyi miniszterként a mezőgazdaság fellendítésén dolgozott, a bolgár öntözéses termesztési mód népszerűvé tételét is szerette volna elérni. Ennek érdekében állami telepeket hozott létre. Utódja, Serényi Béla elrendelte a bolgárkertek statisztikai összeírását és próbálta megoldani a magyar zöldségtermesztés hiányosságait. A magyar lakosság reakciója a bolgárkertészekre – elért eredményeikre és arra, hogy az állam népszerűsítette, mintaként állította be őket – széles skálán mozgott.
A bolgárkertészek magyarországi letelepedésénél, beilleszkedésénél két szakaszt lehet elkülöníteni: az első, a külföldi munkavállalás, a „gurbetcsijsztvo” szakasza, a második a konkrét letelepedéséé a két világháború között, amikor a kertészek már nem csak bérlik a földeket, hanem sajátot is vásárolnak és áttelepítik családjuk többi tagját is, ami után már intézményekkel rendelkező, a ma 13 nemzeti kisebbség egyikeként számontartott közösségként vannak feljegyezve.
A letelepedés első, kezdeti szakaszában, a „gurbetcsijsztvo” alatt a bolgárkertészek márciustól novemberig dolgoztak Magyarországon, általában bérelt földeken, majd a téli időszakra visszatértek Bulgáriába. Ezeknek a tajfáknak (kertészcsapatoknak) tagjai egy régióból származtak és csak férfiakból álltak. A Magyar Korona országaiban az 1891. év elején végrehajtott népszámlálás eredményeiben, az 1893-ban az Általános népleírásban is megjelent, hogy a hazai bolgárok számában volt a legnagyobb létszámgyarapodás. A városok környékén élő „zöldségkertészek” közül viszont 727 volt férfi, és csak 90 nő, hiszen „Ugy látszik, télen csak azok maradnak itt, a kik a zöldséges kertek téli gondozására és felügyeletére szükségesek (…)”. Érdekesség továbbá, hogy az első szakaszban érkezők nagyrészt 20 év alattiak voltak. Ritka volt, hogy magyar bérmunkást fogadjanak fel, a munkásokat általában a bulgáriai falujukban toborozták, egy bolgárkertben ezért általában falubeliek, rokonok, szomszédok dolgoztak.

A Magyarországra érkező bolgár vándormunkások a szövetkezésen túl is zárt közösséget alkottak a magyar társadalmon belül (a magyarok úgy emlékeznek rájuk, mint akik megőrzik zöldségtermesztési „titkaikat”). Továbbra is követték szokásaikat, ittlétükhöz főleg a mezőgazdasági munkához köthető napok megünneplése tartozott
Az első, kezdeti szakaszban tehát szezonális gazdálkodást folytattak. A két világháború között már megkezdődött a tényleges letelepülés. 1960 után „egyéni bevándorlókról” beszélhetünk. Ekkor már kezd elterjedni a vegyesházasság (bolgár, magyar) is, ami addig elképzelhetetlen volt, főként tradicionális, vallási okok miatt (bár az első feljegyzett, magyar-bolgár esküvő Czibulya Ferenc írása szerint a 19. század végén volt). A vegyesházasságok létrejötte által megváltozott az addigi vándormunkás szokásrendszer is, nagy szerepe lett a nőknek a hagyományok ápolásában, azokat az ünnepeket, amiket addig csak hazaérkezésükkor ünnepeltek, már itt ülték meg. A hazai bolgárok ma is tartják saját ünnepnapjaikat, Vízkereszt, Iván-nap, Bábanap, Trifon Zarezan, Baba Márta-Mártenica, Húsvét, Szent György-nap, Szláv írásbeliség és a bolgár kultúra napja, Bolgár-magyar barátság napja, Demeter-nap.

Az 1950-1960-as években már az is megfigyelhető volt, hogy a családok próbáltak egymáshoz közel megtelepedni (kertészdinasztiák), amit Menyhárt Krisztina A bolgárkertészek családi és nemzetségi szerkezete a 20. század első felében című tanulmányában, négy jelentősebb bolgárkertész-család (Bajcsev, Kusev, Udvarev, Bundev) lokalizációja alapján mutat be. A Kusev család kisebb egységei például Szigetszentmiklóson, Budapesten, Kőbánya-Kispesten, Csepelen, Halásztelken éltek. A főbb letelepedési csomópontok Budapest, Miskolc, Pécs és vonzáskörzetük voltak. A mai napig a főváros a legmeghatározóbb a bolgárok számát tekintve. Nagyrészt ma is itt élnek a kertészek leszármazottjai: 1960-ban 49%, 1990-ben 57% volt a számarányuk a budapesti bolgár közösségen belül.
Természetesen a bolgárkertészekre is hatással voltak Magyarország történelmi eseményei (például a téeszesítés), mégsem ezek voltak a kertészkedés háttérbe szorulásának okai. A második világháború után megállt a nagy számú migráció, helyette az egyéni bevándorlás vált jellemzővé, főként a vegyesházasságok megjelenésével. Ezen kívül az idősödés is megjelent a közösségben. 1930-ban még csak 3%, 1990-ben már 33% volt a hatvan éven felüliek aránya. Az 1960-1970-es években a kertészközösség tagjainak leszármazottai már szakítottak a hagyományos foglalkozásukkal, továbbtanultak, nagy részük értelmiségivé vált. Megjelenik a kettős identitás, elkezdődik az asszimilációs folyamat is. A 20. század végén, felismerve ezeket a változásokat, adományok segítségével kiépítették saját oktatási, kulturális, identitásmegőrzést célzó intézményrendszerüket.
Ma a Bolgár Országos Önkormányzatnak (ami 2019 óta működik) öt intézménye van: Bolgár Országos Önkormányzat Hivatala, Bolgár Kétnyelvű Nemzetiségi Óvoda, Bolgár Nyelvoktató Nemzetiségi Iskola, Bolgár Kulturális, Dokumentációs és Információs Központ és a Bolgár Kutatóintézet. Társszervezetei a Magyarországi Bolgárok Egyesülete, a Bolgár Önkormányzatok, a Bolgár Ortodox Egyház, a Bolgár Ifjúsági Egyesület, a Bolgár Nonprofit Kft., a Pro Schola Bulgarica Alapítvány és a Nemzetiségi Szószóló.
Látható tehát, hogy a bolgárkertészek integrálódtak, de megőrizték etnikai identitástudatukat, zárt nemzetiségi közösségüket. A Központi Statisztikai Hivatal 2016-os Mikrocenzusa szerint a 13 hazai nemzetiségből a szlovének mellett a bolgárok azok, akiknél minimális többségben vannak azok, akik elsősorban az adott nemzetiséghez tartozónak vallották magukat. A Mikrocenzus szerint a 642 ezer, magát valamely nemzetiséghez tartozónak valló személy közül 4022-en tekintették magukat bolgár nemzetiségűnek is.
Varró Fanni