A közép-európaiság tapintható és mégis nehezen megragadható szellemiség és attitűd körülöttünk, talán ezért van az, hogy a könyv konkrét példái személyek, városok, jelenségek kapcsán „ahaélményeket” adnak az olvasónak. Konkrét formában kimondják azokat a gondolatokat, amelyek körülöttünk lebegnek, érezzük őket, de eddig nem tudtuk így megragadni, megfogalmazni – a szerzők most mindezt szavakba öntik, ami jó érzéssel tölt el mindenkit. A visegrádi szellemiség testet ölt Kassa vagy Eperjes múltjában, vagy egy nagyformátumú közép-európai entellektüel történetében.
„Európát nem mentheti meg más, csak azok az erők, melyek felépítették e dómokat, és ezt a lelkiséget: a hit, a méltányosság és az értelem ereje.” – írja Márai Sándor a kassai dóm padjaiban elmélkedve, négy héttel a felvidéki magyar bevonulás után, újra otthon. Ebből a megidézett gondolatból két dolog bontakozik ki számomra. Az egyik, hogy Visegrádnak is van egy szellemi tere, vannak emlékezethelyei, és ebből a jéghegynyi szellemi Visegrádból emelkedik ki, csak erre épülhet a pragmatikus Visegrád. Egy olyan gyakorlatias együttműködési hálózat, amelyben kereskedünk, üzletelünk is egymással – méghozzá nagysebességű vasúttal összekötve infrastruktúráinkat. De, hozzá kell tennem, ez csak eszköz, nem elég csak síneket építeni, hanem a vasút által összekötött szellemi, innovációs központok közötti állandó kapcsolatot, közös gondolkodást ösztönözni, támogatni kell.

Másodszor, az idézet arról is szól, hogy bizony Közép-Európa elvesztése is közös tapasztalatunk volt. Ráadásul történelmeink során ez többször megismétlődött. Olyan satuba fogtak minket a nagyhatalmak, amelyből nem volt kibúvó. A kötetben szereplő szempontok közül, amelyek Közép-Európának a visegrádi kötelék által kiemelt részét összetartják, az egyik az újjáépítés. Az egyik fejezet Milan Kundera könyveiben veszi sorra, hányféleképpen tudták a múltat végképp eltörölni. Az emlékezettörlésre, elfeledésre ítéltetett, átnevezett, új jelentést kapott vagy direkt módon elégetett közös múltunkat is újjá kell építenünk. Akárcsak a második világháborúban lebombázott varsói vagy budai várat. Az elmúlt harminc év lényegében a közép-európai újjáépítés időszaka volt – a kommunizmus fizikai és szellemi pusztításai után próbáltuk helyreállítani a közép-európai térség normális világát, ami mára nagyjából sikerült, de új, immáron nyugati kihívásoknak van kitéve!
A múlteltörlés példája azt mutatja, hogy bár hatalmas, gazdag örökségből építkezik a visegrádi közösség, de ebben is szörnyű károkat tud okozni egy kívülről ránk kényszerített totalitárius rendszer, vagy ideológia. Visegrád olyan érték, amelyből nagy dolgok születtek – ennek egy töredékét mutatja be a könyv – és ezért olyan érték, amelyet őrizni, óvni kell, hogy továbbra is teremje a közép-európai szellem gyümölcseit.
A könyvnek van egy tudatos emelkedő és gyakorlati kifutású íve, illetve fölvállalt interdiszciplinaritása, amit már a címe is sugall: Szent Adalberttől a Budapest–Varsó vasútig. „Visegrádban” a gyakorlati társadalompolitikus és az elméleti bölcsész nem áll távol egymástól, sőt, egymás területének ismerete, elismerése kölcsönös – ez itt egyszerűen így alakult ki. Például a Szolidarnoscs idején létrejött, oda-vissza közlekedő irodalmi-fordítói csoportok tagjai is nagyon gyakorlatiasak voltak – szamizdatcsempészéstől az ellenzéki körökben való veszélyes forgolódásig sok mindent tudtak; és politikusaink/aktivistáink is barátságban álltak a bölcsészettel. Eklatáns példa erre, hogy tavalyig, Jerzy Snopek személyében, egy műfordító volt a Budapestre akkreditált lengyel nagykövet. De sok a példa magyar oldalon is, Kovács István például krakkói főkonzul, Szalai Attila varsói kulturális intézetvezető volt éveken át. Ez a gyakorlatiasság tehát áthatja a visegrádi szellemi elitet, tisztában vannak ők is a politikai realitásokkal, a kor követelményeivel, és azzal, hogy a mély és masszív szellemi alapok teszik lehetővé a pragmatikus építkezést. Ennek az alapvetően elméleti könyvnek azért van gyakorlatias kifutása, mert Közép-Európában a bölcsész is gyakorlatias. A politikus pedig gyakran filozofál!

Napjaink az egyik legfőbb tétje, hogy megőrizzük, amit újjáépítettünk, és ennek a hogyanjából erednek mai legfontosabb vitáink. Az Ukrajna elleni orosz agresszió ugyanis az egyik legnagyobb fenyegetés: nemcsak és nem is elsősorban a közép-európai országok szolidaritására, hanem ezek szabadságára, jólétére, stabilitására nézve is. A kérdés az, hogy ezt a fenyegetést mivel lehet legjobban elhárítani: az Oroszországra való minél nagyobb csapásméréssel vagy Ukrajnának a (további) véráldozattól való megkímélésével. Fontos ezeket a vitákat lefolytatni, viszont nem szabad hagyni, hogy az – egyébként közös célt kitűző – eltérő álláspontok túlságosan antagonizálják a közép-európai nemzetek kapcsolatait. De ma nem a háború beszélgetésünk tárgya!
Számomra a kötet ösztönzés arra, hogy összpontosítsunk a pragmatikus dolgokra: a Budapest–Varsó vasútvonal és autópálya megépítésére, a minél több gazdasági, üzleti kapcsolat megteremtésére, mert a jelenlegi európai – sőt globális – átrendeződésnek az egyik logikus kimenetele, következtetése az, hogy térségünk minél mélyebben, minél több területen integrálódjon.
Ugyanis mi egymásra mindig számíthattunk – mi, magyarok ma is számolunk ezzel. Vigyáznunk kell ugyanakkor a szellemi Visegrádra, hogy geostratégiai építkezésünk közben ez a jéghegynyi tartalékunk meg ne repedjen, el ne olvadjon. Mert erre építhetjük a jövőnket. Ahogy velünk maradtak a visegrádi értékek ezer évig – és közben a környezetünk változhatott, hullámozhatott – úgy ma is arra számítunk, hogy ezek az értékek megtartanak. Aki tehát erre az alapra építkezik, az a legmegbízhatóbb alapra építkezik. Parafrazálva, de mégsem profanizálva az Újszövetség vonatkozó példázatát!
Budapest, 2023. március 23.
Németh Zsolt