Apám emlékére
Miután apám rokkantnyugdíjas lett, minden reggel odaült az íróasztalához azzal az elhatározással, hogy végre megírja a könyvét Selmecről. Legalább négyszer megigazította a székét, hogy kényelmesebben üljön, kétszer is kiegyenesítette az írógépbe fűzött papírt, majd vett egy nagy levegőt és nyomtatott nagy betűkkel leírta: SELMEC. Ezután felállt és ivott egy korty vizet. Sóhajtott egyet, majd kotorászni kezdett egy nagy táskában, ami elsárgult papírlapokkal volt tele.
Állva olvasgatta a papírokat, felkapta a telefont, pedig nem őt keresték, benézett a konyhába, hogy beszippantsa a készülő ebéd illatát, majd hosszan nézett ki az ablakon.
Nem ment neki az írás, egyedül nem. Egyedül a papírral.
Emberekre lett volna szüksége, akiknek mesélhetne, akiket felvidíthatna, megnevettethetne.
Nem tudom, mit szólna, ha elolvasná a könyvemet.
Azt nem tudtam leírni, amit ő írt volna. De abban biztos vagyok, hogy egyvalami örömöt okozott volna neki. Írás közben rengeteg ásványvizet megittam, több száz ebédet megfőztem, és órákon át elmélyülten bámultam a világ egyik legsivárabb udvarát.
Ezt a néhány oldalt ugyanis négy évig írtam.
Gyerekként az ember sok szép, apró és jelentéktelen dolgot lát.
Rövid kis lábain alulról szemléli a világot, közelebb áll a részletekhez. Lelkesen megvizsgál minden kavicsot, eldobott papírfecnit, színes kis üveget, karcnyomot a kapun, rozsdás ajtópántot.
Mivel még nem kell nagy dolgokon gondolkodnia, bevési őket az emlékezetébe.
Örökre.
Mindenkinek megvannak a maga érzései.
Az enyémek a Paradajz hegy árnyékában születtek, egy ősi ház ódon boltozata alatt, az udvar mélysötét csendjében.
Az első illat a hegyekből áradó, rövid nyár telített levegője volt.
Az első pillantás az öreg harangtoronyra esett, az első léptek a kopott macskaköveket érintették.
Az első érzéseim az ősi városhoz, a zsúfolt temetőkhöz, és a rogyadozó falakhoz köthetők.
Az első érzés, az Selmec, amit azóta is újra és újra felidézek.
Bármely égtáj felől közelítesz, legalább húsz kilométert kell megtenned hegynek felfelé, a patak sodrásával ellentétben. Ha eléred a forrást, állj meg.
A város ott fekszik alattad a völgyben. Mint egy régi ezüst ékszer. Erődítmény és búvóhely egyszerre.
A völgy elég mély, így valójában nem látsz mást, csak szemközt pár házat, lent meg néhány tornyot. Nem látod se az utcákat, se az embereket, és a város is inkább csak kisváros. Egy darabka jelentéktelen, félig elfeledett történelem, és a természet, melynek már sikerült elfednie az egykori dicsőség és gazdagság nyomait.
Ékszer, csak épp kissé megfeketedett.
Ülj le egy fa alá és vegyél egy mély levegőt, még mielőtt felkerekednél odale, ahogy az itteniek mondanák.
Minden utca hegynek felfelé megy, esetleg egy rövid ideig egy szintben.
Kanyargósak, szűkek, göröngyösek.
Mindig figyelned kell, hová lépsz. Ha nem emeled fel a tekinteted az útról, akkor is tudod, hogy hol jársz.
A Rózsa utca rózsaszínű négyszögletes macskakövekkel van kirakva. Ugrálni is lehet rajtuk.
A főtéren és a főutcán hosszúkás kövekkel szegélyezett, sötétkék járda húzódik. A gyerekek azt játsszák, hogy nem szabad a vonalra lépni. Nagy művészet, főleg ha kanyarodik a járda. A tempó pedig gyors.
A Resla-házhoz rönkökkel szegélyezett lépcsősor vezet. Egy végtelen emelkedő.
A házunk előtti rész a legszebb.
Az út sötétkék nagykockákból van kirakva. Ugróiskolát lehet ráfesteni. A járdán kiskockákból kirakott fehér legyezők sorakoznak a kék kockaövek között. Minél alacsonyabb valaki, annál jobban látja a csillámkő ragyogását. Vakító a napfényben.
Mindig izgatottak voltunk, mikor a házunk előtt felszedték a járdát.
Egy nap szabályos kalapácsütések hangjára ébredtünk.
Egy útépítő mester térdelt a járdán a sárga homokrakás mellett, bőr térdvédőben. Nagyonkörültekintően, egyesével kézbe vette a kockákat, leütögette róluk a földet, megforgatta, és a helyükre illesztette. Legyező alakzatban. Majd kétszer megütötte, és homokkal szórta le. Lassan és megfontoltan dolgozott. Háta mögött csúnya gödör tátongott, de előtte szabályos fehér legyezők sorakoztak.
Sehol sem láttam ilyen szép járdát.
Egy nap megint felszedték a járdát az ablakunk alatt. De az útépítő mester nem jött. Lehet, hogy már öreg volt.
Akkor még nem gondoltam, hogy el kellene tennem egy kockakövet.
Emlékül.
Egy echte selmeci nem nagyobb egy középkori páncélnál.
Talán elkopott a lábuk az állandó hegymászástól.
Később azt hallottam, hogy elsorvadtak a bányában.
Csak a bolond Jenőt láttam mindig óriásinak, mikor reggelente kinyitotta a konyhaajtót, és orrhangon beköszönt.
Ha tudni szeretnéd, milyen nagy és fontos város volt Selmec, akkor ne a függönytelen ablakokat és a bedeszkázott kapukat vedd számba.
Menj, és nézd meg a selmeci temetőket.
Népes utcák, az ablakokban Náckó és Pepka.
A selmeci dámák halhatatlanok.
Egész életemben csókolommal köszöntem nekik.
Kora reggeltől jönnek-mennek, hegynek fel, hegynek le.
Délután kiteszik a párnájukat az ablakba. Kesztyűben és csipkés kalapban kísérnek ki mindenkit a sírba.
Még ősszel is a Klingerben fürdenek.
Sajátos úszásnem az övék. Egyenesen tartják a hátukat, de soha nem láttam, hogy mozogna a kezük vagy a lábuk.
Lassan közelednek a töltéshez és sóhajtoznak.
Jaj, de finom, jaj, de jó!
Reggel a selmeciek a szlovák templomban gyűltek össze.
Hangosan énekeltek, hogy átmelegedjenek.
A prédikáció után a férfiak eltünedeztek, beugrottak egy sörre a Kozákba.
A nők lassan felsétáltak a Kálvária tetejére. Onnan figyelték az urukat.
Tizenegykor a német templomban találkoztak.
Már nem énekeltek olyan nagy átéléssel. Nem fáztak.
Áldozás után elindultak kifelé, lassan megtöltötték a templom előtti kis teret. Mindig volt kiről beszélni, úgyhogy a Grand Hotelben is megittak egy sört. Ebéd után ittak egy kávét, kiültek a szaletli alá, rágyújtottak egy szivarra és ferbliztek.
Reggelig.
Csak a nagyapám nem szerette ezeket a vasárnapokat.
Kihajította az ablakon a tányérját az ebédjével együtt, komoran felült a lovaskocsira, odacsapott a lovak közé, és meg sem állt Ipolyságig. Reggelig eljátszotta a fél vagyonát.
Nem voltunk boldogtalanok.
Javítottunk az osztály-hovatartozásunkon.
Az otthon, a színes üvegablak volt a folyosón. Fényei rávetültek a fehér falra, és vidámsággal töltötték meg a házat.
Az otthon, a boltíves, tágas, sötét konyha volt. Anyukám tükrét fogtam a kezemben, belenéztem és úgy bámultam a boltíveket. Járkáltam a konyha egyik sarkából a másikba, mintha csak egy kísértetkastély folyosóján lépkednék. Fejjel lefelé.
Az otthon, a sötét, áramtalan kamra volt, félig befalazott lépcsővel, ahol soha nem töltöttem hosszabb időt, csak ami feltétlenül szükséges volt, hogy almát és zsírt hozzak.
Az otthon, a nagytakarítás volt, mikor a szélesre tárt ablakon berepültek a denevérek.
Az otthon, azok a kis egerek az egérfogóban, amit apám tett ki a hamuslukba.
Pospíšilék a szomszédban, és a harmónium.
Az öregúr mindig Bachot játszott.
Az otthon, a tágas szobák, a kandallók voltak, az este tele sötét sarkokkal.
Az otthon, otthon volt.
Ha egy selmeci egyedül ment fel a hegyre, szomorú volt és nehézkesen vette a levegőt.
Ha ketten mentek, úgy belemélyedtek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, hogy hegynek felfelé mennek.
Ha hárman találkoztak, hangosan nevettek, és magasabbra mentek fel, mint eredetileg tervezték.
Minél több selmeci verődött össze, annál több okuk volt nevetni, magukon és másokon.
Ha apám is felbukkant, a selmeciek két hétig somolyogtak a bajuszuk alatt.
Még ha a Paradajzra mentek is fel.
Csak a diákok nem nevettek, mikor apám megjelent az osztályterem ajtajában.
A szünet utolsó napján jöttek. Letódultak a vonatról, a buszról. Az idősebbek nyeglén végigvonultak a városon és üdvözölték a barátaikat. Az elsőévesek nem egyedül jöttek, hanem szüleik, nagynénjük, nagybátyjuk és nagyszoknyájú keresztanyjuk kíséretében. A selmeciek mosolyogtak, üdvözölték őket. Kitárták az ablakokat.
Megfiatalodott a város.
Visszajöttek apám diákjai.
Szinte mindannyiukat ismertem. Az a fiú félévkor kettest kapott szlovákból, az a lány két éve még népviseletben jött iskolába, most meg ki van festve, azzal a helyes fiúval tavaly télen együtt csúszkáltunk a jégen. Mindannyian hangosan köszöntek: Jó napot, tanár úr! Apám nemcsak az én apám volt, az övék is. Nem úgy, ahogy én, ő nem csak arcról ismerte őket, tudta a nevüket, kinek ki a nagyanyja, melyik lány jött Szebellébről, kinek a bátyja vette el a feketehajú Zsuzsit Hontnémetiből, melyik az a lány, akinek a mostohaapja az szentantali erdészetben dolgozik, és csak vasárnaponként jár haza. És…
Apám emlékezett minden diákjára, és mindannyian szerették őt.
Tanította, dolgozattal, tollbamondással rémisztgette őket. Mennyit könyörögtem értük, csellel próbáltam feljavítani a jegyüket, ha a kedvenceimről volt szó.
Mindannyian megfordultak nálunk, kivétel nélkül.
Voltak, akik az ajtóban megálltak. Tanár úr, szükségem lenne… Voltak, akik családtagok lettek. Nálunk ettek, ruházkodtak és nevelkedtek. A problémásabb diákoknak be kellett menniük apám szobájába, és ha még az ajtót is erélyesen becsukta, tudtuk, hogy baj van. Ezután eljöttek a gyerek szülei is. Az apjuk csak elvétve, főleg az anyjuk jött. Tanár úr, hát mit csinált ez a gyerek, még ilyet, mit lehet tenni, mondja meg neki, beszéljen a fejével, magára hallgat. Hoztam magának meg a gyerekeknek egy kis libasültet, maguknak itt a városban nincs, a fáradozásaiért…
Az eszetlen fiúk és lányok kínlódtak a kémiai képletekkel, lógtak az iskolából, randizni jártak a botanikus kertbe az elsős lányokkal, korcsolyázni a pályára, és turistajelzéseket festettek Elemír bácsival a Szitnyára vezető turistaúton.
Négy év elmúltával, estefelé összegyűltek az iskola előtt, énekelni kezdtek, majd elindultak a belváros felé.
Az ablakok kitárultak. Abban az időben már ágyban kellett lennem, de nem aludtam. Lelkesen próbáltam kitalálni, kinek az ablaka alatt álltak meg éppen. Végül egyre erősödött a hangjuk, a házunkhoz közeledtek. A Gaudeamusszal kezdték, a Trencséni órákkal fejezték be, két szólamban. Pizsamában, orromat az ablakhoz nyomva néztem őket, fentről láttam apánkat, aki mondott valamit, majd nevetés és koccintás következett. Apám visszajött a házba, én pedig gyorsan visszabújtam az ágyba, és úgy csináltam, mintha aludnék. A sarki hentesen túl a hangok lassan elcsendesedtek.
Jó diákok voltak, mondta apám a folyosón.
Minden évben ezt mondta.
Az ő diákjai voltak és szerette őket.
Ki tudja, vajon a mai diákok énekelnek-e még?
Az Óvár tornyának harangja évente csak kétszer kondult meg. Húsvétkor és karácsonykor.
Mély és érces hangja volt. Olyan hangosan szólt, hogy elnyomta a betlehemesek lépteinek zaját a hóban, sőt még a házak csengőjének hangját is.
A harangszó kitöltötte szinte az egész rövid téli alkonyt, a város ekkor valódi betlehemmé változott.
A hegyek csak halványan körvonalazódtak a fekete égbolton. A hótakaró alól mindenütt apró fények bukkantak elő és pislákoltak. A főutcán égtek az utcai lámpák, de az ablakokban sötét volt. Mindenütt leengedték a rolókat, hogy az öreg Zachar ne lássa a fákat, melyeket gömbökkel és csipesszel rögzített gyertyákkal díszítettek.
Ezen az estén ritkán voltunk együtt.
Míg mások az ünnepi asztal körül ültek, mi anyámmal csizmát húztunk és elmentünk sétálni.
Emlékszem a Nagy Göncölre az égen, a gyertyákra a temetőben, a sötét tornyokra, a párafelhőkre, a nyitott templomkapukra, a hóra a korláton és dermedt térdeimre a hidegben.
Szentimentális dolgok és banális szavak, de mindenre pontosan emlékszem.
Fordították a lakiteleki Németh László közép-európai fordítótábor szlovák műhelyének tagjai: Hajtman Kornél, Mellár Dávid, Mészáros Veronika, Noszek Barbara, Török Virág Szerkesztette: Garajszki Margit
Magda Vášáryová
(A szerző selmecbányai születésű színésznő, politikus. Magyarországon elsősorban a Sörgyári capriccio című film női főszereplőjeként ismert. 1990 után Ausztriában és Lengyelországban képviselte hazáját nagykövetként, 2005-2006-ban a szlovák külügyminisztérium államtitkára volt.)
2023. március 18-án hatalmas tűz pusztított Selmecbánya óvárosában. Az UNESCO világörökségi listáján szereplő műemlék épületekben jelentős károk keletkeztek. (hirado.hu)