A Hradec Králové-i kerületi bíróság néhány héttel ezelőtt, 2024. október 10-én rehabilitálta a csehszlovákiai kommunista egyházüldözés egyik legismertebb áldozatát, az 1950-ben törvénytelenül letartóztatott, fogvatartott és végül mártírhalált halt Josef Toufar čihosti plébánost, akinek neve a csehszlovákiai kommunista egyházüldözés egyik szimbolikus eseményéhez, a čihosti csodához kapcsolódik. Az atyát a templomában történt csodát követően tartóztatták le és a csehszlovák kommunista titkosszolgálat, az Stb emberei kínozták halálra, mártíromsága az egyházüldözés kezdetét jelentette Csehszlovákiában.

Az autópálya hálózatban térségünkben még ma is a sugaras-gyűrűs szerkezettípus dívik, Nyugat-Európában pedig a rácsos, vagy raszteres szerkezet. Ez lehetne a mi követendő mintánk is. A rácsos, raszteres hálózat kiválóan betölti szerepét. Az ezekkel összekötött országok egymás mellett fekszenek, egy kelet-nyugat irányú vonal mentén. Létezik egy másik természetes fejlesztési irány is, a V4-eké, mely nekünk nagyon fontos. Lengyelország alatt fekszik Csehország és Szlovákia, ettől délre Magyarország, ettől még délebbre Szlovénia és Horvátország. Itt az országok egy észak-déli irányra rendeződnek, csak hiányzik az ennek megfelelő autópálya hálózat.

Negyven éve jelent meg az emlékezetes esszé, a nagy hatású fölkiáltás Közép-Európáért. Hogy egyáltalán létezünk. Mert úgy látszott, kitörölt bennünket a jelenből és az emlékezetből Európa jaltai kettéosztása. Tizenöt évvel voltunk 1968 után. Amikor először találkoztam Milan Kundera írásaival. Nemzedékem számára történelmi esztendő volt ez. Nagy Gáspár így idézte föl később, mikor és hogyan lettünk mi közép-európaiak: “Eljegyeznek a történelemmel előre és hátra az időben… Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa.” Augusztus 21., a Varsói Szerződés csapatainak inváziója tette világossá számunkra, hogy a „rendszer” nem reformálható, és ha valaha is kiszabadulunk belőle, az csak együtt történhet szomszédainkkal, a térség többi népével.

Idén lett negyven éve, hogy Milan Kundera megjelentette „Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája” című esszéjét. Az Interencia ehhez az évfordulóhoz kapcsolódva esszésorozatot indít, elsőként Agnieszka Janiec-Nyitrai írását közöljük.

Anton Straka diplomata volt, a csehszlovák külügyminisztérium állt a háta mögött. Nem magánemberként, hanem hivatalnokként segítette a két világháború közötti időszakban a magyar írókat és költőket Budapesten és Prágában. Csehszlovákiában a magyar irodalmat és zenét, Magyarországon a cseh és szlovák irodalmat és zenét akarta népszerűsíteni. Magát mindkét kultúra propagandistájának tartotta. Olyan ember áll előttünk, aki eleinte papként próbált hatni környezetére. Nagyon szerette hazáját, és erős nemzettudat, emberszeretet jellemezte. Mikor azonban szembesült a korabeli erkölcsi problémákkal, végleg kiábrándult az egyházból, s más utat keresett a szlovákság szebb jövőjének építéséhez. Újságírói tevékenysége kezdetben nem volt mentes a kor nacionalista színezetétől, a magyarokkal szembeni ellenérzéstől, csakhamar viszont túllépve ezen a gondolkodáson, a csehek, magyarok és szlovákok, valamint minden más kis nép közös összefogását hirdette, szemben a fasiszta nézetekkel, mert belátta, hogy minden nemzetnek egyformán joga van a békés élethez, a fejlődéshez, az anyanyelv használatához és saját szellemi nagyjainak megbecsüléséhez. Példát mutatott arra, hogy a diplomácia eszközeivel a kultúra területén minden hátráltató és akadályozó tényező ellenére is elérhető a nemzetek barátsága, ha egymás értékeinek az elismerésére törekszünk.

Hazám, Csehszlovákia, az egyetlen szellemi haza, amelyet egyáltalán a magaménak mondhattam, mindenekelőtt egy álom volt. Egy csodálatos álom az emberek között újjáépített igazságosság és egyenlőség hazájáról, amelyben az állampolgárság és a hűség az etnikai identitás és nyelv fölötti elvekre épül. Egy olyan szédítő álom, amelyért sokan haltak meg mindkét világháború során, a náci és kommunista haláltáborokban, vagy a bitófán. Egy álom, amely viszont – sajnálatos módon  – soha nem vált valóra.

Október végén Hruscsov és Tito elvtárs szarvasvadászaton vett részt a Kaukázus vadonjában. Testvéri egyetértésben ejtettek el néhány mutatós példányt, köztük egy tizenkettest is. Bulganyin elvtárs csak a hegygerincen csatlakozott a vadászkiránduláshoz, az utazás alatt ugyanis egy kicsit lebetegedett. A fertőzés terjedt. Európa az éjszakákat átvirrasztó dohányosok fullasztó köhögésétől rázkódott. Lehűlt az idő. Embertömegek várakoztak a troli megállóiban, mert a lakótelepekről az üzemekbe tartó forgalom akadozott.

Július 11-én távozott e világból Milan Kundera. A cseh író. Igazi honfitársunk Közép-Európából. Először talán a pozsonyi Irodalmi Szemlében találkoztam a nevével. A történelmi 1968-as esztendőben utolsó éves egyetemistaként már januártól alapos figyelemmel kísértem, mi történik Csehszlovákiában. Nagy nemzetközi visszahangja volt az előző évi csehszlovák írókongresszusnak. Nem véletlenül látták később ebben az eseményben a Prágai tavasz szellemi előkészítését. Rendszeresen olvastam az ottani magyar lapokat, meg lehetett venni őket a hazai újságárusoknál. Áprilisban azután Pozsonyban tölthettem egy egész hetet, s azután a csehszlovákiai változások elkötelezett híveként követtem a történéseket. Rengeteg politikai és kulturális szereplő nevét – csehekét, szlovákokét, magyarokét - megtanultam odafönt. Mint tanú és mint magam által fölkent szakértő meséltem barátaimnak, diáktársainknak, miért fontos nekünk ez az egész.

A kávéház a nagyváros félnyilvánossági színtereként „a budapesti polgár szocializációjának egyik fontos intézményévé lett...” Kósa László mellett Gundel Imre és Harmath Judit is hangsúlyozza a kávéház szocializáló szerepét: „ősidők óta […] egyes rétegek kötetlen találkozására, beszélgetésre, gondolatok cseréjére” adott lehetőséget. Gyáni Gábor megfogalmazásában a kávéház a „modern demokrácia” születésének intézménye volt, társadalmi hovatartozás nélkül mindenki számára hozzáférhető. A kávéházat elsősorban a polgári középosztály és az értelmiség látogatta, de kispolgárok is nagy számban fordultak meg az intézményben. Minden demokrácia ellenére kávéházba az járt, aki meg tudta fizetni, külső megjelenésben, viselkedésben pedig igazodott a polgári középosztály ízléséhez. A kávéházlátogató viselkedése általában úgy módosult, hogy az megfeleljen az ott lévők elvárásainak, először utánozta, követte, majd magáévá tette a közösség elvárásait.

A hidegháború befejeztével Kelet-Közép-Európa népeinek minden oka megvolt az optimizmusra. A rendszerváltozás a visegrádi országokban a lehetőségekhez képest zökkenőmentesen zajlott. Igaz, Csehország és Szlovákia útjai különváltak, de ez is békés keretek között történt. A Balkán felett viszont sötét felhők gyülekeztek. Nem is kellett sokat várni, hamarosan ki is tört a szörnyű vihar, mely olyan pusztítást hozott, amire az akkori optimista közhangulatban nem volt felkészülve senki. A Jugoszlávia felbomlását követő események a második világháború legsötétebb időszakát idézték meg, a megoldás pedig jóval lassabban érkezett, mint kellett volna.