Életének nyolcvanadik évében 2025. január 17-én elhunyt Martin Pollack, a kortárs osztrák irodalom egyik legmeghatározóbb, legtekintélyesebb alakja. Az általa feldolgozott témák miatt, amelyek a közelmúlt tragikus közép-európai eseményeit tárják az olvasó elé, és az irántuk tanúsított nemzetközi érdeklődés miatt helyénvaló, hogy röviden mi is megemlékezzünk róla.

Milivoj Miki Roš, a sokoldalú személyiség íróként, forgatókönyvíróként, rendezőként és színészként van jelen a szlovén kultúrában. Nevének említésekor kisregények (Buffett), regények (A jézusi katapult és a Visszatérés az örökkévalóságból), képeskönyvek (A gyermek Miló kincse), mesekönyvek (A babiloni törpe és Így láttam a világot az asztal alól) jutnak az olvasó eszébe. Utóbbi alapjául szolgált annak a televíziós műsornak, amelyet ő rendezett. Emellett történelmi jellegű dokumentumfilmeket is készített, többek között a tengermelléki telepesekről a Muravidéken, illetve a muravidéki evangélikusok történetét mutatta be. Számos színházi előadásban szerzett színészi tapasztalatait kreatívan átültette filmes munkáiba. Főszerepet játszott Vlada Škafarja Apa című filmjében, illetve mellékszerepet Matjaž Ivanišin Oroslan című filmjében. Utóbbiért 2019-ben elnyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Vesna-díjat. 1990 óta folyamatosan dolgozik a Rábavidéken. Rendezői és szerzői munkájához szorosan kapcsolódnak a térségben végzett báb- és amatőr színházi sikerei. Több mint 60 előadást rendezett, melyeknek nagyrészt a forgatókönyvét is ő írta. Rendszeres munkatársa a Porabje újságnak, a szlovéniai Rábavidéki kalendáriumnak és a Szentgotthárdi rádiónak. 2015-ben Murska Sobota önkormányzatától a kultúra területén elért életműdíját vehette át. A vasbölcső című novelláskötet, mely szlovén irodalmi nyelven, illetve rábavidéki nyelvjárásban íródott, a 23. kötete a Rába és Mura köze sorozatnak, melyet a Magyarországi Szlovének Szövetsége és az Argo elnevezésű Humán Kérdések Társasága adott ki. Milivoj Miki Roš egy szülőföldjére visszatérő emigráns bőrébe bújva egyes szám első személyben sajátos formában meséli el történetét. Az emigránst körülvevő motívumok a rábavidéki néphagyományokra utalnak, melyek még mindig élnek különböző hiedelmek és babonák formájában. Az ott élők úgy beszélnek róluk, mintha ezekkel varázsolni tudnának.

A szlovénok, a történelmi Magyarország egyik legkisebb lélekszámú etnikuma körében is jelentős a magyar vonatkozású szentek tisztelete. Ma is közös emlékezethelyként tekinthetünk Szent István, Szent László és Szűz Mária, a magyarok nagyasszonya személyére.

Az autópálya hálózatban térségünkben még ma is a sugaras-gyűrűs szerkezettípus dívik, Nyugat-Európában pedig a rácsos, vagy raszteres szerkezet. Ez lehetne a mi követendő mintánk is. A rácsos, raszteres hálózat kiválóan betölti szerepét. Az ezekkel összekötött országok egymás mellett fekszenek, egy kelet-nyugat irányú vonal mentén. Létezik egy másik természetes fejlesztési irány is, a V4-eké, mely nekünk nagyon fontos. Lengyelország alatt fekszik Csehország és Szlovákia, ettől délre Magyarország, ettől még délebbre Szlovénia és Horvátország. Itt az országok egy észak-déli irányra rendeződnek, csak hiányzik az ennek megfelelő autópálya hálózat.

A mellékutak érdekesebbek a főutaknál. Ez volt a kilencvenes években a nem sokkal korábban függetlenedett szlovén állam idegenforgalmi ügynökségének egyik szlogenje. A jelmondatban felfedezhető némi kesernyés büszkeség, ami abból fakad, hogy a mai Szlovénia területére mindig is a nagyobb központok, Bécs, Trieszt illetve Velence közti átmenő forgalom volt jellemző. Most is sokan vannak úgy Szlovéniával, hogy Olaszország felé menet éppen csak nyugtázzák magukban, hogy „ez olyan, mint Ausztria”, de az autópályáról már nem térnek le. De azért az utóbbi, legalább tíz évben ez már kezd megváltozni, Szlovénia gyakori úticél lett, a turistákat pedig újonnan a fenntarthatósággal, zöld tudatossággal és az úgynevezett butikturizmussal csábítják. Meglehetős sikerrel, hiszen az idegenforgalom a nemzetgazdaság több mint kilenc százalékát teszi ki, amelyhez a magyar turisták évről évre növekedő száma is jelentősen hozzájárul. A turizmus elterjedése előtt is járták magyarok a vidék útjait, még akkor is, ha úticéljuk jellemzően Velence, illetve Itália egyéb városai voltak.

A dualizmuskori nemzetiségi politikai a szlovénok magyar nyelvtudását és lojalitását a magyar államhoz elsődleges célként kezelte, ahogy így volt ez más magyarországi nemzetiségek tekintetében is. A magyarországi szlovénok kétharmada katolikus, egyharmada evangélikus vallású volt. A szószékről elhangzó szótól így nagy hatást vártak.  A magyar nyelvű prédikáció bevezetésével a felnőtt lakosság is folyamatosan érintkezhetett volna a magyar nyelvvel, így az elemi oktatásból kikerülő gyermekek még akár szüleiktől is tanulhattak volna magyarul. Persze a szlovén anyanyelviség így sem tűnt volna teljesen el. A magyar nyelvű prédikáció bevezetésének gondolata a 19. század nyolcvanas éveire a született meg, de több évtizedes próbálkozás után sem tudott elterjedni hiszen az egyház ezt autonómiája sértéseként értékelte, ráadásul magyarul értő szlovén hívőből sem volt sok.

Nézegetem Borut Peterlin szlovén fotós Flower power című, közel másfél évtizeddel ezelőtt készült képsorozatát az interneten, és azon az idézeten gondolkodom, amely mottóként szerepel a szerző honlapján a politikai eseményeken lefotózott növényeket ábrázoló képek mellett: „Száz évvel később a politikusok nevére nem emlékszik majd senki, de a növényekét mindenki fogja ismerni!”. Nyilvánvalóan ez nem igaz. A növényeknek nincs nevük, sőt, a politikusok neve sem merül mind feledésbe.

Az irodalom cseppet sem ártalmatlan dolog. Amennyire az egyes nemzeti kánonokban szereplő művek megjelenítenek bizonyos értékrendeket, annyira teremtik is azokat, és így formálni tudják a társadalmat. A nemzetek kanonizált történetei, alakjai között vannak globális és regionális egyezések, és persze különbségek is, amelyek alapján könnyelmű és felelőtlen eszmefuttatásokra ragadtathatja magát az ember a nemzetkarakterológia terén.