Milan Kundera „Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája” című esszéje megjelenésének 40. évfordulójára
Milan Kundera halála újranyitotta a vitát regény- és esszé munkásságának hagyatékáról. Idén lett negyven éve, hogy megjelentette „Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája” című esszéjét. Ebből az alkalomból érdemes újra, mai szemszögből is megvizsgálnunk ezt az írást. Kétségtelenül olyan szövegről van szó, amely felrázta a közép-európai emigráns értelmiségiek világát, reményt ébresztett. Nem csak az ún. keleti blokk emigránsai körében generálta viták hullámait, hanem a nyugat-európai értelmiségi elit körében is nagy visszhangot váltott ki, és természetesen a közép-európai ellenzékiek, disszidensek is felfigyeltek rá.
Felidézve Kundera esszéjének fő téziseit, átgondolva, miről is szól valójában, a következő kérdésekre próbálok választ adni: Mit jelentett Kundera számára Közép-Európa? Kik is voltak igazán a szöveg címzettjei? Miben rejlik Kundera írásának hatásossága és kifejezőereje? De rá kívánok mutatni a Kundera által javasolt projekt vitatott pontjaira is.
Kundera hangja a múlt század nyolcvanas éveinek közepén pusztába kiáltó szóként hangzott, egy süllyedő hajóról leadott S.O.S.-jelként, de ez a határozott, tiszta és elfojthatatlan hang felszította a tüzet, szabadjára engedte a vihar és mindenkit felrázott az álmából. Éppen négy évtizede éve jelent meg (1983-ban a Le Débat folyóirat 27. számában: „Un occident kidnappé ou la tragedie de l´Europe centrale”, 1984-ben pedig angolul: „The Tragedy of Central Europe”, a New York” Reviews of Books című lap 7. számában) és szokatlanul erős reakciót váltott ki és egy megállíthatatlanná váló folyamatot indított el. A vasfüggöny mindkét oldalán élőkben tudatosította, valójában mi is történt Közép-Európával és Nyugat-Európával a második világháború után. Kundera esszéje a sötétségbe irányított reflektorként működött, fénysugárként, amely elfeledett és addig rejtett dologra irányította a figyelmet, újra napvilágra hozta a látszólag semmibe veszett alakzatokat, formákat.
Milan Kundera Közép-Európája sodródó Atlantiszra, egy idegen seregek által meghódított, de csodálatos múltjával és történelmével még mindig élő ideális tájra emlékeztet. Ez a szovjet árvíz elöntötte különleges és egyedi kontinens (lásd Zieliński 2002, 44–45) szó szerint eltűnt a szemünk elől, elporladt az élet minden területére, a politikára, a kultúrára, a szokásokra, a történelemre, a hagyományra és az identitásra nehezedő nyomás alatt. Ebből a perspektívából nézve Atlantisz rengeteg olyan eszme bölcsője volt, amit a Nyugat ösztönösen asszimilált, magába szívott, eredetét pedig elfelejtette, kizárta tudatából. Ez a hely különösen hajlamos a politikai és a társadalmi zűrzavarra, szeizmikusan aktív régió, érzékeny a keleti és a nyugati változásokra. Lakmuszpapír, amely képes jó előre jelezni azokat a változásokat, amelyek észrevétlenül, de elkerülhetetlenül bekövetkeznek. A világ e részének lakói jóval előbb érzékelték milyen veszélyek érkezhetnek keletről, képesek voltak a jövőbe tekinteni és olyan előjeleket is észlelni, amelyekre mások még vakok és süketek voltak. Mindez már felfedezhető Franz Kafka, Robert Musil műveiben, Sigmund Freud tudományos munkáiban és minden olyan szövegben, amelyek előrevetítették mind a kívülről jövő fenyegetéseket, mind az emberi bensőből fakadókat.
Kunderának Közép-Európa egy a történelemből, az eszmékből és a hagyományokból szőtt, összetett helyzetben lévő kontinens: földrajzilag középen fekszik, kultúráját tekintve a Nyugathoz kötődik, politikailag pedig, legalábbis 1945 óta, a Kelethez tartozik. A közép-európaiság egyfajta sors. Kundera szerint a Nyugat e törékeny, sérülékeny, legkeletibb részét csalárdul ellopták, elrabolták, kisajátították. Most pedig egyedül, akarata ellenére sodródik Kelet felé, vonzza a politikai függőség mágnese, nemkívánatos kötelékek hálójába fonódva.
Közép-Európát Kundera különálló földrésznek látta, nem a Nyugat valamiféle utánzatának, sem a Kelethez tartozó területnek, hanem saját eredeti értékeket hordozó egységnek. Kundera nem fogadja el jelenlegi helyzetét, megrémíti a gondolat, hogy Közép-Európát kezdi belepni a rabság homálya, és egy keleti szörnyeteg szívja magába a világ e darabjának identitását. Az író attól tart, hogy ez a kicsiny, sajátos kontinens – Közép-Európa – az Oroszország által magához vonzva, Nyugat-Európától pedig erőszakkal elszakítva darabokra hullik, elveszíti egyediségét. A világ e része identitásának alapját képező jellemvonás a sokféleség: maximális sokszínűség minimális térben, ellentétben Oroszországgal, amely Kundera számára Közép-Európa szöges ellentéteként jelenik meg: minimális sokszínűség maximális térben. Tulajdonképpen ez a sokszínűség semmisül meg módszeresen, a különbségek összemosódnak, eltűnnek, elpárolognak.
Tegyük fel magunknak a kérdést: ki is valójában az esszé címzettje? Három válasz lehetséges: a Nyugat, amelynek orra előtt és néma beleegyezésével szakították el Közép-Európát Nyugat-Európától, vagy maguk Közép-Európa a vasfüggöny mögé reteszelt lakói, akik falhoz szorítva, állandó elnyomásnak kitéve veszítik el saját identitásukat, vagy pedig tulajdonképpen maguk az emigránsok, akik ismerik, milyen is az élet a szétszakadt világ mindkét oldalán.
Bár különbözőek lehetnek, akikhez az esszé szól, Kunderának mégis egyetlen, világos és konkrét célja van: azért írta esszéjét, hogy megállítsa Közép-Európa szovjetizálódásának folyamatát. Felnyissa nyugati olvasója szemét a fennálló helyzettel kapcsolatban, reményt keltsen azokban, akiknek Közép-Európában kell élniük, és emlékeztesse az emigránsokat, honnan is származnak valójában. Kundera hangjának magához kellett volna térítenie a letargiából a beteget, fel kellett volna ébresztenie, akinek a lábát alattomosan úgy amputálták, hogy észre sem vette.
Esszéjében Kundera azonban nem csak a Közép-Európával és Nyugat-Európával kapcsolatos kérdésekre koncentrál. Oroszország is fontos helyet foglal el benne. Kundera számára ez egy külön civilizáció, egy külön univerzum, még akkor is, ha említést tesz ennek 19. századi bűvöletéről Keleten és Nyugaton. Ezek az idők a kommunizmus megjelenésével azonban örökre elmúltak. Kundera egyértelműen kiemeli Oroszország idegenségét és az olyan alapvető kategóriák ottani eltérő értelmezését, mint a tér, az idő, a sors, a történelem, a művészet, vagy az emlékezet. A cseheknek, Kundera szerint, már évszázadok óta nincs kapcsolatuk, közös történelmük Oroszországgal. Teljesen eltérő halmazokat alkotnak. A „szláv lélek”, amit Kundera megvet és üres, harsány érzelgősségnek, a sötét mélységek hamis kultuszának vél, idegen Közép-Európa identitásától. Az efféle egzaltáltság és túlzott érzelmesség területe a Kelet.
Hogy célját elérje, Kundera a meggyőzés erős eszközeihez nyúlt, aminek eredményeként rendkívül szuggesztív és erős jelentéstartalmú szöveg született. Miben is áll Kundera alapvetően publicisztikai és politikailag elkötelezett szövegének ereje? Vegyük sorra a főbb jellemzőit. Ezek mindenekelőtt: az indulat, az átütő meggyőzőerő, a szubjektivitás, az esszéműfaj szuggesztivitása, az ellentmondásosság, az erős és határozott képek használata, a konkrét példákra támaszkodás, a saját igazába vetett abszolút hite, stílusának tömörsége, a tudomány és az objektivitás leple alá rejtett érzelmesség. Egyfajta manipulációra is sor került Kundera részéről – a szerző ügyesen fordítja át a perspektívát, és arról igyekszik meggyőzni Nyugat-Európát, hogy éppen elveszít valamit, éppen kirabolták. Így Kundera esszéje nem Közép-Európa újabb szomorú rekviemje, emlékére énekelt gyászdal, inkább Nyugat-Európáé. Kundera szerint valójában Nyugat-Európa vesztette el egységét, belső erejét és ezért lett számára Közép-Európa tragédiája teljesen közömbös dologgá. Nyugat-Európa a bibliai Sámsonhoz lett hasonlóvá, aki hajának levágása után erőtlen agyaglábú kolosszussá vált. Nyugat-Európa Közép-Európa elvesztésével szakadék felé rohan, a közösség utolsó közép-európai bástyájának elvesztésével önmagát ítéli kudarcra.
Kundera ügyesen válogatja példáit, mellőzi azokat a mozzanatokat, amelyek nem illenek az általa megalkotott narratíva szerkezetébe, válogat a történelmi tények közül, de érdemes emlékeztetnünk arra, hogy a szövege esszé, nem pedig a szigorú objektivitás követelményének alávetett tudományos munka. Kundera már az 1983-as esztendőt megelőzően is többször próbált módot találni arra, hogy megszólítsa a nyugat-európai olvasókat, publikált cikkeket, amelyek felhívták a figyelmet arra a tragikus helyzetre, ahogy a keleti hatalom elnyomása alatt veszélybe került a közép-európai identitás. De ezek a próbálkozásai eredménytelennek bizonyultak (vö. Schulze Wessel 1997: 77). Csak az „Elrabolt Nyugat” nyilvánvaló, konkrét és világos üzenete jutott el az olvasóhoz és talált meghallgatásra.
Az esszé reakciók egész lavináját váltotta ki, és mindmáig érdeklődve fordulnak felé, Közép-Európa kanonikus szövegévé vált. Mindazok reagáltak rá, akiket az esszé megszólított: a közép–európai és a kelet-európai emigránsok, a közép-európai disszidensek és nyugat-európai értelmiségiek. Kundera megközelítése, ahogy korábban már említettem, némileg szelektív, érveit egy-egy konkrét tézishez válogatja, egyes tények hangsúlyosabbak, olykor túlzóak, némelyeket pedig diplomatikusan elhallgat, hogy illeszkedjenek az általa sugallt narratívához. Említés nélkül maradnak a bonyolult lengyel-ukrán, magyar-szlovák és cseh-szlovák kapcsolatok, amelyekben fontos szerepet kaptak a másik nemzet elnyomásának folyamatai a saját kultúra vagy a saját nyelv előnyben részesítésével. Kundera idealizált képet rajzol az egyes nemzetek nagyobb egységen belüli békés együttéléséről, minden feszültség és konfliktus feledésbe merül, mintha soha nem is léteztek volna, ügyesen kisimulnak az élek és a gyűrődések Közép-Európa térképén. Említi ugyan a nemzetek közötti 19. századi összeütközéseket, de éppen csak utal ezekre, nem fejti ki őket. Az egyesítési és centralizációs törekvések, amelyek kétségtelenül fontos szerepet játszottak például a Magyar Királyság vagy a lengyel-litván államszövetség létrejöttében, kiszorultak a narratív keretből, mint azzal összeegyeztethetetlen és a választott nézőpontot sértő elemek. Kundera kétség kívül idealizálja és mitizálja Közép-Európát, de ezt rendkívül meggyőzően és elegánsan teszi. Ebben a konkrét esetben a cél szentesíti az eszközt. Kundera olyan módszerekhez folyamodik, amelyeket ő maga is kritizál és „orosznak” tart – esszéisztikus stílusa erősen érzelmi töltetű, így az elemző, objektív nyugati szemléletmódtól lenyűgözött Kundera bizonyos értelemben önmagának is ellentmond. Egyértelműen az érzelmekre apellál, viszont el is utasítja, a „keletiség” jellemzőjének tekinti azokat. Ezek a vádak a Kundera esszéjére adott több reakcióban is megjelentek.
Ha mai szemszögből vizsgáljuk az „Elrabolt Nyugat” című esszét, arra a következtetésre juthatunk, hogy Kunderának sikerült megalkotnia egy lebilincselő és meggyőző projektet – Közép-Európa mítoszát, egy olyan egyedülálló helyét, amely nem korlátozódik csak a Kelet és Nyugat közötti „híd” szerepére, hanem saját, erős identitással, múlttal, jelennel és jövővel rendelkezik. Kundera nem a provinciális szerző pozíciójából beszél, hanem egy olyan emberéből, aki tisztában van az általa képviselt értékekkel, meg van győződve az igazáról és mindenáron meg akarja győzni olvasóját ezekről. Kundera egyértelműen lerombolja a világ dichotóm, keletre és nyugatra felosztásának mítoszát, a helyzet új értelmezési lehetőségeit, módjait mutat fel. Szemlélete eredeti, friss, rendkívül szuggesztív és vitára ingerlő.
Kundera Közép-Európa esszéje születésének negyvenedik évfordulóját ünnepeli. Középkorúvá vált, így eljött az összegezés ideje. Éppen most, negyven évvel azután, hogy Kundera megjelentette Közép-Európa jelenségéről szóló esszéjét, érdemes elgondolkodni azon, létezik-e még Közép-Európa egyáltalán, és ha igen, milyen határok között? Hogyan változott ez alatt a négy évtized alatt? Érdemes feltenni egy provokatív kérdést is: létezett-e valaha Közép-Európa? És ha igen, mikor, milyen formában? Vagy talán csak egy álom, jámbor illúziókból és reményekből szőtt projekt? Vagy talán csak egy halott, megkopott klisé, a mesék közé való mítosz? Légvár, üres szlogen, puszta váz? Egy soha valóra nem váló álom?
Milan Kundera közelmúltbeli halála egy korszak végét jelentette. Talán itt az összegzés ideje? Közép-Európa, ahogy Kundera képzelte, még mindig ellopott és elfeledett? Merre tart ennek az egykori Atlantisznak a szigete? Biztos koordináták között halad, vagy az ismeretlen felé sodródik?
Agnieszka Janiec-Nyitrai
