Életének nyolcvanadik évében 2025. január 17-én elhunyt Martin Pollack, a kortárs osztrák irodalom egyik legmeghatározóbb, legtekintélyesebb alakja. Az általa feldolgozott témák miatt, amelyek a közelmúlt tragikus közép-európai eseményeit tárják az olvasó elé, és az irántuk tanúsított nemzetközi érdeklődés miatt helyénvaló, hogy röviden mi is megemlékezzünk róla.
Az író apai ági felmenői Szlovénia keleti részéről származnak, a festői szépségű Laško fürdővárosából, amely nemcsak gyógyvízéről, hanem az immár kétszáz éves múltra visszatekintő sörgyáráról is nevezetes.
Martin Pollack osztrák író, újságíró, szlavista és fordító a hírhedt háborús bűnös Gerhard Bast SS-őrnagy (Sturmbannführer), a Gestapo egyik vezetője törvénytelen gyermekeként jött a világra, „akinek, az öldöklés jelentette a legnagyobb élvezetet” – ahogy Pollack írta róla.
Apja a legtöbb bűntényt Lengyelországban és Szlovákiában követte el. Pollack emlékezete szerint már nagyszülei is ádáz antiszemiták és szlávellenesek voltak. A háború után 1947-ben az apja megpróbált Dél-Amerikába szökni, ám a Brenner- hágón az embercsempész kirabolta és egy bunkerben megölte. Ezután Hans Pollack osztrák festő és grafikus családjában nevelkedett. Nevelőapja után kapta a Pollack vezetéknevet is. Tízéves korában intézetbe került. A gimnázium befejezése után először a bécsi és a varsói egyetemen tanult szlavisztikát, elsősorban a lengyel nyelvet és irodalmat, valamint a közép-európai történelmet, majd különböző jugoszláv egyetemeken folytatta a tanulmányait. A bécsi egyetemen avatták doktorrá. Hosszabb ideig a Spiegel című lap szerkesztőjeként dolgozott.
Főbb művei:
Nach Galizien (Galícia – Halasi Zoltán fordítása) A könyv egy képzeletbeli galíciai utazást ír le, egy hajdani birodalomba, a sokszínű kultúra, ugyanakkor a végtelen szegénység földjére. Nagyszabású történeti, művelődéstörténeti munka, magában foglalja az Osztrák-Magyar Monarchia keleti tartományának másfél évszázadát dokumentumok, útikönyvek, irodalmi szemelvények, újságcikkek, fotók, térképek segítségével.
Das reiche Land der armen Leute (Szegény emberek gazdag országa), szintén Galíciáról szól.
Der Tote im Bunker (Halott a bunkerban) „Azt hiszem, tizennégy éves lehettem, amikor anyám óvatosan elkezdte megpendíteni, mit csinált apám a háborúban, az SS-t, a Gestapót, ami elég nagy megrázkódtatást jelentett…, részleteket anyám nem mondott el.” Művében leírja, hogyan lesz a szlovéniai nyelvhatáron élő német iparos leszármazottakból egyre harcosabb nemzetiségvédő, hogyan csatlakoznak a huszadik század első felében az egymást követő generációk a mind harciasabb politikai csoportokhoz, hogyan válnak a helyi nemzetiségi villongások ádáz ellenségeskedésekké, majd háborúkká, tömeggyilkosságokká.
A családi történeten keresztül bemutatja Közép-Európa zivataros történelmét, a németek, a szlávok és a zsidók között kialakuló etnikai határok létrejöttét, nem az áldozatok, hanem a felelősök oldaláról. Szerencsére ma már olyan időket élünk, amikor ezekről az eseményekről nyíltan beszélhetünk. Sőt, nemcsak beszélhetünk ezekről a témákról, hanem beszélni is kell róluk, bármilyen fájdalmasak is, és fel kell őket dolgozni – vélekedett Pollack.
Die Frau ohne Grab (Sír nélküli asszony) című regényében nagynénjének a hetvenéves Pauline Drolcnak, született Bask, a hírhedt SS-őrnagy testvérének állít emléket, akit egy fiatal, szinte még gyermek jugoszláv partizán tartóztatott le 1947-ben, a saját otthonában, a szlovéniai Laškoban, és akit elhurcoltak a hírhedt hrasztoveci internálótáborba, ahol néhány hét múlva – mint Pollack írta – nem természetes halállal halt meg.
Az író hosszas nyomozás után sem találta meg nagynénje sírját, aki semmilyen politikai mozgalomban nem vett részt, jámbor asszony volt, aki a nyilvánosság előtt legfeljebb lakásuk erkélyén jelent meg. Nagyon kevés anyag állt róla az író rendelkezésére, a Bask családtól pedig az antiszemitizmusuk és a szlávellenes magatartásuk miatt nem kért semmilyen segítséget. Segítséget nem is kapott volna, mert velük minden kapcsolatot megszakított. A szükséges információkhoz viszont egy antikváriumban leadott hagyatékban talált rá. Ezzel az anyaggal indult el a kutatásai útján. Rengeteg információt szerzett régi újságokból is. Például azt, hogy a nagyapja testvére, egy jogász a pályaudvaron azt kiabálta, hogy itt csak németül szabad beszélni. Ezekről a dolgokról nemcsak beszélni nehéz, de hallgatni is.
Hogyan élt az elmúlt század elején egy kétnyelvű, német és szlovén nemzetiség által lakott kisvárosban egymás mellett a két nép, igen jól tükrözi egy regényrészlet (Halasi Zoltán fordításában): „1892-ben Tüfferben a német iskolaegylet segítségével négyosztályos német elemi iskola létesült, jóllehet a kisvárosnak volt már egy elemi iskolája, csakhogy az kétnyelvű volt, szlovén-német, vagy más szóval utraquista, így nevezték. A németeknek nem kellett ilyen iskola, sokan a nemzetiségüket fenyegető veszélynek érezték azt, ha németajkú gyermekeik megtanulják a szomszédok nyelvét…. Mikor a szlovének, nyelvük egyenjogúságáért síkra szállva, a két legnagyobb alsó-stájerországi városban, Cilli/Celjében vagy Marburg/Mariborban kétnyelvű utcatáblákat követeltek, „vend uszítóknak” szidalmazták őket…Az üzletekben is megpróbálták keresztülvinni a két népcsoport elválasztását, hogy a magukéit támogassák, a többit meg gyengítsék. „Deutsche, kauft bei Deutschen!” (Németek, vásároljatok németeknél!), prédikálta a Deutsche Wacht. „Svoji k svojim!” (Kiki az övéihez!) – visszhangzott szlovén oldalról a válasz…. Ha jobban megnézzük, látjuk, hogy kezdetleges formában már itt megfigyelhető az, amit néhány évtizeddel később véres komolysággal és gyilkos perfekcionizmussal hajtottak végre. Az idegenek, a mások – zsidók, szlávok, szlovének – elnyomása, elűzése és kiirtása végül. …A „déli végeken élő” németek magukat olyan erődnek tekintették, amelynek hivatása feltartóztatni a szláv áradatot…” (Martin Pollack A nyelvhatáron, fordította Halasi Zoltán).”
A fordításai közül legjelentősebb a legismertebb lengyel író Ryszard Kapuściński összes műveinek a lefordítása volt német nyelvre.
Munkáját mind a lengyel, mind az osztrák állam a legmagasabb irodalmi kitüntetésekkel ismerte el.
A 20. század elején a népek közötti viszony nem olyan volt, mint ma, amikor inkább azt keressük, ami összeköt bennünket, ami közös bennünk, nem pedig a különbségeket. Nem akarunk egymástól elhatárolódni, inkább egymást megismerni és jó szomszédi kapcsolatokat ápolni. Az elmúlt évszázadban a különböző népek ellenségesen néztek egymásra, gyűlölték egymást. Igen rossz néven vették, ha egymás rendezvényein részt vettek. Főleg az erősebb nemzetekre volt ez jellemző. A gyengéket üldözték, deportálták, kiirtották. Hogy ez így volt, Pollack minden írásából kiderül, aki nem élt az irodalom adta szabadsággal, nem egészítette ki fantáziájával azt, amit a rendelkezésére álló dokumentumokban nem talált meg. Csak a tényeket használta fel, amit az írásaiban, előadásaiban mindig ki is hangsúlyozott. Nem talált például semmilyen párbeszédet a Hrasztovecben nem természetes halált halt nagynénje és annak hírhedt Sturmbannführer testvére között, (aki az ő apja volt) bár mint írta, ki tudta volna színesíteni egy valószínűsíthető párbeszéddel. Nem tette, és ez teszi hitelessé az írásait.
Hálásak lehetünk Martin Pollacknak, hogy élete jelentős részét olyan események feltárásának szentelte, amelyekről, mint írta, még ma is nehéz beszélni, de még nehezebb hallgatni.
Suzana Guoth
