Milivoj Miki Roš
Előszó
Csak úgy jött, a semmiből. Soha nem mondtam neki. Nem beszéltem erről senkinek, nem magyaráztam meg, nem vallottam be. Sem a feleségemnek, sem a fiamnak, sem a cimboráknak a kocsmában, sem a kollégáknak a munkahelyen, senkinek. Úgy néz rám, mintha tudná. Tudna mindent, ami számomra ismert, és ami nem akar az lenni.
– Mi ez? Lerajzoltad azt a bizonyos templomi orgonát?
– Nem, nagyapa. Vak vagy, vagy mi? Nem látod? Első ránézésre tudnod kéne? Ez egy vas bölcső. Hisz, tudod, melyik?
Ez a megjegyzés úgy felkavar, mint még soha. Figyelem őt. Nem akarom, hogy lásson. Úgy tekint rám, ahogy csak a legártatlanabb gyermek nézhet. Elgondolkodom. Második pillantása olyan volt, mintha baltával suhintana. Ő az utolsó, aki bármit is tudhatott róla.
– Miért nézel úgy rám, mintha semmit sem tudnál róla? Nagyapa, bölcső! Az egész a te szülővárosodból származik – mondja nekem gyermekem, mintha valami feledékeny ember lennék. Ifjúkorom nyelvén szól hozzám, amelyet örökre el akartam felejteni. Soha nem beszéltem róla senkinek.
Odakint a napfény utolsó sugara ötlik fel a dombok felett, melyet az ablakon keresztül látok. Már nem tudok többé a szemébe nézni. Megijeszt. Aztán amint elérte a legmagasabb dombot, a fény megtorpant. A csúcson tündökölt. Már nem a sötétség felé utazik. Az ablakhoz lépek. Figyelem, várom, hogy megmozduljon, hogy legalább az árnyfolt elillanjon. Semmi. Fákon egyetlen levél sem remeg, fű nem hajlik, óra nem mozog. Minden megállt. Éveken át szemléltem, ahogy az őszi nap búcsúzik. Most már sehova nem megy. Hátra nézek, már nincs az asztalnál. A vasbölcső a papíron elmozdul. Két lépés az asztalig. Kezemet a papírra teszem, hogy megállítsam. Nem akarja. Egyre jobban hintázik, kezemet rángatja. Ez fáj.
– Megtelt erővel – szólalt meg mögöttem egy teljesen ismeretlen hang, olyan, mintha két kő egymáshoz csiszolódna.
Hátra fordultam. Más, mint korábban. Már nincs szája. Bőre ránőtt. Beszél? Nem tudom. Talán nem, csak a fejemben hallom.
– Valahol egy fiú született. Ez valami rosszat jelenthet? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Tudom, miért. Mindent tudok.
Szarvasünő! Szüleim odahaza meséltek nekem róla. Szarvasünő! Csukott szájjal tudott beszélni. Tudta, mikor húzódik a szájára a bőr. Tudta, hogyan állítsa meg az időt. Dermedten ülök a széken, egész testemmel ránehezedek.
A föld elfordul, estébe hajlik.
– Nagyapa, mi az, szellemet láttál? – lányunokám úgy viselkedik, mintha viccelődne velem.
– Nagyapa, ne csináld ezt velem. Megijesztettél. Nem akarom, hogy megbetegítsen – mondja nekem, mintha az előző meg sem történt volna. Én viszont már tudom, hogy elmegyek. Mert el kell mennem, oda kell mennem, ahová soha nem akartam visszamenni.

Viszlát, örökre
elmúlt. Már abban a pillanatban elmúlt, mikor még csak keletkezett – amikor ültem a repülőgépen, és miután a busz kikanyarodott a városból az országútra. Mintha ez a nagy kerekes doboz pontosan ugyanaz maradt volna az évek során. A fémlemez legkisebb lyukain keresztül is por kerül bele. A kerekek belesüppednek az aszfalt apró lyukaiba, amelyeket két méterenként nagyobb rés vált fel. Mintha egy hajó a viharos tengeren keresné az útját, merre menjen.
Csak, amikor felszállok a buszra, jövök rá, hogy a sofőr mellett én vagyok az egyetlen, aki a végállomásig utazik, addig, ahol a busz fordulót vesz, és újra elindul. Valóban, hirtelen megfordult, elhajtott, mintha menekülni akarna.
Egyedül maradtam az út mentén. Utána nézek, majd magam elé. Inkább visszahívnám, ha lehet, ha tehetném, ha akarnám.
Szóval, itt vagyok.
Úgy állok itt, mintha földbe gyökerezett volna a lábam.
Érzékelnem kellene, mi zajlik mögöttem a kocsmában.
Nem hallok semmit, nem látok senkit ott, ahová az embereknek rohanniuk kellene bevásárolni.
Vak vagyok?
Nem a megfelelő helyre jöttem?
Talán senkit sem akarok látni, semmit sem hallani?
Engem se lát, se hall senki.
Leteszem a nehéz bőröndöt. A férfiak hangosan nevetgélve beszélgetnek a kocsmában. Asszonyok jönnek ki a boltból, gyerekek az árokban kergetőznek. Közben valaki könnyedén rám néz, kissé bizonytalanul, idegenként üdvözöl. Valaha, akkoriban már tudtam volna, hova irányítsam a lépésemet. Abban az időben, régi szokásom szerint, lábaim egyből a kocsmába vittek. Sőt még korábban, gyerekkoromban is oda vitt a lábam, hogy apám végre hazajöjjön. Most az első lépéstől való félelem gyökereztet a földbe. Valaminek történnie kellett, valami mozgásnak, de nem tudom, mi történhetett.
A kocsmában ismerős a hangulat; a férfiak snapszert[1] játszanak. Lassan elfordítom a fejem, hogy még jobban halljam.
- Elég! Negyvenhat meg húsz, az hatvanhat!
- Nem volt húszasod!
- Hogyhogy nem? Húszas szív volt!
- Lehet, hogy az volt, de az előző körben. Hogy lehet nálad húszas szív, amikor a kezemben tartom a királyt, na? Ne csaljunk, szépen kérlek!
Ne csaljunk, szépen kérlek! Ez annyira ismerősen hangzik. Apám szokta ezt mondani. De ő már rég elment, nem lehet, hogy ő beszéljen a kocsmában. Igazán nem kellene kapzsinak lennünk, ügyvéd úr, kérem szépen. Az ilyen koholmányokat nem tudom meghallgatni, szépen kérem! Adj még egy kis húst, anya, szépen kérlek! Ne csaljunk, a mérlegem kétszáz kilót mutatott a disznóért, szépen kérlek! Drága feleségem, hagyj most kicsit, mert gondolkodom, kérlek szépen! Ja, így beszélt, ha rossz, ha jó hangulatban volt. Egyeseknek nem a legjobban tetszett ez a béke a szívében és lelkében. Kifinomultnak kezdték hívni. Szép lassan ez lett a második neve.
- Hagyd abba, szépen kérlek! Olyan édesen beszélsz, mintha ismerted volna Kifinomultat.
Utóbbi húzott be a kocsmába. Mintha valaki a kabátomnál fogva berántana, átlépem a küszöböt. Isten áldjon-nal köszönök, és keresem, hová ülhetnék. Abban a pillanatban, mikor köszöntem, elcsendesült a kocsma. A kézben tartott kártya, a száj felé tartó üveg a levegőben marad, a kocsmáros megszorítja a rongyot, és abbahagyja a pult törlését. Rám néznek, az ismeretlenre, ki vagyok, mit akarok. A férfiak között az egyetlen nő külön asztalnál, int, hogy üljek le. Csak három üres szék van. Megköszönöm, leülök. Semmi sem olyan, mint a közelmúltban. A kártyák óvatosan végigsiklanak az asztalon, a négyeseket többet suttogják, minthogy beszélnének. A bárpult mögött az időjárásról kezdtek beszélni. Valaki azt hirdeti, milyen kicsi a világ, ha az ember eljuthat oda, ahová csak akar. Tudom, hogy ez az a dal, amelyet az egész kocsma kér.
Hozzájuk beszélek, pedig senki sem ismer.
Csendben maradok, míg a kocsmáros nem kérdezi meg:
- Mit inna, uram?
Érzem a tekintetüket rajtam, kíváncsian várják, mit mondok. Le akarom rázni őket magamról, hagyjanak békén. Csak le akarok ülni, és semmi mást, kérem szépen! Nem mondom ki, csak magamban.
- Egy pohár sört és vilmoskörte pálinkát. Hidegen!
A kocsmáros már megfordul, viszont én még nem fejeztem be.
- És még egy kört mindenkinek abból, amit éppen iszik.
Néhányan hazasietnek, mások mintha valahol ott felejtettek volna valamit, a három legszomjasabb marad, a nő is.
- Egészségére, uram! Nagyon szépen köszönjük – mindegyik megköszöni, csak a nő nem mond semmit az asztal túloldalán. Félédes pálinkát kortyolgat, közben rám néz. Annyira szuggerál, le kell sütnöm a szemem, mintha az asztalon egy nemlétező írást néznék.
- Az Úr számomra valahogy ismerősnek tűnik – jelenti ki, amikor a kocsmáros hoz egy italt. – Nekem úgy tűnik, közülünk való, de mégsem.
Nem akarom, hogy üldözzenek. Iszom egy italt, szó nélkül kimegyek, megcsinálom. Kiülök a teraszra. Túl gyorsan mentem be oda, ahová nem akartam bemenni, de mégis be kellett.

Előttem az ital
Várok, egyre csak várok. Bámulom a hideg sörös korsót, a pálinka illata jó érzéssel tölt el. Akkor nem tetszett ez a szag, amikor apám után mentem, hogy rábeszéljem, jöjjön haza. Ritkán hallotta meg kérésemet, néha majdnem térdre esett. Azért sem tetszett, mert nem bírtam hallgatni a veszekedéseket, kiabálásokat egy halom csúnya szó kíséretében. Megígértem magamnak azokban az álmatlan éjszakákban, hogy soha nem beszélek ilyen durván, soha nem iszom, még kevésbé verem meg a feleségemet, ha valaha megnősülök.
A harmatos korsó megszáradt, a hab az üvegfalra tapadt. Miközben várok valamire, egyszerre egy fiú áll meg előttem, arca vörös, homloka izzad, húzza maga után a bőröndömet.
– Uram, amikor leszállt a buszról, ott felejtette a bőröndjét. Idehoztam önnek. Nálunk, igazából nem lopnak, de ennek ellenére sosem lehet tudni – kapkodja a levegőt.
A bozontos fej rajtam nevet, mintha Amerikát fedezte volna fel. Megköszönöm neki, izzadt tenyerébe szorítok egy bankjegyet, és ettől máris úgy megriad, mint, aki fél tőlem. Az asztalon hagyom az italt. Felkapom a bőröndöm, csak azért, hogy menjek, bárhova, csak el. Egy pillanat alatt minden elcsendesedik, a kocsmában, mindenhol. Senki sem maradt, még a traktor sem, ami nem sokkal ezelőtt az úton dübörgött. Az italom és az illata sincs többé. Fogom a bőröndöt, szorítom a fogantyút. Úgy szorítom, mintha vizet akarnék kipréselni belőle. Lassan, lépésről lépésre teljesen egyedül járok a csendben. Még a híd alatt is megáll a víz, sehová sem folyik. Még a por sem száll fel a láb alól. Valamivel azelőtt, hogy az ösvény elkezd a dombon emelkedni, megpillantok egy kertet a magas fűben. Mögötte egy ház, házikó. Egyetlen sarka sincs, összeroskadt magában. A tető jobban megtépázott, mint a cserép. A legnagyobb lyukon keresztül növekszik a nyírfa. Megnézem magamnak a házat, ő is engem. Egymást várjuk, mi lesz. Kezdjem én, vagy ő kezdje? Körbejárom, akkora ívben, mintha meg akarnám kerülni. Törött, rácsos ablakok látszódnak. A küszöb és az ajtó olyan, mintha nem képezné részét a háznak. A küszöb nem különbözik attól, amire emlékszem, szinte új állapotú. Az ajtó erős, egészséges. Bekopognék a jól ismert ajtón, ezt szívesen tenném.
Nem akarom?
Nem tudom?
Nem tehetem?
Folyamatosan egymást nézzük, én őt, ő engem.
Mély csend ül a fülemben, ez fáj.
Az ajtók maguktól kinyílnak.
Újra és újra kinyílnak, majd becsukódnak.
Hívogatóan nyílnak és záródnak.
Hívnak, hogy lépjek be.
Megyek, lassan megyek.
A félelem megrövidíti lépésemet.
Majdnem megállok.
Az ajtó még egyszer kinyílik.
Átlépem a küszöböt.
Az ajtó becsukódik mögöttem, mintha beszegecselnék.
Az előszobában egy szék áll. Mintha rám várna. Leülök. A széknek nyikorognia kellene, ahogy mindig. A dohos szag beleég az arcomba, a bőrömbe. A padlón lévő viharvert deszkák minden lépésnél széthasadtak, alattam meghajoltak. Menekülnék inkább. Nem megyek, megszólal bennem valami.
Maradok, maradok ezen a helyen.
Leteszem a bőröndöt, elengedem a kilincset. A szék recsegni kezd, az ablakok sértetlenné válnak. A tető megújul, a padló ismét ép, a sarok újra a régi. Már nincs több szél, nem szeles a ház.

A ház életre kel,
mintha meg sem halt volna. Orromban a múlt illata, ismerős. A vendéglátás egyre inkább vendéglátás. Járhattam vele, járhattam, akár a felhőn. Minden sarkon velem van. A falon lévő óráért nyúlok, mozog, lassan üti az időt, teszi a dolgát. A kereszt fölötti apró pókháló enyhén megmozdul, henteslégy repül az ablakba, az üveg hívogatja. Néhány karc az alsó részén. Egy egér rághatja a deszkákat. A széket is hallom, nyikorog.
Ülök.
Várok.
Várakozás közben nézem a képeket a falakon. Három kép az asztalon van, mellettük egy koszos tányér, rajta megszáradt morzsák. Nézem a képeket, ők néznek engem. A széleiket megette a nedvesség. A legfelső arc a képen félig megrozsdásodott. Egy cirokseprű a kenyérsütő mellett várja, hogy valaki felvegye. Az egér még kaparászik, a légy szívja a megszáradt morzsákat. A szél belefúj a kéménybe, énekel és enyhén üvölt, mintha fájna valamije. Csak az az egy nincs ott. Emberi hang, sírás, nevetés, harag, éneklés, történetek mesélése, könyvek olvasása, félelmek, remények, imák…
Várok.
Tényleg szeretném-e mindezt, kérdezem magamtól. Kíváncsi vagyok, és tudom, hogy nem tudok válaszolni. Azért vagyok itt, mert el kellett jönnöm. Mert ennek meg kellett történnie. Nem lehetett másként, nem is lehet. Az embernek azt kell tennie, amit parancsoltak neki, amire rendeltetett. Sőt nem is parancsolták. Ez csak úgy előjön az emberben, amiért tennie kell, akár akarja, akár nem. Ez magától történik. Ahogy az unokámmal történt. Valahova el kell jutnom, valaminek történnie kell. Itt vagyok, ahol lennem kellett.
Várok.
Bárcsak egy árnyék vándorolna a falakon. Számomra ismerős árnyék. Szívesen látnám, ahogy ott kint megy a kapálás. Látnám a tüzet a kenyérsütőben, a péksüteményes kosarat az asztalon, a tésztát kelni a terítő alatt. Sötétedik. Fáradt és álmos vagyok. Éhes is, szomjas is. Bárcsak az alvás reggelre elűzné mindezt.
Fekszem. Az ágy ismeri a testemet, ismerősök vagyunk. A fenekem, a hátam egybeolvad vele, a párnám és a fejem ugyanezt teszi. Mintha csak most keltem volna fel és feküdtem volna rá. Nem tudok aludni. Soha nem tudok, amikor fáradt vagyok az úttól és minden mástól. Még ott a magas égben végzett munkám után is ez volt a helyzet. De nagyon jólesik, hogy a hátamon fekszem, a kezemet a tarkómra támasztva. Így szeretek gondolkodni. Most már nem gondolok semmire. Nem tudok. Nem vagyok álmos. Minden olyan, amilyennek nem akarom, hogy legyen. Úgy fekszem, mintha az anyaméhben lennék. Várom az alvást. Egy idő után unokám szavai visszhangoznak bennem.
Nagyapa, a bölcső! Vasbölcső! És ez a te szülőfaludból való! Tudnod kellett volna!
Na, ezek után már tényleg nem akar rajtam erőt venni az alvás.
Nézem a padlót, számolom a repedéseket a deszkák között. Mint a gitár húrjai, úgy kezdenek mozogni. Valami ismeretlen hangok csapnak meg. A szoba megmozdul. Először lassan. A húrok egyre erősebben csapódnak. A szoba elkezd forogni. A falak táncolnak, kavarognak körülöttem. Keverednek, mintha valami nagy kéz keverné a kártyákat. Élénk képek, mint egy nagy tévéképernyőn, összemosódnak előttem. Látom, ahogy nagyanyám a vak szemével engem néz. A másik szem hunyorog, hunyorog a nap miatt. Lassan lépkedek át a teli búzamezőn, fiút látok. Ekkor találkoztam először a Szarvassal. Látom magam, egy rémült fiút. Látom nagyanyám vak szemét, ahogy rám néz, átnézek rajta. Semmit nem lát, de mégis mindent lát, én is mindent látok. A kenyér a lábam alatt érik, a kalászokból kihajt a cipó. Kettétöröm őket, a kicsi, apró kezek soha nem tudnák megcsinálni, igazán megcsinálni. A kártyák keverednek tovább. Az új fal leömlik a vízbe, egy patakba, ahol a víz a fejem fölé ér. Az esőtől iszapos víz ömlik rám, eláztat, már nem kapok levegőt. Látom a sötét alagutat, egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanok bele, már nincs bennem súly, egyre mélyebbre és mélyebbre visznek. Mintha ágyúból lőttek volna ki. Már nem érdekel, már nem érzek félelmet a szűkülő alagútban. Majdnem beleütközök a vakító fénybe, amikor egy kéz kiránt a vízből. Egy kéz, nem látom, de ez egy kéz. Érzem, hogy a hajamat rángatja. A parton ülök, és a patakba nézek. Nincs több víz, a patakmeder olyan száraz, mint egy mező a legnagyobb szárazság közepén. A nagyanyám vaksi szeme engem néz, én vagyok benne. Lassan megyünk bele az éjszakába. Meglepődök a kigúvadt szemén, amikor a kártyák újra keveredni kezdenek. Úgy tűnik nekem, hogy az a kéz keveri őket, amelyik kihúzott a vízből. Egy kártyajáték jelenik meg előttem, öt kártya, és mellette a plafon. Öt kör, öt ász, mindegyikben egy-egy szív dobog. Ez az őrület! Nem lehet öt! Csak négy ász lehet, és csak egy szív!
A kártyajáték magába szippant, és én eltűnök.
A nap életre kel
Épp csak annyira, hogy fel tudjak kelni. Nem vagyok sem szomjas, sem éhes. A testem azt mondja, nincs szükségem ételre vagy italra. Nincs fájdalom, nem fáj a derekam, a nyakam nem merev, mint mindig, amikor felkelek. Olyan, mintha a testem ismeretlen lenne számomra. Kilépek, átlépem a küszöböt. A reggeli nap belesüt a szemembe. Belenézek, nem pislogok. Nem melegít fel. Mezítelen lábam belelép a harmatba. Nem érzem a nedvességet a lábujjaim között. Tüdőm nem telik meg friss levegővel. Átnézek a kerítésen, az út felé, hogy lássam, mi történik. A köd finoman emelkedik a patak körül, nem mond nekem semmit. Felnézek a dombra, senki sem megy le a boltba, a kocsmába, a mezőre, a szomszédba, a buszhoz. Nincsenek madarak. A köd felszáll, mintha valami elkergette volna. Aztán…
Látom őt. Ott áll, és engem néz. Ugyanolyan, mint amilyen mindig is volt. Az évek nem fogtak rajta.
Nem szabadna többé léteznie!
Senki sem él olyan sokáig, nem élhet olyan sokáig!
Ránézek, nem hiszem el, hogy tényleg ő az. Lehet, hogy számomra még mindig éjszaka van. Látom, ami nincs, ami nem lehet. Be akarom csukni a szemem, hadd lássam másképp, hadd ne lássam őt. Nem tudom becsukni. De ő, aprón és görnyedten csak áll ott. Nem félek, nem úgy, mint régen, és mint ahogy most is félhetnék.
Nincs bennem semmi, semmi.
Amikor megteszi az első lépést, én is megmozdulok. Lépésről lépésre követem őt; ahová ő megy, oda megyek én is, ahogy neki tetszik. Nincs bennem akarat, hogy másképp tegyek. Engedelmeskedem neki. Megáll a hídon, a feje felfelé fordul, mint a bagolyé, szótlanul, szó nélkül vár. Én szótlanul megyek oda hozzá. A köd leereszkedik, puha ökölbe szorít minket, felvisz a temetővel együtt a dombra, és lassan leereszkedik. A családom sírjára fektet minket. Egyedül vagyunk, nincs senki.
– Senki sincs, se egy lélek, se egy ember, egyáltalán senki – szólal meg a Szarvas -, csak mi ketten, egyedül.
A szájára nézek. Nincsenek fogai, még nyelve sincs. A szája egy fekete lyuk. A lapos orr fölötti szemek úgy szúrnak belém, mint két apró tű. Nem tudom eldönteni, milyen színűek azok a boszorkányszemek. A haja kendőbe van kötve, egy hajszál sem látszik ki alóla.
– Engem nézel? Én ugyanaz vagyok, mint voltam – a fekete lyuk kinyílik és bezárul. – De te teljesen más vagy. Látod, már semmitől nem félsz.
– Amikor ráléptem az ösvényre, eldobtam a félelmet. Különben nem jutottam volna el idáig – nem vagyok hajlandó mindent elárulni.
– De én tudom! Az unokád rajzolt neked egy bölcsőt. Tudom! Én meg megcsináltam. Muszáj volt. Megtörtént. – a szája visszanőtt, eltűnt, csak bőr van egy fekete lyuk fölött.
[1] kártyajáték
Nagy-Molnár Szilvia fordítása
A sokoldalú személyiség íróként, forgatókönyvíróként, rendezőként és színészként van jelen a szlovén kultúrában. Nevének említésekor kisregények (Buffett), regények (A jézusi katapult és a Visszatérés az örökkévalóságból), képeskönyvek (A gyermek Miló kincse), mesekönyvek (A babiloni törpe és Így láttam a világot az asztal alól) jutnak az olvasó eszébe. Utóbbi alapjául szolgált annak a televíziós műsornak, amelyet ő rendezett. Emellett történelmi jellegű dokumentumfilmeket is készített, többek között a tengermelléki telepesekről a Muravidéken, illetve a muravidéki evangélikusok történetét mutatta be. Számos színházi előadásban szerzett színészi tapasztalatait kreatívan átültette filmes munkáiba. Főszerepet játszott Vlada Škafarja Apa című filmjében, illetve mellékszerepet Matjaž Ivanišin Oroslan című filmjében. Utóbbiért 2019-ben elnyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Vesna-díjat. 1990 óta folyamatosan dolgozik a Rábavidéken. Rendezői és szerzői munkájához szorosan kapcsolódnak a térségben végzett báb- és amatőr színházi sikerei. Több mint 60 előadást rendezett, melyeknek nagyrészt a forgatókönyvét is ő írta. Rendszeres munkatársa a Porabje újságnak, a szlovéniai Rábavidéki kalendáriumnak és a Szentgotthárdi rádiónak. 2015-ben Murska Sobota önkormányzatától a kultúra területén elért életműdíját vehette át.
A vasbölcső című novelláskötet, mely szlovén irodalmi nyelven, illetve rábavidéki nyelvjárásban íródott, a 23. kötete a Rába és Mura köze sorozatnak, melyet a Magyarországi Szlovének Szövetsége és az Argo elnevezésű Humán Kérdések Társasága adott ki. Milivoj Miki Roš egy szülőföldjére visszatérő emigráns bőrébe bújva egyes szám első személyben sajátos formában meséli el történetét. Az emigránst körülvevő motívumok a rábavidéki néphagyományokra utalnak, melyek még mindig élnek különböző hiedelmek és babonák formájában. Az ott élők úgy beszélnek róluk, mintha ezekkel varázsolni tudnának.
Nagy-Molnár Szilvia