Az irodalom cseppet sem ártalmatlan dolog. Amennyire az egyes nemzeti kánonokban szereplő művek megjelenítenek bizonyos értékrendeket, annyira teremtik is azokat, és így formálni tudják a társadalmat. A nemzetek kanonizált történetei, alakjai között vannak globális és regionális egyezések, és persze különbségek is, amelyek alapján könnyelmű és felelőtlen eszmefuttatásokra ragadtathatja magát az ember a nemzetkarakterológia terén.
Vegyük például a szlovén Martin Krpant, aki első ránézésre kicsit olyan, mint a mi Toldi Miklósunk, és mint a többi természetfeletti testi erővel bíró mesebeli hős, de azért fontos dolgokban eltér ezektől. Martin Krpan egy tengermelléki sócsempész, aki a fináncokat kijátszva keresi a mindennapi betevőt. Egyik nap, miközben éppen csempészáruval megrakott lovával megy az úton, szembejön a császár hintaja. Hogy ne legyen útban, Krpan megfogja a lovát, és a rakományával együtt az út szélére rakja. A császár elámul Krpan erején, és beszédbe elegyedik vele. Amikor megkérdezi tőle, mit szállít a lovon, Krpan szemrebbenés nélkül hazudik valamit, elvégre üzleti érdekek is vannak a világon, nemcsak morál. Egy évvel később óriás vitéz érkezik Bécsbe, aki minden vele szembeszálló harcost megöl, még a császár fiát is. A császárnak eszébe jut a korábbi találkozás, és Krpanért küldet. Krpan először vonakodik, majd rááll, hogy segítsen. Bécsben aztán mindent lefitymál, felbosszantja az egész udvart, sőt magát a császárnét is. Az idegen vitézt persze legyőzi, jutalmul pénzt kap, és kérésére koncessziót a sószállításra.
Krpannak nincsenek különösebben fennkölt gondolatai, ügyeit paraszti józansággal intézi. Nem szíveli a hatalmat, egy ízben el is agyabugyálja a ráküldött „hivatalos személyeket”. A tekintélyt nem tiszteli, alapvetően elitellenes. Segítséget nem azért nyújt, mert a „hazának” szüksége van rá, főleg, mert a „haza” nem is igen az övé. A Habsburg Birodalom félreeső tartományából származik, Bécs nagyon messze van. Amikor jutalmat kell kérni, nem vágja hősi pózba magát, nem sanyarú sorba taszított népén akar segíteni, csak saját magán. Önfeláldozza magát lehetőleg más.
Krpan történetét 1858-ban írta meg Fran Levstik, bő évtizeddel a mi János vitézünk és Toldi Miklósunk születése után. Míg János vitéz szerelmet, megbecsülést, Toldi Miklós pedig hírnevet és erkölcsi jóvátételt nyer, addig Krpan gazdasági előnyt szerez az egész ügyletből. Krpan a sztoriban nem az igazát keresi, mint a szintén elitellenes Lúdas Matyi. Nem kell bosszút állnia, mert nem fajul odáig a dolog, hogy bárki kibabráljon vele. Lenézi a hatalmasokat, nem hajbókol előttük egy pillanatig sem, de nem ugrik el, ha hozzá akarnak vágni egy zsák aranyat.
A hatalom a hasonló magyar történetekben gyakran valami távoli, csillogó entitás igazságos királlyal az élen. A szlovén műben ezzel szemben a császárné egy hisztérika, a korrupt miniszter csak a saját pozícióját félti, a császár ugyanakkor egy hús-vér ember, aki Krpannal nem alattvalójaként beszél, hanem magával egyenrangúként kezeli.
Bojan Baskar irodalomtörténész szerint Levstik kisregényének a reneszánsza a szlovén függetlenné válással indult, ekkor vált Krpan a szlovén nemzeti jelleg megtestesítőjévé. A műben említett vidéken, a szlovén tengermelléken, Krpan-emlékhelyek alakultak, a posta Krpan-bélyeget adott ki, az ifjak Krpan-versenyen mérték össze erejüket, sőt még egy Krpan adótanácsadó ügynökség is alakult, ami őszinte vallomásként értelmezhető a vállalat tevékenységének mibenléte szempontjából. Ne felejtsük el, hogy hősünk fő profilja a szabálykerülés.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Martin Krpan, a szlovén civil kurázsi szentje. Az ő képe áll a széleskörű állampolgári meggyőződés mögött, mely szerint a vezetőknek egy fikarcnyival sem jár több, mint a népnek, és a nép egyszerű fia ennek teljes természetességgel adhat hangot, amely a tekintély tiszteletének sokszor a vulgaritásig fajuló tökéletes hiányában nyilvánul meg a közéletben.
Visszatérő gondolat a szlovén értelmiség körében, hogy a nép viszonya még éretlen az állammal szemben, azért nem tiszteli a tekintélyt. Mindenesetre akár éretlen a viszony, akár nem, a társadalomban meglevő kurázsi a mindenkori hatalmat folyamatosan arra készteti, hogy számoljon a cseléd álmával, hogy a miheztartás végett egyszer majd jól felpofozza az urát. Amelyhez hasonló gondolat se egy János vitéz, se egy Toldi Miklós fejében nem fordult meg soha.
Sárossy Bence
