Közös folyóiratunk indulása kapcsán beszélgettünk Surján Lászlóval a Charta XXI. Egyesület alapítójával, vezetőjével.
A ChartaXXI. 2010-ben született. Mi inspirálta a létrehozását?
A megbékélési mozgalom 2010-ben született, de 2009-ben fogant. A Szentimrevárosban, a Klebelsberg Kuno szobor előtt kellett ünnepi beszédet mondanom június 4-én. Rájöttem, hogy „hagyományos” Trianon-beszédet nem tudok mondani. Kevés az, hogy vesszen Trianon. Nem elég a fájdalmunkat kifejezni, s azután menni tovább, mintha mi sem történt volna. Megoldás kell. Megoldás, ami egyenrangú európai polgárrá teszi a „határon túli” magyart. Kilencven év kevés volt, hogy legyen megoldásunk. Minden kísérletünknek volt részeredménye, de egyiknek sincs eredménye. Még a szocialista-kommunista megoldási javaslat, hogy felejtsük el az egész problémát, meghozta a maga szégyenletes eredményét: a 2004. december 5-ei felelőtlen népszavazás érvénytelenségét. Sok-sok évszázada élünk különböző anyanyelvű emberek a Kárpát-medencében: valóban rendeznünk kellene már közös dolgainkat.
– Miért Nagymegyeren és miért éppen 2010. október 24-én?
Létezik egy Kanadában bejegyzett Rákóczi Alapítvány. Sok éven át határon túli fiatalokat táboroztatott Magyarországon, és táborlakók később utótalálkozókon találkoztak egymással a Kárpát-medence valamely pontján, 2010-ben épp Nagymegyeren. Ennek az utótalálkozónak a programjába került be az alapító nyilatkozatunk megbeszélése, amit a jelenlevők elfogadtak, és ezzel megalakították a mozgalmat, amit 2013-ban követett az egyesület létrehozása.
– Milyen személyes indíttatás vezetett a mozgalom ötletéhez? Surján László mennyire közép-európai ember?
Felmenőim között sváb, délszláv, német, sőt még magyar is van. Anyai nagyanyám a színmagyar Csallóközben született, édesapám Fiuméban, én pedig Kolozsvárt. Szüleim anyaországi magyarok, a visszatért Erdélyben kezdték közös életüket, hogy én „első generációs” erdélyi legyek. Ez a háttér érzékennyé tett a trianoni szétszakítottság okozta sebekre. Hogy ez közép-európaiság-e?
– Az elmúlt tizenkét év során hányan csatlakoztak a mozgalomhoz és mik voltak a legfontosabb mérföldkövek?
Mostanáig 7879 ember csatlakozott. Az aláírók mintegy 15 százaléka nem magyar, többnyire szlovák, román vagy szerb. Nagyjából 35 százalék határon túli magyar, s az aláírók fele anyaországi. Mérföldkövek? Jogilag biztosan mérföldkő az egyesület létrehozása. Így tudunk pályázni, adományt gyűjteni, hiszen manapság ingyen még megbékélni sem lehet. Mérföldkőnek tekintem a facebookon lezajlott „Ki mit tud?” játékunkat. Határon túli településekről mutattunk egy fényképet és a részvevőknek hozzászólásban le kellett írniuk, hogy mit tudnak róla. Többnyire semmit, de a versenyzők a települések neve alapján böngésztek az interneten, és hihetetlenül sok érdekességre bukkantak. Ebből nőtt ki egy újabb „mérföldkő”, a „Fogadj szívedbe egy települést” akció, ahol a Kárpát-medence minden települése szabad préda, azaz bárki bármelyikről kijelentheti, hogy kedves a számára, ezt meg is kell indokolnia, és korlátlan terjedelemben írhat róla, közölhet fényképet. Első megközelítésben ez magyar-magyar kapcsolat, nemzetegyesítés, de olyan település is talált már „gazdára” ahol nem élnek magyarok. Végül mérföldkőnek tekintem az Interencia folyóirat megindítását, Sokat várok a Szent Adalbert alapítvánnyal való együttműködéstől. Remélem, hogy az Interencia olvasói is csatlakoznak a Chartához, például itt.
– A mozgalom melyik szomszédainknál váltotta ki a legnagyobb visszhangot?
Szlovákiát kell kiemelni. Innen bőven kaptunk pozitív és negatív reakciókat, szlovákiai magyarok és a szlovákok köréből egyaránt. A legszebb történet még 2013-ra vezet vissza. Akkor adtuk ki először a Megbékélési és Együttműködési díjat. Ezt Štefan Hríb kapta, aki a .týždeň.sk főszerkesztője. Több nyilvános fórumon (Fülek, Pozsony, Brüsszel) kijelentette, hogy Trianon igazságtalan volt, s hogy a Beneš dekrétumok ártatlanokat sújtottak. Erre adott válasz volt a díj. A díjátadó beszédem és az ő válasza megjelent a .týždeň.sk oldalán, a nyomtatott példányban is mindkét nyelven, sőt címlapra került, ahol Apponyi szlovákul, Beneš magyarul kért bocsánatot. Ez példanélküli, sajtótörténeti esemény
– A megbékélés aktusára már sor is került, legalább egyszer, a magyar-szlovák püspökikari konferenciák közös nyilatkozatával. Mi lehet a megbékélés utáni következő lépés? Hogyan lehetne elérni, hogy a megbékélés ne felejtődjön el, és ne vissza lépjünk, hanem tovább?
A püspökkari konferenciák nyilatkozata kulcsfontosságú volt, mozgalmunk azon igyekszik, hogy minél több emberben tudatosodjék, hogy megtörtént. De a nyilatkozatok önmagukban keveset érnek. Az államközi szerződés szintjére emelt megegyezések pontjait is gyakorta megsértik, a püspökkari nyilatkozat ellenére rendszeresen kap szlovák papot a magyar falu, s a magyar papokat olykor északra, szlovák vidékre helyezik. Hatalmas munka vár ránk, a megbékélés útját kereső szlovákokra és magyarokra, sőt ezt minden égtáj felé elmondhatjuk. Meg kell ismerni egymást: irodalmat, képzőművészetet, zenét. És meg kell szeretnünk egymást: nem szép szó, de társadalmasítanunk kell a nyilatkozatokat.
– A közép-európaiság látásmódját hogyan lehetne érvényesíteni, a magyar szemüveg mellé néha a közép-európai szemüveget is feltenni?
Erre sajnos vagy talán épp szerencsére a világban zajló folyamatok szinte rákényszerítenek bennünket. Az a végtelenül agresszíven terjedő neomarxista ideológia, ami bár liberálisnak mondja magát, nem tűri el a másképp gondolkodást, a „politikai korrektség” fogalmának bevezetésével még a szóhasználatot is szabályozza, emberi jognak próbál minősíteni az ember természetével ellentétes dolgokat, Amerikából mint a filoxéra átjött Európába. Közép-Európa viszont több-kevesebb sikerrel ellenáll. Az ellenállás teljesen reménytelen, ha régiónk nemzetei legalább ezen a téren nem fognak össze. Az a bizonyos közép-európai szemüveg úgy kell tehát, mint hóvakság ellen a sötét szemüveg.
– Mi lehet egy közép-európai ismeretterjesztő elektronikus folyóirat, az Interencia legfontosabb küldetése? Közép-Európa ismerete nemzeti ügy. Hogyan lehetne Közép-Európa megismerését, megértését, a közép-európai nyelvek, manapság gondokkal küzdő tanulását népszerűbbé tenni?
Az Interencia küldetése a fentiekből adódik. A közép-európaiság nemzetstratégiai jelentőségét ma egyre több politikus felismerte, szép példákat látunk, hogy a különféle pártállású kormányok milyen jól tudnak a közös előnyök és a kölcsönös nemzeti érdek alapján együttműködni. Nagy kár, hogy belpolitikai kérdésekben nem alakult ki ez a pártok feletti összmunka. (Ez nem magyar sajátság, Lengyelországban, Szlovákiában is ez a helyzet.)
A nyelvkérdés már bonyolultabb. Sokan úgy vélik, hogy az angol, mint közvetítő nyelv elegendő. Ezt kétlem, bár jobb a semminél. Az is tévút, hogy nem kell nekünk szlavisztikai, különösen nem szlovák vagy lengyel tanszék. Aki ezek után a szakok után érdeklődik, járjon Pozsonyban, Prágában, Zágrábban, Varsóban egyetemre, vélik többen. Biztos, hogy nyelvet jól meg lehet így tanulni, de ez nem készít fel például a megfelelő diplomáciai szolgálatra. Aki pedig műfordításra vállalkozik, annak a magyar irodalmat is mélyrehatóan kell ismernie. A szomszéd nemzetek nyelvének legalább a határközeli iskolák tanrendjében meg kellene jelennie. Az Interenciának van mit szorgalmaznia, javasolnia, olykor követelnie. És van mit terjesztenie, már ha akad elég műfordító, aki felfigyel az új közép-európai alkotásokra.

