2023. december 11-én Budapesten került sor arra a beszélgetésre, amely a 2014-ben kitört háború alatti ukrán irodalommal foglalkozik. Fedinec Csilla történész, Körner Gábor műfordító és Pálfalvi Lajos irodalomtörténész, Halász Iván moderálása mellett sokoldalúan járták körül ezt az izgalmas témát. Bár a résztvevők döntően a mostani fejleményekre koncentráltak, az ukrán irodalomról folytatott magyarországi beszélgetés még mindig nem nélkülözheti a tágabb ukrán kulturális-nyelvi és irodalomtörténeti kontextus bemutatását. A legelején emiatt tisztázni kellett az ukrán irodalmi nyelv és az ukrán nyelvű irodalom fejlődésének főbb mérföldköveit, illetve trendjeit.
Közismert, hogy a modern ukrán nemzeti ideológia megszületési folyamatában fontos szerepet játszott a 17. századi kozák felkelések hagyománya, majd az azt követő ukrán-kozák autonómia ténye, valamint a görög-katolikus egyház fémjelezte ukrán művelődés megjelenése. A szakértők a folyamat elejét – a többi kelet-közép-európai nemzethez hasonlóan – itt is a 18. század végére teszik, amikor színre lépett Ivan Kotljarevszkij (1769-1838). Az 1794-ben született Aeneis-paródiája először kéziratos formában terjedt el, nyomtatásban csak 1842-ben jelent meg. Natalka Poltavka című színdarabja pedig mai napig népszerű. Kotljarevszkij volt az, aki a Poltava környéki, azaz délkeleti ukrán dialektust emelte irodalmi rangra. Ezen a nyelven aztán a legnagyobb ukrán romantikus költő, Tarasz Sevcsenko (1814-1861) írta meg azokat a meghatározó irodalmi műveket, amelyeknek aztán sok lelkes követője akadt.
Pálfalvi Lajos ugyanakkor megjegyezte, hogy ebben az időben még viszonylag élesen különvált a költészetben és a prózában használt nyelv. Az oroszul író ukrán kozák gyökerű nemes Nyikolaj Vasziljevics Gogolt (1809-1852) prózaíró és a jobbágysorban született Sevcsenko születésdátuma között alig van hat év, de nyelvileg nagy volt köztük a távolság. Mindez annak ellenére, hogy Gogol is Poltavában járt iskolába, földbirtokos apja pedig kedvtelésből humoros ukrán nyelvű vígjátékokat írt. A fia mégis az orosz realista irodalom ünnepelt szerzőjévé vált és annak révén a világirodalom klasszikusai közé emelkedett. Sevcsenko és Gogol párhuzamos élete mégis jól alátámasztja a modern ukrán nyelvű irodalom születési bonyodalmait, valamint a 19. századi ukrajnai identitás dilemmáit.
A modern ukrán irodalom születési folyamatában fontos szerepet játszott a cárizmus elnyomó politikája is, amely a három keleti-szláv népet egynek tekintette és több évtizeden keresztül igyekezett gátolni a belorusz és az ukrán nyelv fejlődését. Az első világháború előtti évtizedekben ezért inkább az Ausztriához tartozó Lemberg (Lviv) vált a modern ukrán művelődés egyik meghatározó központjává. Ugyanakkor a galíciai ukránok is elfogadták a poltavai alapú irodalmi nyelvet. Bár az 1917. évi forradalom kitörése és az első világháború befejezése után komolyan törekedtek rá, az ukránoknak akkor még nem sikerült megalapítani saját nemzetállamukat. Emiatt a következő két évtizedben több országban kényszerültek élni (Csehszlovákia, Lengyelország, Szovjetunió). Helyzetük sehol sem volt egyszerű.
A forradalom következtében viszont megalakult Szovjet-Ukrajna, ahol az 1920-as években végbement az ukrán helyesírás egységesítése és az új államhatalom az ún. korenizációs politika kertében egy ideig támogatta az ukrán nyelvű kultúrát. Az új helyesírási szabályzatot 1928-ban Harkivban adták ki, de ennek megalkotásában a lengyel fennhatóság alatt élő nyugat-ukrajnai értelmiség képviselői is részt vettek, ennyiben tehát össznemzeti ügyről volt szó. Az 1920-as évek végén azonban véget ért az ukrán nyelvi fejlődés szempontjából e rövid pozitív korszak és elkezdődött a sztálini átalakulás, amely iszonyú tragédiákat hozott az ukránoknak: a pusztító éhínséget (holodomort), a súlyos politikai repressziókat, az újjáéledő orosz birodalmi nacionalizmust stb. Egyebek mellett az iparosítással egyidejűleg az új oroszosítási hullám is kezdetét vette, amely akkor is folytatódott, amikor Ukrajna a második világháború utáni években jogilag elnyerte a mai (mármint a mostani háború előtti) hivatalos határait és hivatalosan senki nem tagadta az önálló ukrán nemzet és nyelv létét.
A nem túl régi irodalmi előzmények között még szó volt, az ukrán avantgárdról, a viszonylag későn jelentkező ukrán klasszikus realizmusról, valamint azokról az irodalmi törekvésekről, amelyek 1991 után megpróbálták felfedezni, illetve megragadni az egyes ukrajnai régiókat, tájakat. Legtöbb szó a 2000-ben Herder-díjas Jurij Ihorovics Andruhovicsról (1960) esett, aki Ivano-Frankivszkban született és az irodalmi munkássága jelentős része Nyugat-Ukrajnához kötődik. Sokáig ő volt a posztszovjet Ukrajna kultikus írója és Pálfalvi Lajos szerint úgy tűnt, hogy ő lesz az első ukrán irodalmi Nobel-díjas is. Az ezredforduló utáni első évtized közepétől azonban hangsúlyeltolódások kezdődtek az ukrán irodalomban és Kelet-Ukrajna is markánsabb helyet kapott az irodalomban.

A beszélgetés további részében főleg a 2014 utáni évekről volt szó. Itt pedig újabb korszakhatárként kiemelendő 2022 februárja. Ahogyan Fedinec Csilla megjegyezte, jelenleg ugyanis már megszülettek az első olyan művek is, amelyek nemcsak a 2014 utáni időszakra, hanem az előző szűk két év fejleményeire is reflektálnak. Közben fokozatosan felbomlott a filmiparban és tévé sorozatgyártásban sokáig még sokáig fennálló belorusz-orosz-ukrán sajátosan egységes tér. Az irodalomban a felbomlás már korábban elkezdődött. A háború természetesen az irodalmi nyelvre is hatással volt, amelyet maga módján még a 2019. évi nyelvtörvény is formálta.
A háború egyik fontos következménye, hogy az ukrán irodalomban – legalábbis ideiglenesen – háttérbe szorultak az előző két-három évtizedben oly divatos, gyakran kísérletező posztmodern törekvések. Az egyes jellegzetes tájak felfedezésén sincs már olyan hangsúly, mint korábban. Itt talán csak a frontországgá változott keleti régiók alkotnak kivételt, amelyek különösen 2014 után kerültek előtérbe. Az orosz-ukrán háborús tematika pedig szervesen kezdett beépülni az aktuális ukrán irodalomba.
Körner Gábor szerint az elmúlt két-három év egyik fontos következménye a műfaji eltolódás lett. A háború során ugyanis – egyébként logikusan – inkább a rövid zsánerek kerültek előtérbe. Tipikusan ilyen a (front)riport, visszaemlékezések, esetleg a blogokba sűrített művészi tudósítások. Itt nem szabad megfeledkezni arról, hogy sok ukrán művész, tudós, filmes, neves értelmiségi önkéntesként közvetlenül involválódott az utóbbi évek konfliktusaiba. Közéjük tartozik például Artyem Csapaj, Artyem Cseh, Dmytro Lazutkin, Olexander Mychet vagy Oleh Szencov is. (Lásd Vadas, Marek: Bod nula. N Noviny, 2023. december 29.) Fedinec Csilla szerint itt nemcsak az első és a második Majdan tüntetésekről van szó, hanem a 2014-ben elkezdődött fegyveres harcokról is. Van, aki egyenesen fegyvert ragadott, és elment harcolni a megszállók ellen, mások támogatási akciókat és logisztikát szerveznek, sebesülteket ápolnak, valamint otthon és külföldön védik, népszerűsítik a hazájuk álláspontját.
A beszélgetés hátralévő részében leginkább érintett szerző is ilyen. Szerhij Viktorovics Zsadan (1974) már 2014 előtt is az ukrán irodalom élvonalába tartozott. A kelet-ukrajnai luhanszki megyében született és Harkivban tanult író, költő és zenész az ezredforduló utáni első évtized közepétől egyre népszerűbb Ukrajnában. Ő az a szerző, aki ugyan hazája döntően oroszajkú régiójából származik, de ukránul írja meg legfontosabb műveit. Szülőföldjét már a konfliktus kitörése előtt próbálta közelebb hozni az ukrán olvasókhoz. Erről tanúskodik Vorosilovgrád című regénye, amely Luhanszk korábbi, szovjet érában használt nevére utal. Magyar olvasók Körner Gábor fordítása jóvoltából egyébként már 2006-ban megismerkedhettek A szervcsempészet sajátosságai című elbeszélésével, amelyet 2010-ben a Depeche Mode című regény követett. A már említett Vorosilovgrád is olvasható magyarul (2012).
Zsadan politikailag mindig aktív volt. Ez már egyetemista évei alatt is igaz volt, aztán halmozottan mindkét Majdan-eseménysorozat (2004, 2013) idején. Zsadan tulajdonképpen zenészi mivoltában is meglehetősen aktivista alkat. Jellemzőek az általa kiadott albumok, lemezek nevei is: A mongol rendőrkórus, Katonai sportklub vagy A proletariátus fegyverei. Nemcsak a politikailag ütős, hanem a földrajzilag sokatmondó névválasztást Zsadan egyébként most is preferálja. Ezt jelzi például a Harkiv Hotel című verses gyűjteménye, amelyben összesen 25 költemény szerepel. Ebből három már a 2022. évi februári események után íródott. A 2022. évi orosz agresszió után íródott Harkiv Hotel és A diákotthon című regénye ugyan 2017-ben jelent meg, de már a 2014-ben kezdődött háborús eseményekre reflektált. A gyerekkorú rokonát megmenteni próbáló fiatal tanár történetét Fedinec Csilla mutatta be a hallgatóknak. Szerencsére az utóbb említett művek már magyarul is elérhetők, mégpedig Körner Gábor és Vonnák Diána fordításainak jóvoltából. Soha nem jó, ha egy szomszédos állambeli nemzeti irodalom éppen a fegyveres konfliktus révén válik keresetté, netán népszerűvé, de a magyar olvasóközönség most már valóban nem mondhatja el magáról, hogy ugyan olvasna valamit a modern Ukrajnáról, külső konfliktusairól és belső vívódásairól, de nincs mit és főleg nem magyarul. Az egyebek mellett a Magyar-Ukrán Történész Vegyesbizottság Magyar Tagozata, a Szent Adalbert Közép-és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány és az ELTE BTK Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszéke által szervezett szakértői beszélgetés egyik legfőbb célja egyébként az volt, hogy erre a tényre ráirányítsa a figyelmet és közelebb hozza a sokat szenvedett szomszédos nép sorsát a magyar közönségnek.
Halász Iván (NKE – HUN REN TK)