A magyar-szlovák viszony keresztény értelmezhetősége szempontjából igen fontos Szent Cirill és Szent Metód küldetése, a szláv apostolok és kontinuitásuk a szlovák nemzeti identitásban. A Rasztiszlav hívására érkezett testvérpár bizánci hittérítő volt. Megalkották a szláv írást és szlávra fordították a liturgiát, az evangéliumot. Küldetésük politikai háttere a Keleti Frank Birodalom terjeszkedésének akadályozása, ami Géza és Szent István diplomáciájában is megnyilvánult. Adorján pápa 867-ben elfogadta a „szlovien” nyelvű szertartáskönyveket, így ez a nyelv egyenrangú lett a héberrel, a göröggel és a latinnal. A szláv liturgiát és írásbeliséget azonban a frank papok igyekeztek likvidálni a térségből. Ennek végrehajtója Szvatopluk volt. Kiűzte országából Metód tanítványait, akik Bulgáriába és Oroszországba menekültek. Így kerültek a nyugati szlávok a latin kereszténység kultúrkörébe.
A mai szlovák katolikus közvélemény egy része előszeretettel épít erre a kontinuitás-lehetőségre, és a Cirill-Metód hagyománynak a XVII. századig tartó teljes hiányát azzal indokolja, hogy a Regnum Hungariae katolikus egyháza tiltotta a nem latin liturgiát. Manapság Cirill-Metód és általában a szláv/szlovákoknak tartott szentek kultusza is a középkori szlovák államiság mítoszát sugalmazza.
A szlovák politika igen érzékeny a Dél-Szlovákia magyar többségű összefüggő területeivel kapcsolatos magyar egységtörekvésekre, akár a helyi magyarság autonómia-kezdeményezéseire, akár Magyarország bármiféle nemzeti egységet akár csak jelképező megnyilvánulására. Keresztény hagiográfiánkban is tapasztalható a nemzeti szentek tiszteletének hangsúlyeltolódása, a nemzeti érték első helyre kerülése a hitbeli, vallási értékek helyett.
Tanulságos intést kapunk azonban a szocialistának nevezett korszakból Ladislav Ťažký regényéből, a Pred potopou (Árvíz előtt)-ből[i]. A lélekromboló hazugság, az erkölcsi értékrend teljes felfordulása árad az írót fogadó egyik mérnök állásfoglalásából. „Elege volt már a szájtátikból, akiket megigézett egy öt-hat méter mélységből kibágerozott óriási rönk. Csakhamar ezeréves fának képzelték, Pribina, Szvatopluk, talán Cirill és Metód fájának. Ez a fatörzs a történelem és csak mi, utódok adhatunk nevet neki. Igenám, – szólal meg a józan hang – a tölgy lehetne ezerhatszáz éves, vagy mi lenne, ha a Duna túlpartján leltek volna rá … Árpád került volna Szvatopluk, Szent István Cirill és Metód helyére, így szolgálta volna az ezeréves legendát mindkét parton.” A Csallóközbe álmodott szlovák tenger szocialista intő példa mindannyiunk számára, hogy a keresztény értékeket tudományosan, a maguk egykorúságában vizsgáljuk, ne a politika receptjeinek kiváltására silányítsuk.
A Cirill-Metód örökség, a szlovák kontinuitás kérdésének tudományos feldolgozásán sokat kell még közösen fáradoznunk. A tesszaloniki testvérek eltávolítása után a már erőteljesen formálódó szlovák etnikum Pázmány Péter intézkedései nyomán hallhat először a szláv apostolokról. Esztergom Nagyszombat-Pozsonyban székelő érseke az eretneknek tartott Kralicei Biblia cseh nyelvhasználata helyett rekatolizációs célból a nyugati szlovák nyelvjárás használatát szorgalmazta. 1655-ben ezért adta ki Szöllősi Benedek a szlovák Cantus Catholicit, az első katolikus szlovák énekeskönyvet, fél évtizeddel az azonos főcímű magyar kancionálé után. A szlováknak alig van köze a magyarhoz, csak szellemiségében. Mindkét kiadás nemzeti és latin nyelvű énekeket említ, amiket Pannóniában énekel a nép. A szlovák ajkú jezsuiták természetesen nyúltak a huszitizmusnak, a reformációnak nekifeszülő cseh rendtársaik énekeskönyveihez. Ezeknek a harcos ellenreformációs cseh jezsuitáknak volt szükségük a szláv nemzeti szentekre, az erőteljes cseh-tudatú huszitizmuséhoz hasonló „fegyverre”. Ehhez kellett nekik a két szláv szent testvér, és a magyarországi szlovák etnikumot szolgáló Szöllősi Benedek büszkén említi is őket előszavában.
II. János Pál Szent Cirillt és Szent Metódot Szent Benedekkel együtt Európa társvédőszentjeivé nyilvánította. A Szentatya figyelmeztetett a kereszténység elsődlegességére, arra, hogy Szent István folytatója volt a szláv apostolok térítő munkájának. És ha már feltételezésekbe, netán álmodozásokba bocsátkozunk, lennének mítoszai a magyar–szláv szimbiózisnak is. A bajor püspökök panaszai, miszerint a pogány magyarokkal keresztény szlávok is „kalandoztak”, nem is mítosz. Történelmi források konkrétan említik, hogy például 899–900-ban, amikor a kalandozó magyarok visszatértek szálláshelyeikre, a bajor püspökök a morvák ellen küldtek panaszlevelet a pápához, miszerint a morva szlávok a magyarok közé keverték embereiket s a vegyes csapatokat a keresztényekre uszították. A magyar–szláv szövetség többször ismétlődött. Arra nincsenek történeti adatok, hogy háborúztak volna egymás ellen. Talán az sem mítosz, amit Mária Bátorová fogalmazott Esztergomban, miszerint a Szent Koronát nem éppen a szláv apostolok Rómába menekült utódai tanácsára küldte-e a pápa Istvánnak? Hasonlóan mitikusnak tűnhet az a szláv legendában ténylegesen leírt jelenet[ii], hogy amikor Metód a „Duna vidékére érkezett, a magyar király látni kívánta őt. Bár többen figyelmeztették, ne tegyen eleget a meghívásnak, mert nem ússza meg ép bőrrel, Metód mégis elment hozzá. A király úgy fogadta, ahogy püspökhöz illik, tisztelettel és ünnepélyesen, vidám derűvel és úgy társalgott vele, ahogy az ilyen férfiakhoz illik. Megölelve, megcsókolva bocsátotta el, gazdag ajándékokkal, így búcsúzva tőle: Emlékezz meg rólam mindig, tiszteletre méltó atya, szent imádságaidban.” A szakirodalom mindmáig nem tisztázta megnyugtatóan, ki lehetett az a „magyarok királya”, aki Metódot fogadta. Szlovák történészek a 885 körüli időt tekintik a Metód életét összefoglaló legenda keletkezési idejének, a bizonytalanság azonban igen nyilvánvaló. Az általuk használt forráskiadások az 1930-as évekből származnak szovjet és cseh kiadásokból. Így különösen is érthető, hogy a magyar–szláv összefüggések pozitívumait elhallgatták.
A szlovákok őseire nem vonatkoztathatjuk Szent István Intelmeit, mert ez az etnikum nem volt jövevény a királyságban. Az Intelmek 6. fejezete A vendégek megtartásáról és táplálásáról így szól: „… kezdetben úgy növekedett a római birodalom … hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk … Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyerkölcsű ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóindulatúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” A középkori krónikákban nyomon követhető, kik is voltak ezek a jövevények. Csehek, lengyelek, görögök, besenyők, örmények jöttek, és beolvadtak a magyar nemességbe. Elfogadható a feltételezés, hogy az itt talált szláv népesség egy része, a szlovákok ősei nem voltak idegenek, hanem természetes módon, a magyarok szövetségeseiként egyesültek a magyar nemességgel, így ők is, a magyarokkal együtt befogadók, nem pedig ún. advenák, azaz jövevények. A későbbiekben ez a nemesség alkotta az ún. natio Hungaricát, a „magyarországi” nemzetet. És ez az etnikum a maga szellemi életének kiválóságaival, hungarus patriotizmusával sokoldalúan hozzájárult, alap-építőköve lett a régió kultúrájának.
Pavol Hrušovský parlamenti elnök 2010-ben, a Szlovák Köztársaság megalakulásának 10. évfordulója alkalmából a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa ünnepi ülésén a következőket jelentette ki[iii]: „Annak az országnak, amelyben élünk, van néhány alapvonása, melyek kitörölhetetlenek. A legfontosabb a kereszténység felvétele 829-ben. Hamarabb vettük fel, mint ahogy ez a földrajzi térség szláv eredetű lakosaira utaló nevet kapott. Országunk arcába így vésődött be az alapvonás, amely mindörökre hasonlatossá tette a többi európai országhoz. Aztán a kereszténység nyugati hagyományaihoz fordultunk Szent Cirill és Metód munkálkodásával – a Nagymorva Birodalom politikai színterén. Ez Metód missziós érsekké történt kinevezésével valósult meg. A kereszténységgel együtt Szlovákia kulturális viselkedésmintákat vett át, amelyek lehetővé tették nemzeti identitásunk kialakítását. Nem véletlen, hogy azok a szláv népek, amelyek elutasították a kereszténység felvételét, nem maradtak fenn Közép-Európában.
A jövőbeli Szlovákia arcán a következő jelentős vonás Magyarhon létrejötte volt 1000-ben. Szlovákia területe egy királyság része lett, mely kilencszáz éven át alkotta Közép-Európa történelmét. Az államalapító Szent István szavai próféciaként szólnak fiához írt intelmeiben királysága etnikai és nyelvi sokszínűségének tiszteletben tartásáról. Követői majd’ nyolcszáz éven át tisztelték ezt a látnoki ajánlást, ezért Szlovákia nyolcszáz éven át nem tárgya, hanem alkotója volt a magyarhoni történelemnek. Éppen ennek köszönhetően vésődött országunk arcára minden Európát mozgató fontos esemény gazdag tapasztalata.
Ezért is hagytak nyomot Szlovákia arculatán a középkori városok, melyek később a kereskedelem és a kultúra központjaivá váltak. Pozsony és Nagyszombat az Academia Istropolitanának és a nagyszombati egyetemnek köszönhetően a maga idejében a műveltség fontos központja volt.”
2010 a keresztény kultúra éve volt Szlovákiában. Esztergomban 2010. április 7-én a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem és az esztergomi Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány konferenciáján hangzott el az alábbi gondolat Mária Bátorová előadásában[iv]: „A korszak, amikor a kereskedelmi utak és kultúrák kereszteződésében a liturgiát az egyszerű emberek számára is érthető nyelven kezdték imádkozni, amikor ezt a nyelvet Róma elismerte, és Konstantin-Cirill védekezése után VIII. János pápa negyedik kulturális nyelvnek ismerte el a már használatos héber, görög és latin mellett, ez a korszak hosszú évszázadokra a nemzeti és kulturális tudat forrása lett – a keresztény hit okán, az ember méltósága és joga okán, vagyis a saját nyelvű liturgiával Istenhez fordulás lehetősége okán. Nagymorávia mint birodalom, mint geopolitikai képződmény nem kapott áldást Rómától. Ezen a területen erre nem minden esetben került sor. Nem ismerjük Metód püspök sírhelyét sem. E korszak eseményei igen drámaiak. A cseh származású Adalbert Rómában a koronáért lobbizott Istvánnak, aki Esztergomban el is fogadta a koronát Rómából, hogy egyesítse a szlávokat. A szlávok azonban lemondtak róla, és ezzel hibát követtek el. Meggyőződésem, hogy Magyarhon történelme a mi történelmünk is, hogy bár egyedi, de mégis csak alkotó része voltunk.”
(Käfer István: Szent Cirill, Szent Metód, Szent István. In: Sztakovics Erika (szerk.): Szomszédok – Barátok – Testvérek II. Szent Cirill, Szent Metód – Szent István. Szeged 2012.)
[i] ŤAŽKÝ, Ladislav: Pred potopou. Slovenský spisovateľ Bratislava 1988. Az ezeréves fa témája a 74–81. p. (Ford. KÄFER István)
[ii] Život Metoda. In Veľkomoravské legendy a povesti. Tatran, Bratislava 1977, 81. p. (Ford. KÄFER István)
[iii] In Deo gratias. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Nagyszombati Egyetem millennium ünnepi találkozója 2001. február 2-3. Esztergom–Piliscsaba 2003, 108. p. (Ford. KÄFER István)
[iv] In Slovenská kresťanská kultúra. Osudy a osobnosti. Ostrihom–Esztergom 2010, 20–21. p. (Ford. KÄFER István)