Lehet-e egyáltalán ilyesmiről beszélni? Hiszen mekkorák a különbségek közöttünk a Balti-tengertől a Cseh-erdőig vagy a Kárpátoktól a magyar Alföldig! Mégis, ha nagyobb nemzetközi társaságba kerül az ember, hamar kiderül, visegrádi „honfitársakkal” jobban megértheti magát az ember, mint Európa vagy a világ más részéből jött emberekkel. Elegendő néhány célzás, hogy az otthonosság levegőjét érezze az ember. Az észjárás, a mentalitás hasonlósága hamar nyilvánvalóvá válik. Különösen a jellegzetes humor és önirónia. Benne van ebben a sajátos elegyben természetesen az Osztrák-Magyar Monarchia hagyománya, a német vagy a zsidó kispolgáré éppúgy, mint a falusi nemesé és parasztemberé is, hozzá még a nemzeti múlt emlékezete a gőgnek és az önalábecsülésnek különös ötvözetével.
Sokan szívesen mondják rólunk, hogy a mindenkori áldozat identitása a meghatározó vonásunk. Újkori történelmünkről kétség kívül elmondható, hogy inkább a vesztesekhez, mind a győztesekhez tartoztunk. A 20. századi magyar irodalom klasszikusának, Ottlik Gézának szavaival: „Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” (Iskola a határon).
Nemzeti himnuszaink ugyan műfaji szempontból, hangvételüket tekintve különböznek egymástól, ám valamilyen módon mindegyikben jelen van a tragikus nemzeti sors emlékezete. A lehetséges pusztulás veszedelme. A vihar toposza például megtalálható a szlovák és magyar himnuszban is. Villámlik a Tátra fölött, vadul dörög az ég – Janko Matúška (1844) költeményének ez a kezdő sora. Kölcsey Ferenc Hymnusának (1823) negyedik versszakában a magyar történelem dicső korszakának végét isteni beavatkozás jelzi: S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben. Josef Kajetan Tyl cseh himnusza (1834) finom célzással hivatkozik arra az erőre, mely képes szembeszállni a pusztulással. Józef Wybicki himnusza 1797-ben született, amikor már két éve nem volt rajta Európa politikai térképén Lengyelország. Nem véletlenül hivatkozik rá Milan Kundera nevezetes Közép-Európa-esszéjében (1983): „Egy franciának, orosznak, angolnak nem szokása saját nemzetének megmaradását firtatni. Himnuszaik csak nagyságról és öröklétről ejtenek szót, miközben a lengyel így kezdődik: Nincs még veszve Lengyelország. Ugyanakkor ott van a mégis szindróma. A reménytelenség mélyén fölcsillanó remény.”
Történelmünk – vagy történelmeink: a más-más, de annyira hasonló nemzeti narratívákra gondolva – jellemzője a folytonosság hiánya, vagyis nem lehet elbeszélni egyenes vonalú történetként. Újra és újra megszakította egy-egy katasztrófa, elveszett a függetlenség, eltiporták forradalmainkat, szabadságküzdelmeinket. A túlerővel vívott reménytelen harcok emléke. Együtt létezik nálunk a rebellis tradíció és a beletörődő hódoltsági mentalitás a túlélni tudás képességével. És a hullámzó történelmi helyzet tapasztalata. „Nyugaton Keletnek néznek minket, Keleten pedig Nyugatnak” – Stanisław Jerzy Lec lengyel író sommás összefoglalása szerint. „Kompország”, ahogy a magyar Ady írta. Mintha történelmünk állandó utazás volna az egyik parttól a másikig – és vissza. Valahol a limesen, a centrum és periféria között. Nem véletlenül maradt errefelé az európai átlagnál valamivel erősebb történeti tudat még a 21. századra is.
Jellemző közös alakunk a bujdosó, hontalan (wygnianiec, tułacz, tulák [cseh, szlovák]) – aki lehet a hazáját vesztett száműzött és a nemzet zarándoka. Olyan emblematikus hőseink vannak mint Jánošik, a szlovák betyár, aki amit elvesz a gazdagoktól, a szegényeknek adja és Ludas Matyi, a magyar libapásztor, aki agyafúrtan jár túl a hatalmaskodók eszén. Vagy a lengyel Tadeusz Reytan, a reménytelen ellenállás jelképe, aki országának első fölosztásakor tiltakozásul a parlament bejárata elé vetette magát. Nem utolsó sorban pedig közös hősünk: Švejk, a derék katona, fölülmúlhatatlan módszereivel a mindenkori korlátoltság és ostobaság ellen. Közös panorámaképen állnak együtt szabadsághőseink és az illúziók, a délibábok rabjai.
A hasonló történelmi és kulturális tapasztalatok hasonló reflexeket alakítottak ki, hozzájárult ehhez a régió népeinek gyakran közös államisága, sokáig többségében rurális társadalma. A folyamatos kölcsönös asszimilációk és disszimilációk közöttünk – etnikai és nyelvi szempontból is. Egymásba szövődött kultúrákkal. Ennek a legjobb példája az osztrák (és magyar!) Csáky Móric elemzése Bartók Béla 1942-es tanulmányáról a magyar és szlovák zenefolklór folyamatos kölcsönhatásáról, kereszteződéséről (On Race Purity in Music). Létrejött így egy közös virtuális tér, amelyről legjobban talán 20. századi irodalmunk tanuskodik, az abszurd közép-európai változatával – a lengyel Sławomir Mrożektől a cseh Václav Havelen át a magyar Örkény Istvánig. És ne feledjem a szlovák Stanislav Štepkát, aki egykori népszínművek átdolgozásásával mutatta föl darabjaiban humor és önirónia egybefűzésével a közép-európai egyszeri ember fanyar mosolyát.
Lassan másfél évtizeddel ezelőtt szlavista kollégám, Kiss Szemán Róbert így jellemezte a a homo visegradicus-t: „…heves természetű, de jószívvel vendégszerető, óvatos és figyelmes, de élénk és győzelemre képes, mivel ügyesen és derűlátóan néz a jövőbe.” Idealizmusára kapott is – nem volnánk egyébként igazi visegrádiak – csípős megjegyzéseket, de nézetem szerint szavait akár névjegyünkre tüzhetnénk.
Kiss Gy. Csaba