Kiss Gy. Csaba
Az én rövid előadásom inkább egy vázlat, néhány rövid gondolat arról, hogy van e közép-európai irodalom és hol vannak a határai. Idézni szeretném először Czesław Miłoszt, aki 1981-82-ben előadássorozatot tartott a Harvard Egyetemen, és itt mondta: „Európa irodalmi térképén, ahogy a közelmúltig látták Nyugaton, jelentős fehér foltok húzódnak. Rajta volt a térképen Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország, az Ibériai-félsziget már csak gyengén látható körvonalakkal. Németországtól keletre a fehér mezőn, ott lehetett volna a felirat: UBI LEONES, vagyis ahol az oroszlánok vannak. Ez a területsáv magába foglalta éppúgy Prágát (Kafka okán emlegeti nyilván), Budapestet és Belgrádot.” Ezzel szeretném kezdeni, hiszen az 1980-as évek elején volt egy bizonyos érdeklődés a közép-európai irodalom iránt, és ennek az érdeklődésnek a fáklyagyújtója volt Milan Kundera cseh író, nevezetes tanulmányával, esszéjével Közép-Európa, avagy az elrabolt nyugat (1984). Ennek kis évfordulója van, negyven évvel ezelőtt jelent meg franciául, angolul nem. Először Párizsban jelent meg a Le Débat című folyóiratban. Nos hát úgy gondolom, hogy Miłosz előadása óta és a Kundera írása óta is eltelt egy korszak, és azóta Nyugaton innen, Keleten túl, itt a Kárpátok táján nem csak kulturális, hanem politikai tekintetben is érdemes meghatározni, hogy milyen helyzetben vagyunk a közép-európai irodalmak ismeretében. Itt nálunk és a szomszédoknál is.
Azzal folytatnám, hogy az egyik nagy kérdése modern a közép-európai irodalmaknak (a modern alatt kifejezetten a felvilágosodás korától kezdődő irodalmat értem), a nemzetté válás folyamatának és az irodalomnak a szoros kapcsolata. Ez mindenképpen jellemző a közép-európai irodalmakra. Azt szoktam mondani, nem csak a lengyel barátaim miatt, hogy Mickiewicz nélkül nem lett volna modern nemzet, modern lengyel nemzet. És ezt végig lehet az egész térségen vezetni. Ugyanúgy érvényes a csehekre, a szlovénokra, a magyarokra, mint a románokra. No most ennek a térségnek az egyik jellemző sajátossága volt, ma már kisebb mértékben, de ma is megvan ez, hogy hihetetlen nagy a tarkaság. Tarkaság nyelvi, kulturális szempontból: most gondoljanak a kisebbségek lakta vidékekre, Bosznia-Hercegovinára, a történelmi Galíciára, ugye Ukrajna és Lengyelország, keleti, illetve nyugati határvidékére, Erdélyre és így tovább. Ugyanehhez kapcsolódik egy nagy felekezeti tarkaság is. Együtt élnek görögkeletiek, protestánsok, katolikusok. Ebben a tekintetben is nagy a tarkaság. Ez minden rányomta a bélyegét az egész nemzetté válásra. Meggyőződésem szerint itt Közép-Európában nem lehetett modern nemzetállamot létrehozni. Mindenki megpróbálta és mindenki a szomszédok és a kisebbségek rovására próbálta. Ma én egyre inkább úgy gondolom, hogy ez egy hiú ábránd volt. Ez a mi délibábjaink, és sok van belőlük, egyike. No most ez olyan mértékben meghatározta az irodalmat, hogy a romantika azért az egyének kérdése körül forgott, a romantika irodalma, de Közép-Európában nem, Közép-Európában legalább olyannyira fontos volt a közösség. A magyar kultúrának is, sorolhatnám Kölcseytől kezdve Agy Endréig, de ugyanígy a többi közép-európai irodalomnak is. Néhány konkrét kérdést szeretnék még megragadni, hiszen nálunk más körülmények határozták meg a modern nemzet létrejöttét, és az megint az irodalomra is hatással volt. Az egyik az, hogy a közép-európai népeknek a 18-20. század fordulóján nem volt független államuk. Annak csak az emléke volt meg. A legközelebbi a Lengyel-Litván Állam volt, mely 1795-ig létezett, de nem volt létező független állam, Magyarország sem volt. Sőt bizonyos kisebb népeknek, itt szlovénokra, vlachokra gondolok, a távolabbi múltba kellett nemzeti mítoszt kitalálni. Azért joggal írta, ezt is évtizedekkel ezelőtt, Aleksandar Flaker horvát irodalomtörténész: ” A szláv irodalmak, az oroszt kivéve, a 19. században olyan kelet európai (mondotta akkor még 40 évvel ezelőtt) irodalomtípushoz tartoznak, mely alá van rendelve a nemzeti mítosznak.” Nem véletlen, hogy miként alakult például a Walter Scott-i történelmi regény, hiszen itt olyan művekről van szó, olyan műveket szerettek volna írni, melyek a közösségi emlékezetet fel tudják mutatni a következő nemzedéknek. A 19. század második felében, többek között a cseh Alois Jirásek, a lengyel Henryk Sienkiewicz, a román Mihail Sadoveanu, a magyar Gárdonyi Géza regényeiben. Tanulságos egyébként az is, hogy miként változott a múlt feldolgozás a modernitás költőinek az irodalmában, a munkásságában, akik újra igyekeztek számot adni a történelmi mítoszokról, történelmi kisközösségi identitásokról, mégpedig bizonyos nemzeti mítoszokat bátran lerombolva. Gondolok itt például Ady Endrére vagy pedig Stanisław Wyspiańskinak A menyegző (Vesele) című drámájában, vagy a szlovák Ivan Krasko költészetében. Azt kell mondani, hogy a nemzettudat romjainak és délibábjainak elemzése a közép-európai irodalmak nagy kérdése volt, bizonyos értelemben mindmáig megmaradt. És megtaláljuk a középutat a saját délibábjaink, a gőgünk és a kisebbrendűségi érzés között. Számomra ez a közép-európai identitásban nagyon jellemzően összetartozik. Egyszerre ott van a gőg, többek vagyunk, jobbak vagyunk, a legnagyobb nemzet, a legbüszkébb nemzet, de ugyanakkor van egy kisebbrendűségi érzés. Ez a kettő szorosan összetartozik. És hát természetesen sorra lehetne venni a nemzet pusztulásáról, a nemzethalálról a különböző irodalmi víziókat. Nagyon jellemző egyébként, hogy magyarul és csehül is van olyan vers, ami nemzethalálról beszél. De az is tanulságos, korábbi tanulmányomban idéztem Karel Čapek cseh írót, aki két háború között a következőket írta a kisnemzeti tudatról és helyzetről: „A kis nemzetnek szerények az eszközei, korlátozottak a lehetőségei. Kevés számú személyből és eszközből válogathat. Minden amit elért félig-meddig csoda és hősiesség. Minden sikere a kis lehetőségek ellenében születhetett meg, nagy feszültségben.” Hát azt hiszem ezt sok hasonló történelmű nép leírhatná. A nemzethalállal kapcsolatban még azt akartam mondani, hogy Arany Jánosnak van egy Az utolsó magyar című verse, a cseheknek is van Svatopluk Čech tollából egy ilyen versük, Az utolsó cseh és a horvátoknál is van ilyen vers. Egy évvel ezelőtt egy kedves litván kolléganőnk, a varsói Litván Intézetnek a vezetője azt mondta, hogy azt már kiszámították, hogy hány évtized múlva fog meghalni az utolsó litván. Ez egy ilyen közép-európai sors.
Folytatnám a közép-európai tudat irodalom kérdésével. A térség egyik meghatározása kapcsolódik a köztes helyzethez, köztes helyzet nyugat és kelet között. Nyugatról nézve kelet a mi világunk, keletről nézve nyugat. Kundera szavai, annak idején, tehát negyven évvel ezelőtt, meghatározóak voltak. Így jellemezte a közép-európai világot, egyáltalán a közép-európai kulturális közösséget: „nem egyetlen állam, hanem egy kultúra, avagy egy sors”. Térségünknek mint különálló régiónak az újrafelfedezését jelentette akkor, tehát negyven évvel ezelőtt, ez az írás. Olyan területnek, mely kelettől, vagyis a Szovjet Birodalomtól alapjaiban különböző entitás. Erós szál volt Kundera írásában az egykori Osztrák-Magyar Monarchia szellemi öröksége. Nagyon hasonlít e tekintetben, ugyanebben az évben született, Konrád Györgynek egyik esszéje, amelynek az a címe, hogy Van e még álom Közép-Európáról?, ami szintén kapcsolódik ehhez a gondolatkörhöz. Egykori Bécs, a 19.-20. század fordulóján a Bécs, tehát Rilke, Musil és a többiek, hatása ott volt az egész régió kultúrájában. A Habsburg mítosz osztrák irodalmához (az olasz Claudio Magris írt ilyen címmel könyvet) hozzátehetjük a mi cseh, magyar, lengyel és a többi irodalom képét erről a világról; Jaroslav Hašek, a lengyel Bruno Schultz, magyar Krúdy Gyula, a horvát Miroslav Krleža műveiben.
Csak zárójelben említek meg egy négy évvel ezelőtt megjelent nagyszabású román vállalkozást. Sajnos román nyelvismeretem gyenge, de a tartalomjegyzék sokat segített. Ennek a vállalkozásnak 20. századi közép-európai regény a címe, 760 oldal. Ez egy óriási enciklopédia, amit tulajdonképpen egy munkaközösség készítette Temesváron, Adriana Babeti nevű hölgy vezetésével. Nyáron a lakiteleki műfordítói táborban hallottunk róla. Ugyanis 760 oldalas, hatalmas elemzések rengeteg közép-európai regényről. No most ennek a horizontja is, tulajdonképpen egészen a trieszti Italo Stevótól egészen az ukrán Jurij Andruhovicsig terjed. Tehát szintén az Osztrák-Magyar Monarchia szellemi világa jelenik meg ebben a kötetben. Azt hiszem, hogy érdemes volna vele foglalkozni. Szerzői többségében románok, de van köztük magyar irodalomtörténész is, lengyel is, sőt még francia is. Négy évvel ezelőtt jelent meg, ideje volna fölfedezni.
Közép-Európának sajátos helyzete kapcsán Drago Jančar szlovén írónak van egy esszéje, az a címe, hogy Terra Incognita (Ismeretlen föld). Nos, én annak idején negyven évvel ezelőtt meg voltam győződve, hogy abba az irányba fogunk menni, hogy megismerjük egymást és egymás irodalmát. Sajnos ez nem következett be, sem nálunk, sem a szomszéd országokban sem. Nagyon fontos dilemmákat mutat be a térségünk irodalma helyzetéről a naplójába Witold Gombrowicz, a 20. század egyik legnagyobb lengyel írója (talán, ha nem hal meg olyan hamar, akkor Nóbel-díjat kapott volna). Idézem, hogy miképpen fogalmazta meg a közép-európai kultúrák dilemmáját: „A mi kultúránk egyik legfontosabb kérdése Európához való viszonyunk. Nem leszünk addig igazán európai nemzet, amíg nem különítjük el magunkat Európától. Hiszen az európaiság nem összeolvadást jelent. Hanem azt, hogy részévé váljunk. Mégpedig sajátos, mással föl nem cserélhető részéve. ” Én azt hiszem, hogy ez egy nagyon fontos gondolat. Folytatja az író: „Csak a bennünket megteremtő Európával való szembenállás útján lehetünk végre olyanok, akiknek saját énünk van. ”
Szeretnék befejezésül még arról is szólni, hogy ez a fajta etnikai, felekezeti tarkaság, az együttélés, és én nagyon szívesen használom Csáky Móric, magyar származású osztrák irodalomtörténésznek a kategóriáját, aki azt írta, hogy a plurikulturalitás az nem multikulturalitást jelent. A plurikulturalitás Csáky Móric szerint több évszázada együtt élő kultúrák szimbiózisa, ami megvalósult, hisz gondoljunk csak Felső-Magyarországra. Milyen természetes volt, hogy Madách Imrének nagyapja szlovákul is írt verset, és számos más példát lehetne még felsorolni. És ilyen plurikulturalitásra a városaink a példák. A cseh-német Prága, a Vilna (hadd mondjam én a régi magyar nevén, lengyelül Wilni, litvánul Vilnius), vagy az egykori Lemberg (ennek is megvan a csodaszép magyar neve, kevesen tudják, Ilyvó, tehát nem Lvov, vagy Lviv).
Olyan transzkulturális világ teremtődött meg az irodalomban, a 19. században és a mai napig, lehetne sorolni a mai írókat, amelynek kutatása még csak elkezdődött éppen. Nagyon kevés előrelépés történt ebben a dologban. Én egy boszniai írót szeretnék idézni, aki a hangulatát ennek a többkultúrájúságnak bemutatja. Az 1920-as évek elején írt egy novellát, melyben tulajdonképpen kicsit mintha előrevetítette volna azt a tragédiát, ami a délszláv népek között bekövetkezett. Idézem Ivo Andrić, bosnyákok híres Nobel-díjas írójának Levél 1920-ból című írásából: ” Aki Szarajevóban álmatlanul tölti ágyában az éjszakát, hallhatja a város hangjait. Pontosan és súlyosan üti az órát a katolikus katedrális harangja: éjfél után kettőt. Több mint egy perc telik el, és csak akkor kondul meg gyengébb, de áthatóbb hangon a pravoszláv templom harangja. Röviddel utána a bégdzsámi óra szólal meg, rekedt és távoli hangján, de az tizenegyet üt, a kísérteties török időt. A zsidóknak nincs verő toronyórájuk, és csak a Jóisten a megmondhatója, hány óra van náluk ilyenkor: mennyi a szefárd és mennyi az askenáz időszámítás szerint. ” Ez csak egy illusztráló példa, mellyel szeretném föleleveníteni a kulturális együttélésnek ezt a modelljét, ami egyéként az újabb közép-európai irodalmakban is bőven megtalálható.
Azzal szeretném még folytatni és ezzel a befejezéshez is közeledek, hogy annak idején 1986-ban volt egy optimista írásom, melynek az volt a címe, hogy Közös olvasókönyv. Kérem szépen szükség volna egy közös közép-európai olvasókönyvre, sajnos nincsen. Ez az írás megjelent angolul, megjelent lengyelül, megjelent szlovénül. Az írásban próbáltam körbejárni, hogy milyen irányba kellene elindulni, hogy ez a közös olvasókönyv létrejöjjön. Egyáltalán, van egy világirodalmi kánon, a Nobel-díj is jelzi, de nem sikerült, és azt csak közös erővel lehetne, létrehozni egy közös közép-európai irodalmi kánon alapjait. Hadd említsek végül egy pozitív példát, egy tankönyv példáját. Egész véletlenül találkoztam vele az elmúlt napokban. Egy 12. osztályos, katolikus középiskolákban használt tankönyv, mondom ezt én mint protestáns, de nagy tisztelettel olvastam, hogy egy fejezet van benne a közép-európai irodalmakról. Három név szerepel benne: Bohumil Hrabal, Zbigniew Herbert és Czesław Miłosz. Gondolom ebbe az irányba kéne elmenni, hogy szülessen olvasókönyv, szülessen szöveggyűjtemény, közös munkával és közép-európai együttműködésben.
II. Panelbeszélgetés
Molnár Imre: Amikor válogatsz, hogy mit fordítasz magyarra, akkor vajon az a szempont felmerült-e benned, hogy keresed a közös közép-európai értékeket, vagy keresel egy magyar vonatkozásnak megfelelő témakört? Vagy meg tudod-e erősíteni azt, amit az előbb hallottunk, hogy Lengyelországban a magyar irodalom sajnos kevésbé ismert, mint a lengyel irodalom Magyarországon?
Pálfalvi Lajos
Úgy látom, hogy ez három kérdés egyszerre. Próbálom az elején kezdeni. Mit lehet kiválasztani a lengyel irodalomból? Próbálom úgy felfogni a műfordító helyzetét, hogy a műfordító nem ismeretlen tehetségek felfedezője. Tehát a fordító nem olyan, az aki jobban ismeri kívülről a lengyel irodalmat, mint a lengyelek a sajátjukét, hanem a legelismertebb lengyel írókat kell fordítani. Tehát, akit a lengyelek a legnagyobbnak tartanak. Ezt azért mondom, mert nagyon sok fordító szereti valahogy helyzetbe hozni a barátait. Nekem a Nagy Világ szerkesztője mondta, hogy gyakran ajánlottak olyan lengyel írókat, akiknek könyvük nem volt Lengyelországban, de valaki együtt lakott valakivel albérletben és megkapta a novellájának a kéziratát, ami Lengyelországban senki nem kellett, és azt szerette volna fordítani magyarra. Az értékrendet ne torzítsa el az ember.
A következő. Ha megnézem, hogy a magyar irodalomnak mire van szüksége, akkor mindig előfordul, hogy valamilyen tendencia valamelyik irodalomban kibontakozik és óriási érdeklődést kelt több országban, miközben a másik országban szintén meglenne a lehetőség erre, de valami miatt nem fejlődik és elhal. Ilyenkor a két irodalom nagyon jól ki tudja egészíteni egymást. Erre is szeretnék mondani egy példát. A két világháború között a magyar szociografikus próza nagyon erős volt, és ez a tendencia újjászületett a hatvanas években. Ennek az irányzatnak nagyon jó alapjai voltak Magyarországon, talán jobb, mint Lengyelországban. Ugyanakkor 1990 után teljesen váratlanul elhalt a magyar irodalomban, mert a magyar sajtó szerkezete úgy alakult, hogy a riporter mint olyan pozíció nem létezett, vagy lebutították rettenetesen. Sem olyan nem volt, aki Magyarországot felfedezte volna, sem olyan, aki a külvilágot képes lett volna tudósítani. Nem volt olyan magyar újságíró, aki bemert volna menni egy veszélyzónába, mondjuk Csecsenföldre, és intelektuálisan annyira felkészült lett volna, hogy erről képes tág összefüggésben tudósítani, és szépírói képessége is legyen, hogy évről évre írt tudósításait átdolgozza, kihagyja belőle az aktualitásokat és könyvet írjon erről. Miközben Lengyelországban egy egész iskola volt, amit Kapuściński Iskolának hívtak, és a kilencvenes évektől a lengyel újságírásban a riporterek voltak a szakma arisztokratái. Óriási lengyel tényirodalmi iskola alakult ki, aminek Magyarországon semmi nyoma nem volt, és úgy gondoltuk sokan, hogy valami, ami a magyar irodalomból hiányzik, azt tudjuk Lengyelországból fordítani, és ez évek óta folyik, és még ma is tart, és vélhetően folytatódni fog a jövőben. Van még egy változat, amikor egyes műfajok az egyik irodalomban erősebbek a másikban nem. Én nem foglalkozom költészet fordításával, de összeállítottam lengyel kortárs antológiát néhány évvel ezelőtt. Észrevettem a lengyel prózában, hogy a lengyel prózában van egy olyan tendencia, amit úgy neveznek, hogy az autentikum karrierje, tehát egy non fiction anyag kerül az irodalom középpontjába. Észrevettem, hogy vannak olyan lengyel prózaírók, akik nem írtak regényt. Magyarországon nehezen elképzelhető, hogy valakit élvonalbeli prózaírónak tartanak és nem jut el odáig, hogy regényt írjon. Lengyelországban óriási tehetségek, mint Henry Budzinski, aki nyolcvan éves korára jut el odáig, hogy kisregényt tud írni, tehát hogyha még húsz évet élt volna, tudott volna regényt írni. Ugyanakkor kiváló esszéket és naplókat írnak. Úgyhogy nekem a másik feladatom az volt, hogy megmutassak olyan jelenségeket a lengyel irodalomból… És hogyha már sor került, decemberben meg fog jelenni Witold Gombrowicz három naplója egyszerre, ami ennek a tendenciáknak a legjobb példája, hogy egy lengyel olyan műfajban alkot a legnagyobbat, amelyik magyar íróknál általában mellékes, de szerencsére erre Márai erre is nagyon jó példa. Egyáltalán Márai nagyon jól köthető a lengyel emigráns különböző tendenciáihoz is.
Engem régóta nagyon érdekel, hogy mi a különbség abban, ahogy a lengyelek felfogják Közép-Európát, és abban, ahogyan Magyarországon felfogják. Az esetek többségében Magyarországon Közép-Európa az egy kicsit megnagyobbított Osztrák–Magyar Monarchia, de nagyon gyakran a magyar–magyar ápolására használják a Közép-Európa paradigmát is. Tehát valahogy én északon behatároltnak érzem ezt a magyar Közép-Európa koncepciót. Nekem a lengyel változat sokkal inspiratívabbnak tűnt kezdettől fogva, amit Milosz úgy fogott fel, ami a németek és az oroszok közötti térséget sorolja ide, amibe nem sorolható be semmilyen német nyelven alkotó akár bánáti vagy bukovinai szerző. Tehát, aki németül ír, az nincs egy kisnyelvbe bezárva, az teljesen más pozícióban van a világirodalmon belül. Nekem ez a lengyel koncepció inspiratív volt azért is, mert benne volt a Baltikum meg egyáltalán a Balti-tengeri régió rettentően izgalmas. Ami még számomra különösen érdekes, az a lengyel irodalomnak Litvániához köthető része, Mickiewicztől, Miloszon vagy Józef Maczkiewiczen át felbecsülhetetlen értékű tudást ad számunkra az Orosz Birodalomról, történelemről, bizonyos értelemben az orosz kultúráról is. Hadd mondjak egy példát: szintén a litvániai származású Ewa Thompson Understanding Russia című könyvében az orosz softpower kulcsmetafóriáját a „szent eszelőst”, azt csodálatosképp lebontja. Dosztojevszkij óta él egy olyan hamis kép az oroszokról, hogy ez a „szent eszelős” a kereszténység legparadoxabb és legmélyebb formája, ez az őskeresztény szíriai remeteségből vezethető vissza. Ebből semmi nem igaz, ez egy pogány samanista maradvány, ami a Kijevi Ruszban ismeretlen volt, hanem Moszkvában alakult ki, Rettegett Iván korában érte el a fénypontját. De ez mindmáig működik.
Még egy utolsó, amire szeretnék reagálni. Cirill és Metód többször is elhangzott, és a kelet és a nyugati keresztény közötti kapcsolatokat főleg közép-európai vonatkozásban hangsúlyozták: szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Martin Putnának a Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből című könyvéből igen kritikusan olvashatunk a Cirill és Metód féle térítés kelet-európai változatáról. Ez a térítés eredményes volt a Balkánon, tehát a szerbek, bolgárok és románok állandó kapcsolatban álltak Görögországgal, nem szakadtak el a görög vallási központoktól. Sok görög pap volt köztük, tudtak görögül sokan. Kijevben és még keletebbre egészen más volt a helyzet, odahozták fordításban a liturgikus szövegeket, amivel a helyiek nem nagyon tudtak mit kezdeni. Putna döbbentes példákat hoz arra, hogy ott volt egy fordított szöveg, de például a három népszerű orosz név a Вера, Надежда, Любовь, vagyis Hit, Remény, Szeretet, arról azt hitték, hogy három derék nőszemély volt. Annak idején pszeudomorfózisként határozták meg, felvették a kereszténység külső formáit, de megmaradt a pogányság, változatlan maradt. Egy mutáns kereszténység jött létre, ami megőrizte a pogány struktúrákat. A kedvenc példám erre, szintén a Putnától van, mindenki ismeri azt a képet a Morozova bojárnőről, ahol így mutatja a két ujját, azzal, hogy nem három ujjal vetünk keresztet, hanem kettővel, egy szánon, amivel viszik a börtönbe, ahonnan élve már nem jön ki. Nyugati szemmel nézve elképzelhetetlen, hogy egy liturgikus apróság miatt valaki az életét adja, de Putna ebből nagyon jól levezeti, hogy ez a kereszténység mágikus volt. Egyszerűen azért mutatja a két ujjat, mert két ujjal nem lehet varázsolni. Teljesen más konstrukció jött létre ebből. Még valami. Míg a nyugati kereszténységből a csehek és a szlovákok is nagyon szívesen hangsúlyozzák, hogy volt szláv liturgia annak idején, de arról keveset beszélnek, hogy miközben a latin nyelv Közép-Európában gátolta a kereszténység terjedését, vagy a hit megismerését, azzal, hogy ragaszkodtak a latin nyelvhez és nem hamisították meg félreértett fordításokban a hitet, azzal néhány nemzedék alatt kineveltek olyan elitet, amelyik latin nyelven teljes jogú résztvevője volt az európai kultúrának. Majd eltelt néhány nemzedék és a reformáció hatására ez az elit a nemzeti nyelvű műveltséget is létrehozta, miközben a szláv liturgikus nyelv, ami a középkor óta ott volt, ez az irodalmi nyelv fejlődését akadályozta egészen a 19. század elejéig és az orosz irodalomban Puskin korában jött létre a mai értelemben vett irodalmi nyelv. A szerb irodalomban is a 19. század elején a modern de klasszicista, szentimentalista műveket írtak olyan mű egyházi szláv nyelven, ami nagyon távol állt a beszélt nyelvtől és csak a romantika kapcsolta a mai nyelvhez az irodalmat.
Molnár Imre: Kiss Gy. Csaba előadásában elhangzott, hogy nincs közös irodalmi kánonunk, ugyanakkor mégis vannak közös értékeink amelyek összekötik a nemzeteinket. Mi a véleményed hogy csillan meg ez a közép-európaiság a lengyel-magyar irodalomban, vannak-e párhuzamok, olyanok amelyekre építeni lehetne egy közös irodalmi kánont?
Teresa Worowska
Köszönöm szépen. Nem is tudok mindenre precízen válaszolni de kezdetben Kiss Gy. Csaba professzor úr szavaihoz szeretnék kapcsolódni. Amikor én fiatal végzős voltam a magyar szakon, akkor abban a nemzedékben – amelyhez Kiss Gy Csaba tartozott – kis szellemi közeg volt, és ott meg is jelent egy kiadvány (Most-Punte-Híd címmel), amelynek az volt a hozzáállása, hogy ismerni kell a körülöttünk élők irodalmát. Az összes nehézségét ennek a rendszernek szellemileg túl kell haladni. Én ezt akkor úgy értettem, hogy szembe menve ezzel a szocialista és gazdasági keretű együttműködésnek egy mélyebb egy valódi kulturális közösség keresése lenne a célja egyrészt. Másrészt miután itt történelmi konfliktusok osztják meg ezt a régiót, az is egy fontos dolog lett volna, hogy nőjön az irodalmon keresztül – nem csak az irodalmon keresztül természetesen – az egymás ismerete. Hiszen az köztudott, hogy a kapcsolaterősítést emberek és népek között három részre lehet felbontani: megismerni, megérteni és elfogadni. Ha kellőképpen ismerem, hogy kinek milyen történelmi tapasztalatai, milyen korlátai, élményei, specifikumai vannak, akkor sokkal jobban tudom az ő kontextusában megérteni, hogy hogyan történnek a jelenben a dolgok, és ha meg tudom érteni, akkor el is tudom fogadni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azonnal egyet is értek vele, de attól, hogy meg tudom érteni az ő kontextusában az ő hozzáállását a dolgokhoz az sokat segít abban, hogy békésen élhessünk egymás mellett minimum, de annál több is lehet, hogy érdeklődjünk egymás iránt, keressük a közös pontokat. Hogy ez így van, és ez az egymásról való tudás – és én egyetértek professzor úrral, bár én nem látom olyan sötéten, mert úgy érzem a professzor úr úgy tekint vissza, hogy mi maradt el, előttem kicsit világosabb, enyhébb kép van – abszolút elégtelen és a jelenlegi helyzet amikor a politikai vektorok másfelé mutatnak a kölcsönös értetlenség mutatja, hogy mennyire nem vagyunk érthetőek egymás számára, szűkítem ezt a magyarokra és a lengyelekre. Szerintem nincs itt a teremben olyan aki ezzel az egész kapcsolati dologgal úgy foglalkozna, hogy az utóbbi években ne került volna mondjuk a magyar lengyelekkel vagy a lengyel magyarokkal beszélgetésbe úgy, hogy fel vannak téve kérdések és ők a történelmi tapasztalatok nem ismeretét világosabbnál világosabban elárulják. Ez a tudás nincs meg. Az első a feladatok közül amire én gondolok, az az, hogy a tudás nagyon fontos. Én természetesen az irodalom mellett hangsúlyoznám erősen a történelem szerepét, és ebben a legjobb hordozó a történelmi regény. Valahogy ahogy Kovács István is – ahogy mesélte – egy könyvből indult el a lengyelek felé, és én is nagyon jól emlékszem az Egri csillagokra amit gyerekkoromban olvastam, én akkor nem tudtam, hogy később megtanulok magyarul és fordító leszek. De az a könyv mélységesen belém ivódott. Nagyon sok mindent kellene csinálni, hogy az egymásról való tudás elmélyüljön, és népszerűsíteni kellene ezt a témát.
Molnár Imre: Akkor nem is közös olvasókönyvvel, hanem közös történelemkönyvvel kellene kezdeni?
Teresa Worowska: Hát igen. Más nemzetek között is meg kell ezt teremteni. Ez a téma időnként előjön mint a búvópatak, mert erre szükség van. A másik dolog amit mondanék, az a mi régiónk és a nyugat viszonya. Kiss professzor úr azt mondta, hogy tarkaság, sokféleség jellemzi ezt a régiót, ami valószínűleg sokkal sűrűbben van itt jelen mint Nyugat-Európában – bár nyilván máshogy ott is jelen van – de a mi régiónk specifikuma, hogy itt együtt egymás mellett laknak különböző nációk és az irodalomban ennek rengeteg nyoma van Hogy minket megértsenek ahhoz kíváncsibb hozzáállásra lenne szükség. Annak idején Esterházy Péter Harmonia caelestis című munkája egy olyan mű volt mai eléggé kiugrott és nagyon sok nyelven megjelent Európában, lengyelre én fordíottam le. Amikor a kiadó felkért Eszterházy Javított kiadás című könyvének fordítására, akkor én kértem két heti gondolkodási időt. Nem voltam biztos, hogy ezt kellene fordítanunk, én akkor újra olvastam a két kiadást és arra jutottam hogy jó mégis lefordítom és ennek az oka az volt, hogy ebben a könyvben rengeteg szó esik a magyar történelemről. És miután én minden általam fordított könyvhöz írok utószót, ehhez is írtam, és ebben egy olyan lehetetlen vállalkozást végeztem, hogy három oldalon át próbáltam a magyar történelem utolsó háromszáz évét nagyvonalakban bemutatni. Nem is voltam biztos, hogy ez így jó lesz, ezért elküldtem Tischler Jánosnak, hogy nézze meg. Ez a könyv nagyon sok mindent elmond például a kitelepítésről ír, ahogy tudom először ebben a könyben jelenik meg. A tanácsköztársaságról sok minden megjelent már, de ebben a fénytörésben ahogy ebben a könyvben van még nem. Ezért erről is írtam az utószóban, mert egy lengyel számára érthetetlen lett volna annyira más történt éppen ott. Ezek az ablakok vannak, mint például egy utószó ahol nagyon sok mindent lehet áthozni, bemutatni. Szöllősy Judit aki amerikában fordította ezt a könyvet, javasolta az amerikaiaknak, hogy van ennek egy sajátos folytatása a Javított kiadás, ami a Harmonia caelestis folytatása tulajdonképpen, akkor az amerikai kiadó azt mondta, hogy itt nincs érdeklődés ezekre a témákra. Most látjuk amely olyan könyv amely olyan bonyolult módon mutatja ezeket a háború utáni történéseket, ezt az egész kibogozhatatlan, értelmezhetetlen történetet, és szembesít vele, ezt nem tudták befogadni.
A következő amit szeretnék mondani, hogy korábban elhangzott hogy azt kell fordítani amit elolvasnak. Én ezt mondanám, hogy ami nagyon népszerű az nem feltétlenül a legjobb, de én úgy gondolom, hogy legjobbak közül a legjobbakat kellene fordítani. Ez egy különleges helyzet ha ez valakinek megadatik, hiszen mindnyájan egy piaci tényezőkkel korlátozott területen mozgunk. Egy könyvet el kell tudni adni, így szorítva vagyunk, de ha egy mód van rá akkor a legjobbakat kell, olyat ami ott nincs. Amikor elkezdtem Hamvas Bélát fordítani, akkor keresgéltem, hogy hol van ez a lélektan, aminek megfeleltethetném. És hát megtanultam, hogy el kell mélyedni az író műveiben, hogy az ember szellemileg belehelyezkedjen az országnak a hangulatába, szókincsébe, lelkületébe. És kerestem ezt az áttételt, de nincs ilyen író mint hamvas, persze Márai Sándor is egy erős európai intellektualista, és én nagyon boldog vagyok, hogy neki ilyen sikere van Lengyelországban, de Hamvas talán még nagyobb minőséget érdemel és nagyon remélem, hogy ami Márainak sikerült Lengyelországban azt majd Hamvasnak is sikerül, csak ennek még az elején vagyunk. Köszönöm szépen!
Molnár Imre: A történelmi regényeknek megvolt a vonzereje, az embert odavonzották az adott nemzet lelki világához közel. Látsz-e ma ilyen irodalmat, ami ugyanazt a funkciót tudná betölteni?
Kovács István
Őszintén nincs energiám a mai lengyel irodalmat figyelemmel kísérni, ahogy beleolvastam, kedvem se nagyon van. De, amit említettél, a regény, Marian Bradysnak a Napóleon és a lengyelek munkája nem egy regény, hanem tényirodalom. Az esszének és a tényirodalomnak egy sajátos keveréke. Engem elriasztott, elment a kedvem a történelmi regénytől. Edward Stachura Szekercelárma c. nagysikerű könyve után az Európa Könyvkiadó rám bízta Jaroslaw Iwaszkiewicz Vörös Pajzsok c. könyvét. Ugye, a Szekercelárma hősével minden porcikámmal tudtam azonosulni, és itt szembesültem egy regényhőssel, Szendomiri Henrikkel, aki akar cselekedni, de mégsem cselekszik, tudja, hogy mit kellene tennie, de mégsem. Egyszerűen taszított, kínszenvedés volt a könyvet lefordítani. Elhatároztam, hogyha valamit lefordítok, akkor először elolvasom, hogy tényleg tudok-e azonosulni a szövegnek a hősével. Amikor a kezembe került Maria Brandys remek könyve, már sikere volt Lengyelországban is, nekiálltam és lefordítottam. Nagy segítségemre volt meseterem, Göncz Árpád. A Szekercelárma miatt baráti kapcsolatba kerültem vele és éreztem Maria Brandysnál, hogy egy történelmi esszét pokoli nehéz lefordítani. Elvittem neki, elolvasta, kijegyzetelte. Mondta, hogy „Idefigyelj, itt van egy hosszú mondat. Először is magadban mormold a lefordított mondatot, hogy eltaláld a gondolat hangsúlyát szövegnek, utána a felesleges dolgok leperegnek róla, a mondat összerázódik. Ha pokoli hosszú egy mondat, akkor csinálj belőle három mondatot. Pláne, ha egy dokumentumról van szó. A tartalma és esetleg ha esetleg olyan a nyelvezete, akkor a nyelvnek az íze az érdekes.” A Brandys volt a legkifizetődőbb könyv, nem azért, mert jó honoráriumot kaptam, hanem azért, mert megtanultam esszét írni. Marian Brandys negyvenkétezer példányban jelent meg, mert volt egy sorozat, a Századok és emberek, mindenki megvásárolta.
Ettől kezdve arra törekedtem, hogy az általam nagyon fontosnak tartott lengyel eseményekről, amelyek többnyire a tragédia és a hősiesség metszete, azokról szóló könyveket fordítsak le, és ismertessem meg a magyar olvasókkal. Így fordítottam le Melchior Wańkowicz A Monte Cassinó-i csata c. munkáját, utána Stanisław Komornickinak a Varsó barikádjain munkáját, ugye a hetvenes évekig nagyon kevés hiteles könyv jelent meg a varsói felkelésről. Ez volt az egyik nagy sikerű. Akkor nekiálltam Wisocky tábornok emlékiratait lefordítani (Együtt a szabadságért 1848-1849. Wysocki tábornok emlékiratai). Ezelőtt néhány évvel megjelent egy 1848/1849-es antológia, tizenegy lengyel légionistának és honvédnak az emlékiratai („Érdek és szeretet” Lengyel visszaemlékezések a szabadságharcra 1848–1849). Ettől kezdve egyre inkább történelmi szövegeket fordítottam le. Amikor Wisockyt fordítottam, akkor 1988 körül volt, akkor jelent meg Bona Gábornak a lexikonja, a Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban, három kiadásban jelent meg, nagy sikere volt Magyarországon. Eszembe jutott, ha már fordítom Wisockyt, és rengeteg névvel találkozom, és a végén volt egy ezer névből álló névsor, akkor jó lenne összeállítani a szabadságharcban részt vett lengyelek életrajzi lexikonját (A lengyel légió lexikona, 1848–1849. Az 1848–1849. évi magyar forradalom és szabadságharc lengyel résztvevôinek életrajzai). Ez aztán harminc év munkájába került. Tizenkilenc levéltárban voltam, rengeteg történelmi szöveget kellett elolvasnom. Végül megjelent lengyelül és magyarul is egy ezeroldalas lexikon 2015-16-ban. Háromezer-négyszáztizenöt lengyel életrajza szerepel benne. Arra vagyok büszke, hogy a szabadságharcban részt vett különféle zászlóaljak, huszárezredeket is figyelembe véve legalaposabban a lengyel résztvevők életrajza van feldolgozva. Azt mondhatnám, hogy Stachura Szekercelármája volt a kezdet. Az az érdekes, hogy itt az ukrán–orosz háborúra célzok, hogy ebben van egy rész – Stachura nagyon távol tartotta magát a politikától – mégis van egy rész benne, amely a lengyel hazai (nem emigráns) irodalomban elsőként szól Wołyńról (Volhíniáról). A könyv főhőse, akinél lakik Stachura, elmeséli, hogy miket élt át Volhíniában. Stachura, aki apolitikus volt, mégis a maga fantasztikus ráérzésével szólt egy olyan lengyel „drámáról”, amelyik a rendszerváltás után lett csak nyilvános.
Molnár Imre: Hogy fogadták a lengyelek a lengyel legionáriusok lexikonját? Hiszen a lengyel történelemtudomány helyett dolgoztál.
Kovács István: Hát a lengyel meg a magyar helyett. Nézd, ez egy narkotikus szenvedély volt a szó szoros értelmében. Jerzy Wyrozumski professzornak köszönhetően jelent meg a Krakkói Tudományos Akadémia kiadásában. ezeregyszáz oldal, van benne százötven fotó. Szerencsére volt egy lengyel légionista, Felicjan Szybalski, aki egy nagyon gazdag ember Galíciában, a történelmi galériát alapította. Ő 1888-ban közzétett egy felhívást, aki Magyarországon a honvédseregben harcolt, az küldjön neki három példányban egy kis fotót és írja le milyen ütközetekben vett részt. Összeállított két albumot, az egyik a Krakkói Nemzeti Múzeumban, a másik a Magyar Nemzeti Múzeumban található, közel százötven fotóval. Ezt kiegészítettem az aláírásaikkal, rengeteg dokumentumot átvizsgálva megtaláltam négyszáz embernek az aláírását, közel száz embernek a sírhelyét. Amit Pálfalvi Lajos mondott, ami hiányzott ‘90 után, én egy kicsit szociográfiai íróként is működtem visszatekintve a múltban. Oláh János barátom kétségbeesett, hogy egyetlen írót sem tudott rávenni arra, hogy elmenjen és felmérje a változó helyzetet. Lett volna rá talán készség, de ezt vaskosan meg kell fizetni.
Molnár Imre: Mit képzelünk Közép-Európáról és ők mit képzelnek el? Nem véletlenül hagytam utoljára Mészáros Andor tanár urat hiszen ennek a konferenciának az is a célja, hogy hogyan tudnánk a lengyel–magyar most már azért közelítő Közép-Európa felfogásunkat közvetíteni szomszédaink felé, sajnos itt mi magyarok vagyunk hátrányban. Nem tudtuk elfogadni a Három Tenger Kezdeményezés Közép-Európa fogalmat, amit a lengyelek használhatónak tartanak. A Baltikumtól az Adriáig kellene betagozódni. Mintha mi magyarok ettől félnénk. Nem látom azt a lelkesedést. Ha mégis van közös nevező, hogy tudjuk ezt a szlovákok és a csehek felé eladni ezt az eszmét? Hogyan tudjuk nekik elmagyarázni, hogy nem kell félniük, a szlovákoknál ugyanis ez a Közép-Európa, ami tulajdonképpen „egy magyar ideológia, revizionizmus”, más ruhába öltöztetve.
Mészáros Andor: Szerintem a legfontosabb kérdés tényleg a tudás. Két fontos dolog van. Egyrészt Közép-Európa egy tény. Közép-Európa létezik, ugyanúgy mint Skandinávia, egy olyan területe Európának a Balti- és az Adriai-tenger között. Szegény hallgatóimnak mindig elő szoktam adni a harmincas évek cseh–szlovák–lengyel történész vitáját, Jaroslav Bidlo és Oskar Halecki, akik szépen meghúzták Közép-Európa határát, nyugaton és keleten is. A német birodalmi határ keleti végét és az ortodoxia nyugati határa közé helyezték Közép-Európát, erre Szűcs Jenő híres tanulmánya ráerősített. Közép-Európa akár akarjuk, akár nem, akármit teszünk nem tudjuk magunkról levakarni, ez egy létező történelmi területe Európának. Amit Kiss tanár úr is elmondott, rengeteg olyan közös jelenség van Közép-Európában. Mindenhol megegyezik a tragédiák és a modern nemzettéválás eszméje, a keresztény térítésnek a hasonlóságai, előkerül Szent Adalbert kérdése, aki az egész térséget összekötő fontos személyiség, akihez mindannyian tudunk kötődni, magyarok, csehek, lengyelek és szlovákok. Még a szlovák művelődéstörténetben is fontos szerepe van Szent Adalbertnek a 19. században, nem véletlenül kapta a Szent István társulat mintájára létrehozott szlovák katolikus közművelődési egylet és könyvkiadó a Szent Adalbert nevet, sőt a szlovákok nemzeti szentje is egyben, közös európai szentként. Közép-Európa, akármit teszünk, egy létező kulturális, művelődéstörténeti jelenség. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy egy olyan térség, amiben olyan közös vonások vannak, amiket mindannyian máshogy nézünk. Ugyanazt a mentális térképet nézzük más-más szemüveggel. Nagy élményem volt, amikor a Covid-időszakban kerestünk olyan közép-európai prózákat, amik leírják a Covid-válságot, hogyan élték meg, és fiatal szlovén novellaíró hölgy Katarina Gomboc Čeh novelláját találtam meg, aki leírta hogyan menekült el Ljubljanából a szlovén–olasz határvidék kicsiny falujába a Covid alatt, hogy teljesen elzárva írjon amíg vége nem lesz a járványnak. Ez egy elnéptelenedő olasz határvidéki falu, ami történelmileg szlovén volt, de aztán olasz többségű lett, aztán most a falunak a pozíció vesztése a határmentiség miatt kezd elnéptelendni és visszaköltöznek a szlovénok. Ez olyan jelenség volt, ami Közép-Európában rengeteg helyen megvan. A cseh–lengyel határvidék, a Hernád-völgye és sok ilyen határvidék van. Ugyanazok a jelenségek. Érdekes volt ebben a szlovén novellában olvasni, hogy ugyanazt a jelenséget hogyan közelíti meg az írónő, és hogyan látja ugyanazt, amit mi is látunk Magyarországon, vagy amit a szlovákok Szlovákiában, egy sajátos szlovén nézőpontból nézi ugyanazt máshogy, mint ahogy mi nézzük.
Viszont ez a közép-európaiság megélése már egy másik kérdés. Tudatosítani a közép-európaiságot, élővé tenni a közép-európaiságot az egyik legnagyobb kérdés, kihívás. Közben eszembe jutott, hogy nekem gyakran van egy olyan érzésem, hogy az utolsó közép-európaiak vagyunk. Szerintem egy rendkívül fontos elem hiányzik a közép-európai tudásból, a nyelvtudás. Nagyon fontos kérdés, nekem már kezd rögeszmémmé válni. A közép-európai nyelvek tudása az a közép-európaiság alapvetése, anélkül nem fogjuk tudni megismerni egymást, nem fogunk tudni egymásról semmit. Emlékszem a Szent Adalbert Alapítvány esztergomi Szentek és boldogok kiállításán ragasztgattam ki a képeket és a szálláson csehek laktak. Jöttek a folyosón és csehül beszélgettek és megkérdezték tőlem angolul, hogy hol van a közért a közelben és csehül elmagyaráztam nekik. Teljesen megdöbbentek, hogy egy pasas a folyón ragasztgatja a képeket közben elkezd csehül beszélgetni. Elcsodálkoztak a zarándokszálláson, hogy az a Szent Adalbert, akiről el van nevezve a központ, az az a Svatý Vojtěch, akit ők ismernek. Nem is gondolták, hogy Esztergomban is fontos, hogy Vojtěch Magyarországon Adalbertnek hívják. Ez jól mutatja, hogy a nyelvi kihívás mennyire fontos. Kiss Gy. tanár úr is mondta, hogy nyelvileg ez mennyire színes vidék. A nyelvtudás szerint az egymás megismerésének az alapvető első lépése. Ez tényleg a közép-európaiság megélésének mostani legnagyobb kihívása. Nagyon kevesen tanulják a közép-európai nyelveket, a közép-európai nyelvekkel foglalkozó tanszékeket fokozatosan bezárták, leépítették. Persze lehet arról vitatkozni, hogy az a hagyományos filológiai képzés mennyire korszerű, ami a bölcsészkarokon zajlik, hogyan lehetne megújítani. De szerintem az egy nagyon fontos dolog lenne, hogy egyáltalán legyenek fordítók, legyenek Közép-Európával foglalkozó szakemberek, megtanuljuk egymást nyelvét. Ez egy prioritás legyen, hogy talán Magyarországon ez egy nemzeti érdek, hogy értsük a szomszédaink nyelvét, és ne közvetítőnk révén tudjunk a szomszédainkról. Nemrégiben a Wroclawi Egyetem keresett meg azzal, hogy egy cseh szerző megírta Szlovákia történetét és lektoráljam a könyvet szakmai szempontból. Elkezdtem olvasni a könyvet, mielőtt kiadták lengyelül, és teljesen megdöbbentem, hogy nekem mennyire evidens, hogy Szlovákia történetével magyar nyelvtudás nélkül lehetetlenség foglalkozni, ma már viszont egy cseh szerzőnek, lengyel kiadónak mennyire mellékes az, hogy a szerző tud-e magyarul. A magyar nevek mind helytelenül voltak írva, a magyar fogalmakat rosszul használta a szerző. Amikor ezeket leírtam mind a lektori jelentésemben, akkor mondták, hogy igen ezek a magyar nevek nagyon furcsák, nehezen kiejthetőek, leírhatóak, de sebaj, az olvasó úgyis tudni fogja, hogy kikről van szó. Egyáltalán nem volt evidens dolog, hogy Szlovákia történetét magyar nyelvtudás nélkül nem lehet megírni.
