1975. január 21-én, azaz épp ötven évvel ezelőtt történt, hogy Esterházy-Mycielska Mária, befejezve földi pályafutását, a lengyelországi mieleci otthonában visszaadta lelkét a teremtőjének.
Az életében fivére, János által csak „angyali jó Mariskának” nevezett Esterházy Mária halálának 50. évfordulója alkalmából szerettei, rokonai és tisztelői a kelet-lengyelországi Wiśniowa település templomában, iletve a Mycielski család itteni temetőkápolnájában gyűltek össze, hogy szentmisével emlékezzenek a hőslelkű asszonyra. De ki volt Esterházy-Mycielska Mária, akit az utókor „magyar-lengyel Antigoné” jelzővel tisztelt meg azon hősies erőfeszítés elismeréseként, amit fivére Esterházy János börtönből való kiszabadítása, majd halála utáni eltemetésének ügyében tett.
A három Esterházy testvér: Lujza, János és Mária közt ő volt a legfiatalabb és egyben ő volt az, aki utolsóként hunyt el közülük. A váratlanul érkező halál közvetlen kiváltó oka a szívinfarktus volt. Életével és az igazságért való hősies küzdelmével az ő naplójából és leveleinek válogatásából kiadott Kegyelem életfogytig (METEM, Budapest, 2021) című kötet lapjain keresztül ismerkedhetett meg a magyar, lengyel és szlovák olvasó, mert a könyv mindhárom nyelvén megjelent.
Esterházy Mária, 1904-ben született Nyitraújlakon és ali 15 hónapos volt, amikor édesapja váratlanul elhunyt. Őt és félárván maradt testvéreit, Lujzát és Jánost, édesanyja a lengyel Elźbieta Tarnowska nevelte fel. Miután 1931-ben férjhez ment a lengyel katonatiszthez, Franciszek Mycielskihez, Lengyelországba, a Mycielski család Jarosław melletti węgierkai birtokára költözött. Itt melegszívű feleségként, négy ott született gyermeke gyengéd édesanyjaként és a helyi közösség életének elkötelezett szervezőjeként vált ismertté. A rászorultak iránt édesanyjától örökölt érzékenysége késztette arra, hogy az ott élő, szüleiket elvesztő gyermekekről egy árvaház létrehozásával gondoskodjon. A fiatal lányokat többek között varró- és főzőtanfolyamok szervezésével készítette fel az életre. Érzékenységről és együttérző elkötelezettségről tett tanúbizonyságot akkor is, amikor egyik rokonát, Ludwik Roztworowskit (valószínűleg bátyja, Esterházy János segítségével) kimentette az auschwitzi koncentrációs táborból. Férjével Franciszek Mycielskivel s négy gyermekével 1944. szeptemberében menekült Újlakra az oroszok által elpusztított lengyelországi otthonukból. Mivel nem volt hová visszatérniük, Mária gyermekeivel együtt a második világháború befejezése után is Csehszlovákiában maradt. Férjének azonban (a Honi Hadseregben töltött múltja miatt) emigrálnia kellett. Mariska egyedül maradt öt gyermekével, akik közöl a legkisebb, Jadwiga már ott született meg Nyitraújlakon. Gyermekeivel együtt így volt tanúja az újlaki Esterházy kastély pusztulásának, fivére letartóztatásának és elhurcolásának, majd Szovjetunióból való visszatérésének. Az 1949-től 1957-ig terjedő időszakban egyedül ő viselte gondját bebörtönzött testvérének, aki ellen még érvényben volt az 1947-ben lefolytatott koncepciós perben hozott (Csehszlovákia szétveréséért, s a fasiszta rendszerrel való kollaborálásért) minden jogalapot nélkülöző halálos ítélet.
Miközben Mária, Klement Gottwald államelnöknél és minden más, általa elérhető hatóságnál testvére kivégzésének felfüggesztéséért, és szabadlábra helyezéséért „kilincselt” – nyilvánvalóan az utókorra gondolva, zsebnaptárába, egy nagyformájú füzetbe feljegyezte a fivére kiszabadítása érdekében folytatott küzdelme szinte minden részletét. Napló több, mint harminc évig voltak elrejtve mielcei otthonában. Felfedezésükre csak az Esterházy János halálának ötvenedik évfordulóján meghirdetett Esterházy emlékév kapcsán került sor, elsősorban Mária akkor még élő fia, Mycielski Péter jóvoltából, aki nemcsak felkutatta, s hozzáférhetővé tette édesanyja hagyatékát, hanem feleségével együtt közreműködött annak feldolgozásában is.

Mária azzal a szándékkal, hogy (mint egyetlen szemtanú) hírt adjon a történtekről, s egyben emléket állítson fivérének Jánosnak, tudatosan gyűjtötte az Esterházy János szenvedéstörténetére vonatkozó információkat is. Több kérőlevelet is szétküldött azoknak, akikről tudta, hogy a Szovjetunió, illetve Csehszlovákia börtöneiben fivére sorstársai voltak. Kéréseire azonban nem igen kaphatott akkoriban választ. Ennek egyik oka az a kommunista rendszer urai által szított elvakult Esterházy-ellenes gyűlölet volt, amely veszélyessé tett minden, e névhez kapcsolódó aktivitás, beleértve a közelebbi ismeretség felvállalását is. A másik ok az volt, hogy Mária, testvérének, Jánosnak a halála után végül úgy döntött, gyermekeivel együtt, 1958-ban visszaköltözik Lengyelországba. Tartózkodásuk Nyitraújlak nyomorúságos körülményei közepette hivatalos részről amúgy is csupán ,,ideiglenesen engedélyezett” jellegű volt. A csehszlovák hatóságoktól többször kapott kiutasítási végzést, s itteni tartózkodásukat hatóságilag minden lehetséges módon megnehezítették.
Az, hogy a család, idős édesanyjukkal, Tarnowska Erzsébettel elkerülte (a felvidéki magyarságot 1945-1949 között sújtó) internálást, deportálást egyedül lengyel állampolgárságuknak volt köszönhető. (Lujzának már 1946-ban el kellett hagynia az országot, édesanyját Tarnowska Erzsébetet pedig, annak 1948-as, Franciaországba való távozásáig – a második világháború alatti elhurcolástól az Esterházyak által megmentett – Schlesinger család fogadta be.) Az Esterházy név miatt a családot sújtó hatósági zaklatásokkal szemben azonban ez a tény sem jelentett felmentést. Esterházy Lujza írja visszaemlékezésében. ,,Mária húgom szorult helyzetében segítségért kiált. A kommunista Nemzeti Tanács meg akarja vonni tőlük a lakhatási engedélyt a régi majorsági épületünkben és felszólítja őket, ha továbbra is az Esterházyaktól kisajátított házban akarnak lakni, akkor azt meg kell venniük a községtől, máskülönben kilakoltatás elé néznek…”
Máriának ilyen körülmények közepette kellett folytatnia (az évek múltával egyre inkább elmagányosodva) sziszifuszi küzdelmét testvérbátyja kiszabadításáért, szenvedéseinek enyhítéséért, illetve annak mártírhalála után – hőslelkű “Antigonéként” – földi maradványainak kiadatásáért, s emberhez méltó eltemetéséért. Ez a cél hatotta át egész akkori életét, s erről szólnak naplófeljegyzései is, melyekben szinte egy sort sem írt saját és családja sanyarú sorsáról, keserves hétköznapjairól. Mintegy véletlenül szerzünk tudomást (Esterházy János 1951-ben írt börtönjegyzeteiből), hogy Mária szívpanaszokkal kórházba került, (s a naplóból) hogy egy börtönlátogatás során a Jánostól ott kapott halkonzervből telt ki a család aznapi vacsorája stb. Pedig lett volna mit felpanaszolnia. Csehszlovákiai tartózkodásuk során ugyanis Mária családjával együtt évekig élt egy penészesfalú parasztház egyetlen szobájának nyomorúságos körülményei közepette ahol nem volt víz, csatorna és konyha sem. Mivel nem dolgozhatott, nem volt miből eltartania öt gyermekét sem. Közülük a legkisebb, Jadwiga, akinek 1946-ban adott életet, alultápláltság miatt két évet töltött szanatóriumban. Ehhez járult az Esterházy név miatt a családot érő folyamatos megfigyelés és zaklatás is. Gyermekei nem tanulhattak, hanem fizikai munkát kellett vállalniuk. A teljes nyomor és kiszolgáltatottság közepette Mária emberfeletti nehézségek árán tudta csak megtölteni, a súlyos beteg bátyja számára, a hatóság által időnként engedélyezett háromkilós (!) csomagot. Maradék idejében a nővérétől, Lujzától Franciaországból kapott pamutfonálból szvettert, pulóvert kötött, amit értékesített, hogy ennek bevételét is a csomagokra, a látogatások, s a szinte folyamatosan írt kérvények, beadványok költségeire fordítsa.
Célját, János kiszabadítását, illetve annak halála után eltemetését a megannyi hivatalnoki ígérgetés, illetékesügyi csűrés – csavarás ellenére sem sikerült elérnie, testvére szenvedéseinek megkönnyítéséhez azonban bizonyosan nagymértékben hozzájárult. A ritkán (legtöbbször csak percekig tartóan) engedélyezett látogatások, a szigorúan ellenőrzött levelek, a külvilág Mária által becsempészett hírei, üzenetei, mind-mind részesei lettek annak, hogy Esterházy János egészségileg teljesen leromlott állapotban ugyan, de orvosi értelemben is csodaként, szervezete oly sokáig (tizenkét hosszú éven át) tudta viselni a rabság és a betegség nehéz terhét, kettős keresztjét.

Testvére „őrangyalaként” tudott erőt adni számára lélekjelenlétével, imáival, valamint a testvérének kijáró igazságszolgáltatás érdekében az akkori hatóságok képviselőivel egyenlőtlen helyzetben folytatott végtelen és megalázó körülmények között vívott küzdelmével. Esterházy-Mycielska Máriára emlékezve nem feledkezhetünk meg az Esterházy család tagjairól Lujzáról, Jánosról és édesanyjukról Erzsébet grófnőről sem, akik kommunista rendszer embertelen közép-európai viszonyai közepette tettek tanúságot a hősies felebaráti szeretet gyakorlásáról. Ők nemcsak lelki értelemben tudták megerősíteni egymást és a rájukbízottakat, hanem képesek voltak arra is, hogy az általuk felmutatott emberség erényét örökségként, családi hagyományként és a múlttal kapcsolatos igazság megőrzésének feladataként továbbadják utódainak és rajtuk keresztül a jövőnek. Nagy szükségünk van ma erre az örökségre, melyet őrizni, védeni és továbbadni a mi kötelességünk is.
Molnár Imre