Az erdélyi románság helyzete a dualizmus korában, az elit viszonya a modernizálódó Magyarországhoz összetett és gyakran ellentmondásos probléma. Ezen írás szűk keretei miatt csak az abszolutizmusig mehetünk vissza: a Bach-rendszer egyes részeredmények (egyéni pozíciók, kitüntetések, a balázsfalvi görög katolikus püspökség érseki rangra emelése, tehát felszabadulás Esztergom alól) ellenére a románságnak sem kedvezett, a Schmerling-féle Provizórium viszont győzelmek időszakaként rögzült a történeti emlékezetben. Ez a liberalizmus kora, míg 1867 a diktatórikus kormányzás, az elnyomatás kezdete. Az 1863–1864-es nagyszebeni országgyűlésen, mivel a magyarok nem ismerték el Erdély különállását, ezért a megválasztott képviselők távol maradtak, a románok és a szászok ellenállás nélkül törvénybe iktathatták, hogy „a román nemzet, a gör. katholikus vallás, mint olyan és a gör. keleti vallás az erdélyi alkotmány értelmében az elismert többi három nemzet és négy vallással szintén törvényszerűleg elismertetnek.” A teljes nemzeti és felekezeti egyenlőség biztosítását követte a három nyelv egyenjogúsítása.[1] Ám gyorsan kiderült: az Udvar szemében a magyar politika az elsődleges partner. Még lehetett üdvözölni az ortodox románok felszabadítását a karlócai szerb metropolita uralma alól, azaz a nagyszebeni görögkeleti érsekség felállítását, ám ezt követte az egyenjogúsító törvények érvénytelenítése, új, magyar főispánok kinevezése, vezető románok leváltása, majd új országgyűlés összehívása Kolozsvárra, mégpedig az 1791-es szűk választójogi törvény alapján. A lakosság abszolút többségét kitevő románok a képviselőknek csupán egyhatodát küldhették; azok kijelentették ugyan, hogy az Unió ügyében csak 1863-as alapon összehívott országgyűlés dönthet, ám 1865 végén Erdély mint autonóm tartomány megszűnt létezni.
A pesti országgyűlésbe Erdélyben megválasztott képviselőknek alig ötöde volt román, a csaknem kétszer annyi magyarországi román követtel együtt sem nyomtak sokat a latban. Elmondták, hogy föderatív országot akarnak, a szerbekkel együtt olyan nemzetiségi törvényt sürgettek, mely hat országos nemzetben gondolkodott, ám az Unió életbe lépett, és az 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvény is az egységes politikai magyar nemzet elvét kodifikálta.
Erdély önigazgatása és a románság Nagyszebenben kimondott nemzeti–vallási egyenjogúsága a román politika alapelve maradt. Hangsúlyozta mindezt az 1868-as balázsfalvi Pronunciamentó, az 1869-ben alakult, de be is tiltott, és csak 1881-től működő Román Nemzeti Párt programja, a román sajtó, különösen az 1884-ben indult, a nemzeti retorikát radikalizáló Tribuna, mely szétzúzta a magyar kormánnyal modus vivendit kereső egyházi törekvéseket (Miron Romanul érsek) és a magyarországi, hasonlóan mérsékelt irányvonalat (Alexandru Mocsonyi/Mocioni, Vincenţiu Babeş). Az elviselhetetlennek minősített magyarosítás és a diszkriminatív jogi, kulturális szabályozások elleni demonstrációként született meg a Memorandum, a nemzeti sérelmek leltára. Ez leszögezte, hogy az unió „nyílt semmibevétele a román népnek, mint oly elemnek, amely az egykori Erdélyt túlnyomó többségben lakja, valamint semmibevétele minden alaptörvénynek, amely ennek a nagyfejedelemségnek önkormányzatát biztosítja; teljes mellőzése a román elemnek, igazságtalanság mind a törvényhozás és a közjog, mind az államjog szempontjából”. Rámutatott az Erdélyre érvényes választási törvény kirekesztő hatásaira, a nemzetiségi törvény figyelmen kívül hagyására, a románok kiszorítására a közigazgatásból, az igazságszolgáltatásból, a kormányzati pozíciókból, a egyházak autonómiájának csorbítására, a magyar nyelv erőltetésére az oktatásban, a magyar közművelődési egyesület (nyilvánvalóan az 1885-ben alakult EMKE) nyílt felsőbbrendűséget hangoztató, s ennek megfelelően beolvasztó ideológiájára, a románokat sújtó különleges erdélyi sajtótörvényre, más vetületben pedig a hátrányukra végződött úrbéri perekre. Összegzésként, a vázolt intézkedéseket elhibázottnak és egyben eredménytelennek tekintve kijelentette: „az a kísérlet, hogy a magyar állam konszolidációját a magyar nép kizárólagos uralmának biztosításával érjék el, 25 évi hiábavaló erőlködés után lehetetlennek bizonyult. Sem száma, sem kultúrája, sem politikai bölcsessége nem emelte a magyar népet arra a magaslatra, amely szükséges ahhoz, hogy a közös haza ügyeit a többi nép segítsége nélkül, sőt ezekkel ellentétben vezetni tudja.” A románság követeli tehát az őt megillető jogokat, hiszen az irat szerint az ország lakosságának negyedét alkotja, saját földjükön szorgosan dolgoznak, minden adót megfizetnek, újoncokat adnak, vérüket hullatják, ha szükséges, emellett saját erejükből iskolák ezreit tartják fenn, ami mind-mind bizonyítja, hogy „ébren van bennük a nemzeti öntudat, s azt akarják, hogy ne csupán mint egyéneket, hanem mint népet tekintsék őket, melynek megvannak a saját kulturális törekvései.”[2]
A Memorandumot 1892 májusában háromszáz fős küldöttség vitte Bécsbe, ám a kabinetiroda felnyitás nélkül Budapestre küldte, a kormány pedig ugyancsak érintetlenül az iratot elsődlegesen jegyző Ioan Raţiu tordai lakására postázta. Mivel pedig a vezetők világnyelveken kinyomtatták és terjesztették, a kormányzat az állam elleni, sajtóvétség útján elkövetett izgatás miatt 1894-ben perbe fogta a párt vezetőségét, amely ezt kihasználva a hazai és főleg a nemzetközi közvéleménynek azt sugallta: a román nemzet ül a vádlottak padján. A néhány évnyi, idővel amnesztiával el is engedett büntetésnél hatványozottan több volt az ügy hozadéka: a külföld, vezető európai politikusok is felfigyeltek a Magyar Korona románságának helyzetére, egyben végérvényesen ellehetetlenítette a magyar és a román elit közti párbeszédet. Érthető, hogy a vezetés oroszlánrészt vállalt az 1895-ös budapesti nemzetiségi kongresszus megszervezésében, majd az Ezredéves Ünnepség elleni román–szlovák–szerb tiltakozó nyilatkozat születésében.[3]
A román elit nemcsak a politikában, hanem a sajtóban és az irodalomban is vívta harcát a magyarság ellen. Mikor Tisza Kálmán 1870-ben a parlamentben a magyarság „anyagi és szellemi fölényéről” s így természetes vezérszerepéről beszélt, az egyébként bukovinai Mihai Eminescu durva hangú cikkben kifejtette: a magyarság Európa legalantasabb népe, nyelvük, tudományosságuk, kultúrájuk és politikai életük egészében hazugság, minden érték az idegenek érdeme, iparukon, kereskedelmükön pedig a zsidók gazdagodnak.[4] Ekkor véglegesített regényében (Szárnyaszegett géniusz) negyvennyolcas valós és vélt tetteiket ítélte el: „A magyarok ismét azt gondolták, de ezúttal utoljára, hogy az unió és a bitófa segítségével kiirthatják a románokat a föld színéről; azt hitték, hogy el fogják tudni magyarosítani a hideg szellőt és a tiszta vízű forrást, hogy el tudják magyarosítani az öreg, méltóságos erdőt, hogy be tudják oltani a magyar unió gondolatát a hegyek öreg, riadt agyába. […] Azt hitték, hogy Erdély várának öreg és sok vihart látott évei – a kőhomlokú hegyek – most is örök álmukat fogják aludni és nem fognak föllázadni azoknak az eszeveszetteknek hamis üvöltésére, akik óriási birodalmat és 16 millió magyart agyaltak ki.”[5] Kevésbé támadó, de egészében negatív magyarságképet adott a bánsági Ioan Slavici cikksorozata a magyarokról: kirekesztő nacionalizmust, megalomániát látott bennük, hangsúlyozta ázsiai származásukat és természetüket („európai életük nem volt más, mint szüntelen reakció az európai szellem ellen”). Ennek következtében szerinte sem a tudományt nem tudják művelni (a pesti egyetem úgymond a gimnáziumi szintet sem éri el, minden eredménye idegenek érdeme), sem nemzeti kultúrát nem hoztak létre. A magyar népzenére és táncra (csárdás) például a románság gyakorolt hatást. Az egész magyar gazdaság az asszimilálódó németek és zsidók műve, teljesen hamis nézet Magyarország és a magyarság azonosítása. „A magyarok csak addig nagyok és hatalmasak (mint ahogy hiszik, hogy azok), ameddig ilyeneknek tartják őket: hatalmuk éppolyan illuzórikus és bizonytalan, mint egész lényük.” Ezért egyeztek ki a dinasztiával, míg az összes többi nép a Monarchia bukását kívánja.[6]
Elsősorban éppen Slavici-hoz köthető az említett Tribuna negatív magyarságképe. Maga a románság a nyugati műveltség keleti terjesztőjeként jelenik meg, a magyarságot is ő tette képessé annak befogadására, az viszont idővel leigázta. A Habsburgok uralmával (1690-től) kezdhettek emelkedni, ezért természetes, hogy 1848-ban is a rendet és a törvényes uralkodót védték, aki ezt az Októberi Diplomával hálálta meg, megteremtve az egyenjogú népek szövetségi államát. Ezzel szemben a dualizmus lényege Magyarország azonosítása a magyar nemzettel, a folyamatos magyarosítás. Egy úgymond felsőbbrendű faj – mármint a románság – hárommilliós részénél azonban ez nem fog sikerülni, sőt az a többi elnyomott elem élére fog állni a küzdelemben, melynek egyik célja rádöbbenteni a magyarságot, hogy a közös haza csak többnyelvű alapon fejlődhet, a másik pedig Erdély önkormányzatának visszaállítása. A románság törekvései a lap határozott állítása szerint csupán közművelődési természetűek, „ha azonban ők vakon dolgoznak Magyarország magyar nemzeti állammá való átalakításáért, ezzel arra késztet minket, hogy vakon dolgozzunk Magyarország megsemmisítéséért”.[7]
A Tribuna szellemiségét folytatták olyan radikális személyiségek, mint Octavian Goga. Konfrontáló versei, cikkei után 1913 januárjában nemlétezőnek nyilvánította az egész magyar nemzeti szellemet és kultúrát. Tény azonban, hogy az írás reakcióként született a vallás- és közoktatási miniszter parlamenti beszédére, mely leszögezte: Magyarországon csak egyetlen kultúra létezhet, a „mindenható, örök és halhatatlan” magyar nemzeti kultúra. Goga viszont leszögezte, hogy ez régen a múlté, a fővárosnak semmi köze a magyarsághoz, „a magyar nemzeti irodalom véget ért a költészetben Petőfivel és Arany Jánossal, a prózában pedig Mikszáthtal, helyet csinálva a budapesti zsidó nemzeti irodalomnak, mely napjainkban uralkodik.” Goga biztosította nemzettársait, hogy ez a gyökértelen, jellegtelen kultúra nem képes magyarosítani a románságot, melynek magasabb rendű irodalma éppen nemzeti irányban halad.[8]
A román elit célja tehát egy önálló, természetesen román arculatú Erdély fenntartása. Mint 1885-ben Slavici leszögezte: „Maga a természet kívánta úgy, hogy Erdély külön ország legyen, mivel körülvette magas hegyekkel, olyan éghajlati, meteorológiai, gazdasági és néprajzi vonásokkal látta el, melyek minden környező országtól megkülönböztetik.” Mégis megszüntették sok évszázados autonómiáját a néhány százezer szétszóródott magyar kedvéért. „Erdély az az oszlop, melyre a magyar állam épül. Az erdélyi magyarok a magyar nemzet előörse: uralmukat bármi áron fel kell tartani, mert különben elvész maga a magyar állam és a magyar nemzet…”[9] Ezt a nemzeti erődítményt próbálták a románok védeni autonómia-mozgalmukkal, mint láttuk, a siker reménye nélkül, és kulturális valamint gazdasági tevékenységükkel, immár maradandó eredményekkel. Az elit a népviseletet, az anyanyelvet, a nép meséit, dalait, táncait tekintette a maga szellemi örökségének. Mint a folklorista, irodalmár, szerkesztő Josif Vulcan (a magyar kortársak számára Vulkán József) 1897-ben kifejtette: „a nép történelmét a szájról szájra szálló, nemzedékről nemzedékre örökített hagyományok és legendák tolmácsolják nekünk. A hegyek és a völgyek, az erdők, a barlangok és a mezők mesélik és éneklik meg múltunkat; csak költőre van szükség, aki összegyűjti mindazt, amit hall, és megpendíti lantját, hogy ditirambusokat daloljon múltunkról.”[10]
Vulcan örömmel üdvözölte – volna – a románok tollából megjelenő honismereti munkákat. Az erdélyiek közművelődési egyesülete, az ASTRA 1903-ban maga is hirdetett pályázatot egy románlakta vármegye komplex monográfiájának megírására, ám nincs tudomásom beérkezett művekről. Szintén „országos” vállalkozás kívánt lenni egy múzeum alapítása, hiszen a nemzetnek úgymond semmi haszna a pesti Nemzeti Múzeumból, mely részben a román adófizetők pénzén kizárólag a magyar festészet, régészet, természettudomány fejlesztését szolgálja, s ráadásul „a román föld kincsei” is a pesti és bécsi gyűjteménybe vándorolnak. A vonatkozó cikk felszólított a történelmi emlékek összegyűjtésére, egy erdélyi román tudós társaság alapítására és egy múzeumépület emelésére (nemzeti gyűjtésből). 1905-ben sikerült is felavatni a nagyszebeni Nemzeti Házat, benne elegáns színházteremmel és a Történeti−Néprajzi Múzeummal.
A román Erdély elzárkózása persze elsősorban gazdasági önszerveződést igényelt. A többnyire magyar nagybirtokok felparcellázása, másrészt a (többnyire román) törpebirtokok elárverezése lehetővé tette izmos közép és nagybirtokok létrejöttét. A századelőn olyan tulajdon-átrendeződés ment végbe Erdélyben, amely magyar részről egész vitairodalmat hozott létre. A helyi közösségformálás szempontjából persze fontosabbak voltak a különféle szövetkezetek. Az első hitelszövetkezet 1868-ban alakult Resináron, a valódi hullám a kilencvenes években indult, a hitelszövetkezetek száma 1909-re elérte a százat. Csak elképzelés maradt viszont egy összerdélyi román hitelegylet megalapítása. Az elit román mezőgazdasági csúcsegyesületet is kívánt alapítani, ám a belügyminisztérium elutasító álláspontja miatt az 1888-ban létrejött szervezet hatókörét Szeben vármegyére kellett korlátozni. Széleskörű tevékenységével (előadások, kiállítások, pályázatok, vetőmagok, tenyészállatok szétosztása, szövetkezetek szervezése) állandóan követendő példát jelentett az ambíciózus gazdák számára.
A század végén cseh, szerb mintára, a szlovákokkal párhuzamosan meghirdették a gazdasági nacionalizmus jelszavát, tehát a román kereskedők, orvosok, ügyvédek előnyben részesítését, az „idegenek” bojkottálását. „A román boltokat fogjuk látogatni, a mi fiaink kezébe adjuk krajcárunkat, és így az áruért kapott haszonból többé nem zsinagógák épülnek, nem népünk ellenségeit nevelik belőle, hanem ez a pénz azokat a fiúkat támogatja, kiknek szíve a néphez és az egyházhoz húz.[11] Ez a mozgalom azonban, tudjuk, máshol sem volt sikeres.
A román gazdasági térhódítás sikertörténete a pénzintézetek hálózatának kiépítése. Számuk 1907-ben 149-re (fiókjaikkal együtt 170-re) emelkedett, 1914-ben pedig már 221 működött. Tőkeszegénységük miatt ugyan nem válhattak önálló nemzeti pénzügyi rendszerré, viszont elősegítették a városi polgári középosztály és különösen a román politikai elit izmosodását és aktivizálódását. A gazdaságépítés, ha mennyiségi szempontból nem is hozott áttörést, sokfelé alakította ki a dinamikus gondolkodást, a modernizáció iránti nyitottságot. Constantin Stere, a romániai poporanizmus, egyfajta szövetkezeti paraszt-polgárosodás ideológusa többször járt Dél-Erdélyben, s egy alkalommal Szelistyére [Săliştea, Szeben vm.] is ellátogatott. Hazatérvén méltatta a szövetkezet működését s a lakosság öntudatát: Le a kalappal, uraim, ezek előtt a szabad emberek előtt, kik büszkén viselik a paraszt nevet, akik jobbágyságot nem ismertek, akik hét évszázadon át gátat tudtak vetni a szebeni magisztrátus mohóságának, s akik a jövőben is meg fognak hiúsítani minden alávetési szándékot, akik gyönyörű, valódi román falusi életükben megvalósítják egy egészséges, szilárd demokrácia eszméjét.[12] Stere itt, Dél-Erdélyben a polgári fejlődés olyan lehetőségeivel szembesült, amelyekről odaát csak álmodhattak.
A közép-európai neveltetés és az Erdély és Románia közötti zavaró szintkülönbség miatt sokantávlatilag is a Habsburg-birodalmon belül képzelték a románság boldogulását, a császár vagy a Magyar Korona felé irányult lojalitásuk. A két közjogi elem sorrendje nem véletlen: 1867-ig a Magyarországtól elválasztott Erdélyben Bécset tekintették a sorsukat intéző erőnek, a 18–19. századi memorandumokat az Udvarban nyújtották be, azt szolgálták a határőr-ezredek, a Jó Császár nevében küzdöttek 1784-ben Horea és Cloşca vagy negyvennyolc felkelői. A Bécs iránti lojalitás 1867 után is elsődleges maradt. Mint említett cikkében Eminescu leszögezte, a magyarok „nem jogosultak rá, hogy nekünk bármit is adjanak, s ha mégis adnának, nekünk kötelességünk, hogy tőlük el ne fogadjunk semmit. Minden erőnkkel, amink csak van folyamodjunk az igazi felsőséghez: a Trónhoz!”[13] A Slavici által irányított Tribuna is a Habsburgoknak tulajdonított minden méltányos intézkedést, természetes tartván, hogy 1848-ban a császár, azaz a törvényes uralkodó oldalára álltak a rend védelmében. A magyarosítás a lap szerint rákényszeríti a románságot, hogy az állam megsemmisítésén dolgozzon.[14]
A századelőn a várakozás már nem a románságot sorsára hagyó agg császár, hanem a dualizmust felszámolni akaró, nem mellesleg magyargyűlölő trónörökös, Ferenc Ferdinánd felé irányult. A Monarchiát föderalizálni, ugyanakkor centralizálni akaró Aurel Constantin Popovici markáns különbséget tett a két személy között. „A rendelkezésemre álló információk alapján minden reményem azon alapul, hogy Ferenc Ferdinánd egyedüliként nemcsak számot vet a monarchia helyzetével, de kötelességének és hivatásának is tekinti, hogy megkísérelje azt megmenteni. Az a nyomorult öregember [Ferenc József – Á. B.], ez a korlátolt egoista a dualizmusával együtt a sírba viszi a monarchiát. Mit bánnám én, ha nem népem jövőjéről lenne szó.”[15] A tét pedig nagy volt, hiszen az elképzelt Nagy-Ausztria a nemzeti ideál egyetlen reális útját jelentette Popovici és elvbarátai számára: a Román Királyság remélhető csatlakozásával, egy erős tagállamban valósulhatott meg – Habsburg-jogar alatt − minden románok egyesítése. Alexandru Vaida-Voevod cikksorozatban fejezte ki a románság azon örömét, hogy egy új II. József a trón várományosa (a nagy előd a 19. századi román történeti emlékezetben nem illegitim, kalapos király, hanem a románok jótevője). A magyar államban magát oly rosszul érző Slavici igencsak áldásosnak tekintette a helyi hatásokat: „én nem tartozom azok közé az emberek közé, akik tudják, de nem akarnak számot adni arról, mi volt a románok számára a német szellemi, erkölcsi és gazdasági fegyelem, és nem ismerik el, hogy azok a románok a legéleterősebbek és kulturálisan minden szempontból a legfejlettebbek, akik németek – akár svábok, akár szászok – szomszédságában élnek.”[16]
Eminescu, Popovici, Vaida-Voievod magyargyűlölőként németbarát volt, néhányan viszont szentistváni alapon szerették volna rendezni közös dolgainkat. Grigoriu Moldovan, a magyar tudományosságban is jól ismert Moldován Gergely néprajzkutatóként, irodalomtörténészként, publicistaként, a kolozsvári egyetem román tanszékének vezetőjeként (1886–1919), az intézmény többszörös dékánjaként, majd rektoraként a románok és a magyarok kölcsönös megismertetésén és megbékéltetésén dolgozott. Magát népe hiteles képviselőjének tartotta, 1891-es röpiratában kijelentette: „Igaz román vagyok, az akarok maradni; nem engedem, hogy nálamnál jobbnak tartsa magát senki sem. És nem kívánja tőlem senki sem, hogy ne legyek román. Soha sem tagadtam meg népemet, véremet, és nem fogom megtagadni sohasem. De én ezen tiszta, szeplőtlen románságomat össze tudom egyeztetni magyar állampolgári jogommal.”[17] Még hangsúlyosabban vállalta ezt 1918 tavaszán – amikor pedig nemzetének és az agresszor, majd legyőzött anyaországnak aligha volt tekintélye a magyar közvélemény előtt −: „Apai, anyai ágon a román népből nőttem ki, románitásom »jóféleségét«, ha szükségem volna reá, ősökkel tudnám bizonyítani. Köztük ugyan nincsenek bojárok, de vannak becsületes kántorok, dászkelek [tanítók – Á. B.], a barázdákban pergelődő munkások, igazhiten levő vérbeli zsupunyászák [tekintetes asszonyok – Á. B.] , akik az ősi szokások szerint éltek, és megtartották a hagyományokat.”[18]
Tudományos munkáiban a románság értékeinek feltárására és elismertetésére törekedett, elítélte viszont a nemzeti mozgalom hangadóit: „A román nemzeti párt az állam magyar nemzeti jellegét el nem ismeri, a románságnak a magyar nemzettel való egyenjogúságát [értsd: politikai azonosságát – Á. B.] vitatja. A románság nagyobb része azonban az 1867-iki alkotmányt egészben elfogadta, s ez irányban semmiféle alkut nem ismer.” Az idézet forrása Moldován 1913-ban (a Nemzetiségi Ismertető Könyvtár című sorozat darabjaként) kiadott átfogó monográfiája, mintegy életműve betetőzése. Előszavában a románság megismerését és megbecsülését várja el a többség részéről, később pedig leszögezve: „A román embert családi életében a tiszta erkölcs, egyházi életében a mély vallásosság, állami életében a törvények, a hatóságok iránti tisztelet, társadalmában a humánus gondolkodás és ténykedés jellemzi.” Ezt elismerve az állam hasznos eleme, figyelmen kívül hagyva azonban „nagyon alkalmatlan” lehet.[19]
Politikai lojalitása ugyanakkor nem akadályozta abban, hogy szóvá tegye a magyarság mulasztásait és bűneit: a román jobbágyok sok százados elnyomását és hogy most is jobbágyként kezelik a hivatalokban, hogy az erdélyi magyarság általában arisztokratikus gőggel tekint rájuk, az oláh gúnynévnek számít, az iskolák működése elégtelen, csak arra jók, hogy irredentákat neveljenek, a magyar sajtó románellenes, szükségtelen perek zajlanak az értelmiség ellen (a Memorandum-per is fölösleges volt), a minisztériumokban pedig egyetlen román sem található.[20] Vállalhatatlanabb a kormánypárti képviselő, egyben a budapesti Román Tanszéket vezető Ioan Ciocan és Iosif Siegescu harca a nemzetiek ellen, ám konkrét ügyekben ők is eljártak, segítették nemzettársaiakat.[21] Az ortodox Vasile Mangra is a magyar–román megbékélésre törekedett, s bár Tisza István párthívévé szegődött, még 1918-ban is, metropolitaként is megrótta a magyar politikát a románokkal szembeni indokolatlan eljárások miatt.[22] A magyar–román együttélést 1918 őszéig megszüntetni kevesen, őszinte alapra helyezni többen akarták. E közvetítők nemes, bár hálátlan szerepét a mai román történetírás is kezdi felismerni.
Ábrahám Barna
[1] Közli: Az erdélyi és a magyarországi románok. A dokumentumokat vál., szerk., a bev. tanulmányt és a jegyzeteket írta: Ábrahám Barna. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2022. I. 184–187.
[2] Közli: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. 1867–1892. Szerk. Kemény G. Gábor. TK, Bp. 1952. 824–847.
[3] Az erdélyi és a magyarországi románok, i. m. 207–211.
[4] Uo. II. 211–214.
[5] Mihai Eminescu: A szárnyaszegett géniusz. In: Mihai Eminescu válogatott művei. Szerk. Köpeczi Béla. Európa, Budapest, 1967. 349.
[6] Köpeczi Béla: Egy erdélyi román író magyarságképe. Ioan Slavici tanulmányai a magyarokról, 1871−1873. In: uő: Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe. Akadémiai, Budapest, 1995. 161−203.
[7] Bíró Sándor: A Tribuna és a magyarországi román közvélemény. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 1941, főleg: 43–52.
[8] A cikket eredetiben és magyar fordításban közli: Ady Endre Összes prózai művei XI. S. a. r. Láng József. Akadémiai, Budapest, 1982. 199−208.
[9] Tribuna, 7/19. Februarie 1885. 1.
[10] Discursul preşedintelui Iosif Vulcan… Familia, 1897, Nr. 22. 260.
[11] B…a: Cei mulţi înainte! Revista Orăştiei, 1895, Nr. 44. 2.
[12] Idézi: Z. Ornea: Viaţa lui C. Stere. I–II. Cartea Românească, f. l. 1989, 1991. I. 384–385.
[13] Eminescu, M:Ecuilibrul. In: uő: Opere IX. Publicistică 1870-1877. Studiu introductiv de Al. Oprea. Ed. Academiei RSR, Bucureşti, 1980. 85–89.
[14] Bíró: A Tribuna, 47–48., 51.
[15] Idézi: Liviu Maior: Habsburgi şi români. De la loialitatea dinastică la identitate naţională. Ed. Enciclopedică, Bucureşti 2006. 65–66.
[16] Ioan Slavici: Închisorile mele. Scrisori adresate unui prieten din altă lume. Viaţa Românească, f. l., f. a. [1921] 352.
[17] Moldován Gergely: Válaszirat a bukaresti román ifjak memorandumára. Kolozsvárt, Ajtai K. Albert Könyvnyomdája, 1891. 44.
[18] Moldován Gergely: A bojár és a paraszt Romániában. Magyar Figyelő, 1918. 5. 466−467.
[19] Moldován Gergely: A magyarországi románok. Budapest, Franklin, 1913. 3., 31., 76. (= Nemzetiségi ismertető könyvtár V-VI.)
[20] Moldován Gergely: Magyarok, románok. A nemzetiségi ügy kritikája. Kolozsvár, 1894.
[21] Remus Câmpeanu: Profesori ai Catedrei de Limba Română de la Universitatea din Budapesta în secolul al XIX-lea: identitatea politică a lui Ioan Ciocan în analizele istoriografice. In: Inter Scyllam et Charybdim. Identitásképző stratégiák és a budapesti román tanszék története. Szerk. Miskolczy Ambrus – Hergyán Tibor – Nagy Levente. ELTE Eötvös Kiadó, Bp. 2013. 41–43., 46–47.; Nagy Levente: A budapesti Román Filológiai Tanszék százötven éve. Uo. 95.
[22] Marius Eppel: Vasile Mangra. Activitatea politică 1875–1918, Presa Universitară Clujeană, f. l. [Cluj-Napoca], 2004; M[angra] V[asile]: Magyarok és románok. Nagyszeben, 1918.
