Kiss Gy. Csabától búcsúzunk tanítványai, kollégái nevében. Mesterünktől, barátunktól és kicsit családtagunktól is. Hiszen tanítványai nagy csapatát szinte atyai szeretettel tanította, vezette, javította ki hibáikat, egyengette útjukat.
És nagy ez a csapat. Minden értelemben. Aki manapság közép-európai szomszédainkkal és történelmi szomszédainkkal (a lengyelekkel és a csehekkel) foglalkozik, általában a Kiss tanár úrnak oly fontos visegrádiakkal és a szlovénekkel, horvátokkal, szinte mindannyiunknak mestere, kollégája, barátja volt.
Kereste is tanítványait, szelíden, de eltökélten, az igazság felé terelgetve a szemináriumaira, előadásaira beiratkozó hallgatóit, akkor is, amikor, különböző okokból bár, de a térségünkkel foglalkozás, a közép-európai nyelvek tanulása nem tartozott, tartozik a legdivatosabb választások közé.
Az efelett érzett szomorúsága azonban mindig megvigasztalódott. Hiszen sokan, akik lehet, csupán érdeklődésből vették fel szomszédainkkal foglalkozó óráit, felfigyelve a térségünk békés együttélésének szükségét sugárzó, a témát pedig hallatlanul érdekessé varázsoló előadására, a félév végére elgondolkoztak első óráinak szokásos kérdésének viszontválaszán. Beszélnek-e közép-európai nyelveket? Kérdezte tanár úr mindig, az érkező nem választ pedig azonnal kiegészítette: még. És lett belőlük műfordító, térségünkkel foglalkozó történész, irodalomtörténész, kultúrdiplomata, diplomata.
Tanár úr pedig szenvedélyesen gyűjtötte a tanítványokat Közép-Európa ügyéhez. Szinte nem is emlékszem olyan félévre, amikor ne hallottam volna tőle többször is, hogy egy „tehetséges ifjú hölgy”, „egy ígéretes fiatalember” fordult hozzá tanácsért szakdolgozata, disszertációja ügyében, vagy csak véletlenül egyszerűen egy szlovén napilapot olvasott tanár úr előtt az Idegennyelvű (bocsánat, ezt az új nevet tanár úr sosem szokta meg, a Gorkij) Könyvtárban.
Nem csak tanítványait, de a térségünk tanulmányozása ügyében indított fontos vállalkozásokat is lelkesen támogatta, többek között az eltés hallgatói indította Terra Recognita Alapítvány, a Felsőmagyarország Kiadó, a közép-európai nemzeti emlékezet együttműködési szervezete és a Szent Adalbert Alapítvány munkáját.
Amit Közép-Európáról tudunk, nagyrészt tőle, több mint másfél tucat kötetéből, rengeteg cikkéből, rádió- és tévéfelvételeiből, diákjai munkáiból tudjuk. És fogjuk is tudni még sokáig, hiszen írásain kívül rengeteg befejezetlen tervet, munkát is hagyott ránk, amiket, ahogy utolsó telefonjában is mondta, muszáj befejezni.
Életét a kutatás, a tanítás, térségünk megismertetése tette teljessé. Ezt a nemzeti érdek fontos szolgálatának tartotta. Bár választhatott volna más utat, maradhatott volna a politikában, a diplomáciában, az ilyen világi dolgoknál lelkét sokkal jobban érdekelte a kutatás, a tanítás. Harminc éven át tanított az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékén. Közben pedig fáradhatatlanul járta Közép-Európát. Persze nem ekkor kezdte, 1961-ben, gimnazistaként volt először Prágában. Ekkor indult el. De a legutóbbi hónapokig bármikor össze lehetett vele futni a varsói eurócityn, a zágrábi, belgrádi, pozsonyi, varsói, krakkói magyar intézetekben, egyetemeken. Évekig tanított Prágában, Nyitrán, Zágrábban, Varsóban.
A térség minden tudományos intézetében ismerték munkáját, a régió fontos tudósaihoz kötötték személyes kapcsolatok, elég csak Wacław Felczak nevét felidéznünk. Eleganciája, megkérdőjelezhetetlen úriembersége közmondásos volt, így járta be velünk Ljubljanát, Nyitrát, kitartóan képviselte a polgári magázódás hagyományát, mindenkivel szemben megőrizte az ítélkezésmentes kötelező tiszteletet. Felkészültségét mindig csodáltuk. Talán mind emlékszünk a mozdulatra, ahogy minden beszélgetés alkalmával előhúzta zakózsebéből gondosan összeállított jegyzeteit. Toll és papír nélkül sosem ült le beszélgetni sem, hiszen, ahogy mindig mondta: egy bölcsész toll nélkül, olyan mint egy katona fegyver nélkül.
Mégis, azok a percek maradnak a legértékesebbek, amikor az ELTE BTK Főépületének 256-os szobájában még nem került elő zsebéből a teendők gondosan összeírt listája, és beszélgettünk a prágai U Flekuban magyar nótát éneklő csehszlovák katonákról, a pataji diófákról, szeretett unokájáról, Milan Kunderának írt képeslapjáról, a lengyelországi autóstoppos emlékekről, a töltésen inneni Imrevárosról, egész addig, amig a „Na, de hagyjuk az üres fecsegést!” felkiáltással elő nem került a teendők cetlije.
Ezek az üres fecsegések fognak hiányozni a leginkább. Isten nyugosztaljon, Tanár Úr!
Mészáros Andor beszéde Kiss Gy. Csaba temetésén, 2025. augusztus 12.
