Bizonytalan vagyok benne. Néha úgy tetszik, mintha kedves ideám (mondhatnám romantikus megszállottságom), a Közép-Európa gondolat idehaza fokozatosan kiüresednék. Don Quijote-i szélmalom lett volna csupán? Elmúltak a nagy remények évei, amikor a történelem (ama nagybetűs) egyszer csak elhozta a változás lehetőségét. Fordult a világ. 1988-89-ben már remélni lehetett, hogy ez talán nem képtelenség. Eljött végre mégis, évtizedek kétségbeejtő tapasztalatai után. Hiszen mi, magyarok magunkra maradtunk – mint annyiszor – történelmünk egyik legszebb vállalása idején 1956-ban is. Tizenkét évvel később, mikor az emlékezetes „tavasz” szabad szellője északi szomszédunk felől fújdogált, nemzedékünkből többen ebben szintén nekünk szóló üzenetet sejtettünk. Így azután augusztusban közös vereségünknek éreztük a Varsói Szerződés hadseregeinek invázióját. A Szolidaritás Lengyelországának 16 hónapját pedig egyértelműen a mi ügyünkért vívott küzdelemnek fogtuk föl. Korántsem volt véletlen, hogy a szovjet befolyási övezet épp e három országában maradt meg – letaposva is – a politikai demokrácia gyökérzete és a nemzeti függetlenség gondolata.
Józan borúlátással kell elismernünk, hogy a mai fiatal nemzedéknek a Közép-Európa gondolat nem sokat mond, némiképp általánosítva megállapíthatjuk, a környező világ nem érdekli őket. Nekik Magyarországon túl (ha egyáltalán átnéznek a határokon) legfönnebb a Nyugat és az angol nyelv létezik, a szomszédságon pedig egyszerűen keresztülnéznek. Új változatban valahogy így él az Extra Hungariam non est vita… szűklátókörűsége, amely annyi kárt okozott nekünk már a 19. és a 20. században is. Egyik legkártékonyabb nemzeti mítoszunk az „egyedül vagyunk” gondolata. Mintha nem volnánk összefűzve ezer éve ezer szállal szomszédainkkal. Nem beszélve a hasonló mentalitásról és kultúráról. Horribile dictu politikai érdekeinket tekintve szintúgy.
Ám ismeretek dolgában elég csehül állunk. Tessék megnézni tankönyveinket. Szakmai földolgozásokból tudhatjuk, hogy többet olvashatnak a tágabb szomszédság országaiban a tanulók a magyar történelemről, mint amit a mi könyveinkben találhatunk az ő történelmükről (még a lengyelek esetében is). Elmaradt tehát a nagy fordulat: a szomszédság alaposabb megismerése nálunk valójában el sem kezdődött. A tömegtájékoztatás sovány képet ad róluk, s nemegyszer inkább csak napi politikai vagy pártérdekeknek megfelelően. Ám közhely: előnyben van az, aki jobban ismeri a másikat. Érvényes ez a politikára, a gazdaságra és a kultúrára egyaránt. Az elmúlt negyedfél évtizedben keveset tettünk azért, hogy ez a helyzet megváltozzék.
Az Európai Unió felé törekedve sajátos versengés jellemezte a visegrádi országokat, amikor pedig két évtizede kinyíltak a kapuk, sokan úgy gondolták, végre eljutottunk Nyugatra, nincs szükség már úgymond a Közép-Európának nevezett “mítoszra”. Ma alig találunk szereplőt a magyar médiavilágban, aki jól ismerné szomszédaink nyelvét és világát, a tájékoztatás gyakran nemzetközi, főleg angol nyelvű források alapján történik. És hiányoznak a fölkészült szakemberek a politológia, a humán tudományok körében, hiszen a felsőoktatás csatornái (az úgynevezett kis szakok) a bolognai rendszer követelményei miatt jelentősen megszűkültek. Igen szerény így lett a szakmai utánpótlás. A kilátások továbbra sem bíztatóak, elegendő végigtekinteni a kis szláv egyetemi szakok fölvételi listáin az utóbbi évekből. Pedig nézetem szerint máig sem vesztett idősszerűségéből Németh László kilenc évtizeddel ezelőtti meglátása: „A Közép-Európa gondolat kiszabadít a meddő irredentizmusból, nem a nagyhatalmak kegyéből, hanem közép-európai szerepünktől várja fölemelkedésünket.” – írta Magyarság és Európa című esszéjében.
(Elhangzott a Kossuth Rádióban 2025. február 26-án. Hallgassa vissza – Kiss Gy. Csaba Napi jegyzete | hirado.hu)
Kiss Gy. Csaba
