Az emlékezethelyek Pierre Nora értelmezésében azok a kultúrtörténetileg fontos helyek és tárgyak, melyek az emlékezet és identitás meghatározó szimbólumai. A lieux de mémoire a történelmi múlt és a jelen összekötését segíti kollektív emlékezet számára. Az emlékezethelyek sokféle formában megjelenhetnek, lehetnek tárgyak, terek, vagy épületek, de lehetnek szellemi termékek is, mint például a himnuszok, énekek vagy versek, a közös bennük, hogy egy közös történelmi identitás részei egy adott közösség számára. Az emlékezethely kutatás hozzájárul ahhoz, hogy a közös múlt megismerése, és megőrzése tudatossá váljék egy közösség számára. A magyarországi fürdőkultúra emlékezet helyei a máig megmaradt és jelenleg is üzemelő fürdők, főleg a budapesti termálfürdők. Dolgozatomban a Rácfürdő történetét mutatom be, amelyen keresztül láthatóvá válik a főváros fürdőpolitikájának átalakulása, valamint a fürdőkultúra fejlődése.
A Rácfürdőt sok féle néven találjuk meg a forrásokban, a rác nevet a környéken élő szerb lakosság miatt kapta, majd a 30-as években Szent Imre fürdőre keresztelték át akkori tulajdonosai. A hévíz forrásról már a török korból is maradtak fenn emlékek, és a fürdőt már ekkor építettek a forrás fölé. A 18. századtól kezdve azonban nyugat-európai mintára létesültek gyógyfürdők, amelyek a lakosság körében egyre népszerűbbé váltak. Ezen fürdők elsősorban város szerte a gyógyvizek forrásainál alakultak ki, ahol gyógyító kúrákban is része lehetett a fürdőzőnek. A 19. század folyamán ismét fellendült fürdőkultúra, így a magyar fürdők megteltek élettel. A fürdőket alkalmazták közfürdőként (például Császárfürdő) azonban egyes hévizeket ivókúra céljából is fogyasztották (Gellért-forrás hévize). A korszakban áttörést hozott az artézi kutak megjelenése, hiszen ezzel megjelent a tiszta ivóvíz. Magyarországon először Zsigmondy Vilmos ásatta az első ilyen kutat a Városligetben 1868 és 1878 között, az ekkor talált forrás táplálja a Széchenyi fürdőt. Jelentős munkát végzett Than Károly Ásványvízelemző Intézete, és a higiénia mint tudományág megjelenése is hozzájárult a fürdőkultúra népszerűségéhez. A hévizek felkeltették a kutatók érdeklődését is, és 1891-ben megalapították a Magyar Szent Korona Országainak Balneológiai Egyesületét, amely keretein belül az ország hévíz forrásainak összetételét kutatták, azok elhelyezkedése alapján új forrásokat kerestek.
A Rácfürdő a Tabán városrészen helyezkedik el, a Gellért-hegy lábánál. A fürdő hévizét a Gellért-hegyben fellelhető forrás táplálja, mint ahogy a Rudas-, és a Gellért-fürdőt is. Az épület falaiban megtalálhatók a vár és a környék korábbi épületeinek kövei is.[1] A jelenlegi épület az 1860-as években épült, amikor megvásárolta a fürdőt Heinrich Nepomuk János, aki felújíttatta, és tovább fejlesztette azt Ybl Miklós tervei alapján, aki a 19. századi fővárosi arculat számos jellegzetes épületének tervezője. Az épületet 1865-ben a felújították és rendszerezték tereit, így létrejött a nagy melegvizes medence a kupola alatt, valamint a különálló női fürdő részleg és az azokhoz tartozó öltözők, zuhanyzók is. 1869-ben létrejött a szintén Ybl tervezte langyosvizes medence is, amelyet ráépítettek a korábbi barokk elemekre. Az utolsó nagyobb átalakítást 1890-ben végezték Hubert és Móri tervei szerint, az ekkor kialakított arculatot őrizte meg a fürdő 1944-ig amikor is az épület több része is menthetetlenül megsérült. A világháború után az épület romos részeit lebontották, megmaradt részeit pedig átalakították, és megkezdődött a tervezés, hogy fürdőszállót hozzanak létre az belőle az 1960-as években. A 2000-es években kezdték el ismét a munkálatokat, a felújítások során szempont volt a műemléki helyreállítás. A fürdő jelenleg a 19. század fürdőkultúra emlékezethelye, ami évtizedek óta üresen áll, mementójaként egy letűnt, visszahozhatatlan időszaknak.
A Rácfürdő a két világháború között a főváros „Budapest fürdőváros” mottó miatt lett népszerű fürdőhely, 1927-ben a Hidrológiai Közlöny című szaklapban dr. Pávai Vajna Ferenc megírta a Magyar-Horvát medence hévizeinek fajtáit és a terület vízellátottságat elemezte. Írásában kitért arra, hogy az itt található „ásványos-hévíz” tárolása, bányászása tulajdonképpen nagy jelentőségű nemzetgazdasági feladat. Az író megjegyezte azt is, hogy a trianoni terület veszteségek indokolják azt, hogy ezeket a természeti adottságokat kihasználja az ország gazdasága „mert nem sok válogatni valónk van, hogy miből éljünk meg”.[2] Budapest bár tele van gyógyvizekkel, mégsem olyan népszerűek a fürdői, mint a külföldi fürdővárosoké, az író szerint azért, mert aki üdülni megy, az éppen menekül a nagyvárosi közegből, nem pedig oda vágyik.[3]
A Tabán térségének átalakítása már a 20-as években megfogalmazódott, ugyanis a Rudas fürdőt szerette volna bővíteni a főváros, azonban a Rácfürdő 1931-ig magántulajdonban volt. A főváros már 1928-ban szerette volna megvásárolni, a fürdőt, hogy ezzel egységes fenntartója legyen a környéknek, és létre lehessen hozni a fürdővárost. [4]A Független Budapest, egy 1906-1938 között működő hetilap beszámolt 1929-ben arról, hogy a fürdő tulajdonosai felajánlották megvételre a fürdőt a fővárosnak „a fürdő meglehetősen elavul” berendezése muzeális, a felújítás sokba kerülne a városnak, ezért nem fogadták el az ajánlatot.[5] Hónapokkal később azonban azt hozták nyilvánosságra „Alkudozás a tulajdonosokkal – Nagy tervei vannak a Fővárosnak a fürdő megvétele esetére” című cikkükben, hogy a főváros mégis fontolóra vette a vásárlást. A tulajdonosok 4.2 millió pengőben szabták meg az árát, ami magas összeg abból a tekintetből, hogy a fürdő el van hanyagolva, és a szakértői becslés szerint nem ér ennyit. A cikk szerint a főváros azért venné meg mégis, hogy a Gellért-hegyi források egy kézbe kerüljenek, és közös igazgatás alá kerülne a Gellért- és a Rudas fürdővel, így adminisztrációja alig kerülne valamibe.[6] Hosszú ideig folytak a tárgyalások, azonban júliusban kiderült már a megegyezés küszöbén, hogy a városnak nincs fedezete a fürdő megvásárlásához, így a tulajdonosok visszavonták az eladási ajánlatot. A cikk taglalja, hogy ha így lenne, akkor nem hívtak volna össze pártközi konferenciát, inkább, hogy a tulajdonosok megunták a „huzavonát és a városi adminisztráció nehézkes mozgását, ezért vonták vissza”.[7]
1930-ban a fürdő átnevezésre került, Szent Imre halálának 900 éves évfordulója alkalmából, amelyet 1931-ben ünnepeltek, így a fürdő új neve Szent Imre fürdő lett, ezután sokszor párhuzamosan használták az Imre és Rácfürdő megnevezést is. 1934-ben Borvendég Ferenc Budapest polgármestere a közgyűlés elé terjesztette a Rácfürdő megvételének ügyét. Az előterjesztésben kiemelte, hogy a vásárlás a székesfőváros fürdőpolitikájának egy fontos pontja, ugyanis a Szent Gellért gyógyfürdők mint a Rudas és a Rác egy forrásból táplálkoznak, és közös hidrológiai védőterület van kialakítva nekik, amely miatt a területen az építkezés nagyon korlátozott. Az új fúrások, a bővítések és az épület átalakítások mind akadályba ütköztek ameddig több tulajdonos dönt a területről. Problémát jelentett továbbá, hogy a Rudas fürdőben termálvíz hány lépett fel ebben az időszakban, amit egy forrás bővítéssel megoldhatónak láttak.[8] 1934-ben megjelent egy cikk Bleyer György tollából Temesváron, amely beszámol a zürichi fürdőkiállításról. A cikkben bemutatta, hogy a magyarországi fürdő kultúra egyedülálló Európában, mert fejlődése a törököknek köszönhetően új erőre kapott a régióban.[9]
1935-ben az Uj Budapest Szendy Károly a polgármestert dicsérő szavakkal illetik, hogy milyen jó víziója van a városról, és hogy a belső Erzsébetvárost szeretné megreformálni. A munkálatok után a Tabánt szeretné közművesíteni, felújítani, és területére bérpaloták építését szánták. A cikk kiemeli, hogy ezekkel a programokkal az a probléma, hogy a fővárosnak vannak fontosabb felújítani valói például a kórházak és az iskolák.[10] Az 1935.03.09-én megjelent számban azt taglalják, hogy miért késhet a Rácfürdő átvétele. Ekkor már a polgármesteri előterjesztést a vételről a főváros elfogadta, és hónapok óta jóváhagyta a belügyminiszter is, azonban a fürdő átvételének jogi akadálya volt. A fürdőnek ugyanis 31 résztulajdonosa volt, köztük kiskorúak és gondnokoltak is. A fürdő átvétele után a Tabán átépítését tervezték megkezdeni, így fontos lett volna a vásárlás sürgetése.[11] Az ügyről májusban is cikkeztek, ekkor azt írták, hogy a fürdőnek nem kevesebb mint 45 résztulajdonosa van, amely szám a következő heti cikkben már 46-ra nőtt. 1935.05.18-án az újság azt közölte, hogy a fürdőt átvette a főváros, és céljuk, hogy az addigi keretek között tartják fent, mint olcsó népfürdő. A szolgáltatások között továbbra is szerepel a mesterséges piócák alkalmazása, és a köpölyözés is. Továbbá két próbafúrást is végeztek, azzal a céllal, hogy a környéken az eddigieknél melegebb forrást találjanak.[12] A Fővárosi Közlöny szerint két forrást találtak is a fúrások során. 1836-ban az Estben már Budapest fürdővárosként van megjelenítve, és a hirdetés kitér arra, hogy ezt bizonyítja az erre irányuló feltörő idegenforgalom is.[13]
A Fővárosi Közlöny 1937-ben arról tájékoztatta olvasóit, hogy a Rácfürdő higiéniának nem megfelelő osztályait, szolgáltatásait bezárták, és a fennmaradót csak a haszonért üzemeltették, azonban a bevétel az épület felújítására az újság szerint nem lehet elegendő, így „sorsa csak a lerombolás lehet”. Leírják továbbá azt is, hogy kialakítanák a Tabánt egy fürdő kerületté, azonban szerző szerint egy városrész nem tudja kisajátítani a fürdőket, mert sok helyen van forrás, így az egész várost fürdővárosnak kellene tekinteni. Az író azt is kiemeli, hogy a város többi fürdője is kihasználatlan, így a Rácfürdő felújítása is fölösleges ameddig a többi fürdő megfelelően kihasználva.[14] A felújításról a Magyar Nemzet azt írta, hogy a legjobb felhasználása a Rácfürdő gyógyvízének az lenne, ha a vizet 50-60 méterrel feljebb vezetnék a domboldalon, és ott egy gyógyszállót hoznának létre.[15]
A Rácfürdő történetén keresztül láthatóvá válik a város és az épület fejlődése, átalakulása, és azok a nehézségek, amelyekkel a fürdőkultúra népszerűsítése miatt meg kellett küzdenie a fenntartóknak. A fürdő megjelenése a sajtóorgánumokban rávilágít arra, hogy a fürdőváros kialakítása milyen reakciókat váltott ki a lakosságból.
Felhasznált irodalom, források
- Az Est hármaskönyve. 1936.
- Fővárosi Közlöny 1937
- Független Budapest 1929.
- Liber Endre 1934: Budapest fürdőváros kialakulása 2. kötet. Budapest.
- Magyar Nemzet 1938.
- dr. Pávai Vajna Ferenc: Magyarország hévizei. Lehet-e Budapestből fürdőváros? In: Hidrológiai Közlöny 1927-28. 7-8. 2-25.
- Tér és forma. VIII. 9.
- Uj Budapest 1935.
- Vargha Mihály, Zsuppán András 2009: Ami a Tabánból megmaradt: Rác fürdő. Budapest (32.) 10. 7-9.
Bakati Víta
[1] Vargha Mihály, Zsuppán András 2009: Ami a Tabánból megmaradt: Rác fürdő. Budapest (32.) 10. 7.
[2] dr. Pávai Vajna Ferenc: Magyarország hévizei. Lehet-e Budapestből fürdőváros? In: Hidrológiai Közlöny 1927-28. 7-8. 2-25. 21. (továbbiakban: Pávai)
[3] Pávai 24.
[4] Liber Endre 1934: Budapest fürdőváros kialakulása 2. kötet. Budapest. 482. (továbbiakban: Liber 1934.)
[5] Független Budapest 1929. (24.)3. 9.
[6] Független Budapest 1929. (24.) 23. 8.
[7] Független Budapest 1929. (24.) 30. 4.
[8] Liber 1934. 482-483.
[9] Bleyer György: Budapest fürdőváros a zürichi fürdőkiállításon. In: Tér és forma. VIII. 9. 267.
[10] Uj Budapest 1935. (13) 3. 1.
[11] Uj Budapest 1935. (13) 10. 8.
[12] Uj Budapest 1935. (13) 18. 7.
[13] Budapest fürdőváros, az ideális világváros. In: Az Est hármaskönyve. 1936. 248.
[14] Fővárosi Közlöny 1937. (48) 20. 946.
[15] Magyar Nemzet 1938. (1) 27.22.
