Felsőlendva (ma Grad, muravidéki szlovén nyelvjárásban Gornja Lendava) ma Szlovénia keleti felén, a Muravidéken található. 1919 nyaráig Magyarország, ezen belül a hetven-hetvenötezer főt számláló szlovén etnikai régió[1] Vas megyei területén, a muraszombati járásban feküdt. A településnek 1881-ben 721 polgári lakosából 547 szlovén, 102 német, 26 szlovák, 14 magyar és 6 horvát-szerb lakosa volt.[2] Hitfelekezet szerint 633 római katolikus, 79 ágostai hitvallású evangélikus, 2 református, 7 izraelita lakta. 1910-re polgári lakossága 1.020 főre nőtt, melyből 907 szlovén, 65 magyar, 49 német és 4 szlovák lakta. Vallásra nézve 885 katolikus, 121 evangélikus, 1 református és 18 izraelita hívő élt itt.[3] Az adatok alapján kijelenthető, hogy a magyarosodás kevésbé érintette a település etnikai szerkezetét. A kisközségi jogállású település a Felsőlendvai körjegyzőség központja is volt, melyekhez még a következő falvak tartoztak: Alsócsalogány, Felsőcsalogány, Kuzma, Radófa, Vaskorpád, Vaskovácsi, Vidorlak, Völgyköz, összesen 5.908 lakos ügyeit intézte.[4] Felsőlendva és vidékének népszámlálási adatai után viszont érdemes rátérni a dolgozat központi elemét jelentő Schápy József plébánosra és útirajzára.
Schápy József (Muraszombat, 1850 – Nagynarda, 1918) muraszombati születésű szlovén plébános volt, 1874-ben szentelték fel. Muraszombatban 1877-ig, Felsőlendván 1882-ig, Cserföldön 1883-ig, Belatincon 1886-ig, Bántornyán 1887-ig segédlelkészi hivatást vállalt. Tehát tizenhárom éven át szlovén környezetben működött, 1887-től viszont a horvát Nagynardára került, ahol egészen haláláig, 1918-ig plébános volt.[5] A Szombathelyi Egyházmegye gyakran helyezett át szlovén papokat horvát, horvát papokat pedig szlovén közösségekbe. Ennek oka a nyugat-magyarországi horvátok (Vas, Sopron és Győr megye) és a magyarhoni szlovénok nyelve közti hasonlóságokban keresendő. Schápy sikeresen pályázott a nagynardai plébánosi pozícióra, Trefort Ágoston 1887. szeptember 27-én nevezte ki. Schápy a miniszteri támogatás okán lojalitását akarta prezentálni a kormány felé, ezért törekedett a horvát többségű település magyarosítására. Pál Ferenc szerint a plébános „a könnyebb pasztorizáció érdekében törekedett az egynyelvűségre.”[6] Azonban Nagynarda horvát többségű település volt az 1891-es népszámlálás alapján, 439 horvát mellet csupán 23 magyar, 12 német és 5 szlovák élt, tehát az egynyelvűséget a horvát nyelvű pasztorizáció támogatta volna, ezekkel a nyelvi képességekkel Schápy valószínűleg rendelkezett. A plébános a magyarosodás lelkes híve volt, erről a plébániai kötetébe 1891. május 1-én azt a bejegyzést tette, hogy ekkor hangzott el először magyarul a Miatyánk gyermekek szájából. Mise után gyakran az iskolásokkal gyakoroltatta ezt, 1891 tavaszáig csak horvátul tették ezt. Ezután viszont „mindég magyarul dicsértük az Urat. Úgy vettem észre, hogy a nép kedvesen vette, sőt, a jelenlevők szemeiben örvendő könnyek csillogtak. […] Ez volt az első lépés a jövendő magyar istentiszteletre.”[7] Schápynak viszont nem volt könnyű dolga a magyarosítás terén. 1901 decemberében a plébános bevezette a nagynardai és felsőcsatári templomban a magyar éneket, a horvát hívek viszont közbeszólásokkal zavarták meg a magyar éneklést. Szilveszterkor a plébános kérte a híveket, hogy engedjenek utat a templomban a magyar nyelvnek, amelyet ismét bekiabálások követtek. A nardaiak a következő intézkedésig nem énekeltek sem magyarul, sem horvátul.[8] Schápy magyarosodásért tett munkássága az 1910 népszámlálás szerint 449 horvát, 12 magyar és 9 német lakta, viszont a lakosok közül már 348 fő beszélt magyarul. Lakossága 1920-ban 479 fő, ebből 459 horvát és 19 magyar volt, magyarul pedig 366 személy tudott. Ma még mindig (Kis- és Nagynarda egyesülése révén már Narda) bír horvát lakossággal.
Csupán azért véltem fontosnak Schápy plébános későbbi tevékenységének bemutatását a horvát többségű Nagynardán, hogy felsőlendvai útirajza elemzése során láthassuk, hogy már az 1880-as évek elején hasonló értékrenddel bírt. A következő alfejezetben arra keressük a választ, hogy milyen településeket járt be Schápy, mit gondolt a szlovén nyelvről és helynevekről, a magyarosításról, a térség kulturális helyzetéről és magáról Felsőlendváról.
Schápy József plébános és tanító nagynardai tanítványaival. Forrás: Horváth Sándor: Narda. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/SzazMagyarFalu-szaz-magyar-falu-1/narda-C18E/iskola-konyv-kultura-C383/
Az útirajz
Schápy József felsőlendvai káplánként 1882-ben, a Vasmegyei Lapokban közölte három részben útirajzát, a Felső-Lendva és vidéke című írását. Az első rész[9] valószínű sajtóhiba miatt Schápy S. aláírásával lett leközölve, a folytatásokban már helyesen Schápy J. szerepelt. A káplán az olvasót invitálja magával a hegyre, a Cukor-süvegre, ami tetején feküdt Felsőlendva. Schápy szerint Felsőlendva a muraszombati járás igényes települése volt, sőt, amióta Széchenyi Tivadar „nemes lelke lebegett felette”, előkelő nemes hellyé vált, a család a várkastélyt a 19. századtól birtokolta. Schápy 1882-ben már hat éve folyamatosan mászta Felsőlendva „hegyét”, innen fentről pedig leírta a környező stájerországi településeket is. Ezekből az ausztriai falvakból szerinte több tanító is érkezett a Vendvidékre, akik nem tudtak magyarul és „annyit gondot okoztak” a magyarosítást pártoló politikusoknak. Schápy ekkor rátért a Felsőlendva melletti szlovén településekre.
Pecsaróczot szegény „vend” ajkú nép lakta a káplán szerint. A település neve 1887-től a muraszombati járás helységneveinek magyarosítása után Szentsebestyénre változott. A szegénysége silány földjéből fakadhatott, amin alig termett meg valami. Állandó ínség, szegénység, a télire való jövedelmet a nyári aratással és kaszálással szerezték meg a helyi férfiak. A község iskolája egy szalmatetős, sötét, alacsony, belső felszerelés nélküli viskó volt. Tanítójuk az iskolán kívül egy cséplő volt. A szombathelyi székeskáptalan ezer forintot adott egy új iskola felépítésére, a pecsarócziaknak viszont nem volt kellő önerője hozzá, az iskolát csak évekkel később tudták felépíteni. Felső-Petróczon, későbbi magyarosított alakja Péterhegy. Schápy alapján az itteni nép is szegénységben élt, a többségben lévő evangélikusoknak igen, de a katolikusoknak nem volt iskolájuk. Kancsóczon, későbbi Felsőszentbenedeken, és vidékén durva, szilaj és neveletlen emberek laktak, akik gyakran verekedésbe keveredtek. Kocsmáik és vásáraik szintén az erőszakról voltak híresek. A kulturálatlanság és törvényellenesség ellen a gyógyírt egy új, modern iskolában látta, mert a meglévő „viskó” és a „cséplő tanító” láthatóan nem volt elég. Borecsa, később Borháza, égig nyúló nyárfák árnyékában feküdt, ahol egy régi kápolna volt, hajdan pedig egy apátság. Nevéből ered a Szent Benedekről nevezett borchi apáti cím, amit a szombathelyi székeskáptalan egyik tagja visel. Vidoncz, majd Vidorlak, kis település szintén Felsőlendva mellett, amelynek Schápy alapján ekkor már egy éve nem volt iskolája, százhúsz gyermek nem kapott oktatást, az ügy megoldására felszólította a politikát.
Muraszombat, a magyarhoni szlovénok legnagyobb kisvárosa, délkeletre feküdt Felsőlendvától, az útirajzban részletes leírt kapott. Schápy leírása alapján szép rónaság, városias képe még igen halvány volt ekkor, ekkor épült fel a legtöbb középület. Régi katolikus temploma, katolikus és állami fenntartású népiskolája, ami a befektetett harmincezer forintnyi tőke kamatait nem hozta vissza. „Van egy pár emeletes háza; szép, csinos kastélya gyönyörű angolkerttel, mely gróf Szapáry Géza, fiumei kormányzónak kedves nyári tartózkodási helye.” A városban királyi járásbíróság telekkönyvi hatósággal, szolgabíróság, királyi közjegyzőség, adóhivatal, takarékpénztár, olvasókör, tűzoltó-egylet, csendőrlaktanya működött. Több orvos, ügyvéd dolgozott itt. Az értelmiség a társadalmi életet tekintve mást gondolt, egymással nehezen boldogultak. Az országgyűlési választások idején az elit meghasonlott és két táborra oszlott: Berke Jánost (szabadelvű) és Agustich Antalt[10] (baloldal), az ekkor már elhunyt Agustich Imre testvérét támogatták.[11] A választáson Agustich nyert, aki 1881 szeptemberétől 1884 májusáig képviselte a muraszombati járást. A káplán üdvözölte, hogy a városban magyar isteni szolgálat is működött. A valóságban csak kivételes alkalmakkor volt magyar szentbeszéd a katolikusoknál, kicsit többször az evangélikus istentiszteleten. Schápy jövőbeli gondolatait már 1882-ben is osztotta: „Oh, mikor lesz az „magyar” máshol is!”
A szlovén helynevek (Barkócz, Beznócz, Brezócz, Csernelócz, Dánkócz, Frankócz stb.) kapcsán cinizmussal élt: „Nemde, szép? -Gyönyörűek!”. Megjegyezte, hogy a szlovén községek hivatali felszólítást kaptak helyneveik magyarosítására, ők azonban ragaszkodtak ezekhez. A nyolcvanas évek végére a muraszombat járás összes helynevét magyarosították, melyben a főszolgabíró és a helyi elöljáróság aktívan közreműködött.
Az útirajz első része végén Schápy végre rátért Felsőlendvára, ami szerinte felséges hely, levegője illatos, szép zöld fenyőerdők sötétlettek a település dombjain. Felsorolta a helyi szőlőfajtákat. A kastély a dombtetőn helyezkedik el, tornya magas. Az iskola, a templom, a fáraház, a lakóházak a völgyben feküdtek. Majd sorban bemutatta a fontosabb helyeket. A magaslaton lévő temetőbe a holtakat a nagy nehézségek árán vitték át a patakon keresztül, amin nem volt normális híd, csak egy deszka (bürü). A gyalogosok, a szekerek is ezen keresztül közlekedtek. A „kisvárosban” volt „ruhamérnök”, butik, kocsma, amit Felsőlendva egykori ura, Nádasdy Lipót építtetett 1828-ban. A pékség tulajdonosa Stájerországból jött, aki azt hitte, „hogy Magyarországon nem kell dolgozni”. Helyette pékáruval a radkersburgi, gyanafalvai pékek látták el a vidéket, akik három óra távolságból hozták a gyakran el nem adott portékájukat: egyhetes kenyeret, zsemlét, kiflit, amivel jó üzletet csinálnak. Schápy szerint egy „derék” pékmester Felsőlendván szépen megélhetett volna. Valószínűleg itt egy hazai származásúra gondolt.
Felsőlendva templomát több mondaton keresztül bemutatta az olvasóknak,[12] amely már 1698-ban virágzott, anyakönyveit 1737-től vezette. A plébánia nyelve „vend” (szlovén) volt, Nagyboldogasszony tiszteletére emelték, 1660-ban újították fel. A plébános ekkor Siftár József volt, Schápy pedig a segédlelkész. A templom „örök emlékezetű” mecénása Szlámár (Géfin Gyulánál mint Szelnár) István[13] felsőlendvai születésű, szentbenedeki plébános volt, aki 1878-ban egy nagyobb összeget hagyott a templomra, ebből restaurálták az épületet és magas tornya egy új harangot is kapott. Megújultak a szobrok és a falak, a főoltár, a mellékoltár és a szószék. Az elhunyt Szlamárt pedig ide temették el. A falu zsúptetős iskolája csak a dombról tűnt nagynak és „csinosnak”, mecénása nem lehetett gazdag ember. A „fáraházat”, vagyis a plébániahivatalt 1836-ban emeltette Nádasdy Lipót. A falu készülő új útja mellett pipázott a padon Schápy, amire az időjárás viszontagságai miatt akkora szüksége volt a lakosoknak. A plébános a „főmérnök” érdemeit dicsérte, aki „az egész vidék emelésére s fölvirágzására nemcsak áldozatot hoz, de javának előmozdítására minden emeltyűt mozgásba hozni a legszebb feladatának tekinti.” A főmérnök mellett gróf Széchenyi Tódort (Tivadar), Felsőlendva és Polánc birtokosát méltatta, aki a szlovénvidéki vasút megépítésébe tízezer Forintot fektetett be. Ez a Gyanafalva – Muraszombat vasútvonal lett volna, amelyet Vas vármegye később levett a napirendről. A polgári átalakuláshoz szükséges vasút csak 1907-ben érte el a szlovén régiót a Körmend – Muraszombat viszonylattal. Széchenyi próbálta rávenni a térség tehetőseit, hogy pénzsegéllyel járuljanak hozzá a vasút felépítéséhez. Összesen nyolcvanötezer forint gyűlt össze, az ügyet az alispán is támogatta. A Déli- és Nyugati Vasúttársaságokkal, a „belga bankkal” is megkezdődtek a tárgyalások, a nyomjelzéseket is kijelölték, azonban az építkezés nem kezdődött el. Schápy a „stájerokat” okolta, akik minél előbb kitalálták, hogy a magyar határ mellett, Radkersburg és Spielfeld között kiépítsék a vasutat. Így a Szlovénvidékieknek azt a vasutat kellett használniuk, Schápy szerint, „hogy ők hízzanak meg rajtunk!”. Ebben a vészjósló jövőképben a termények és a haszon kivándorlását látta, mivel a helyi gazdák ott adták volna el portékájukat, a kereskedők és iparosok ott vásároltak volna. Schápy szerint ennek megakadályozása és az ország gazdaságának megvédése a vármegye és az állam érdeke is volt. A valóságban a szabadpiacot és a fejlődést pont a Monarchia belső határai ösztönözték. Így a Schápy és kortársai „nemzetsigvédő” attitűdje és a gazdásági prosperitás ösztönzése ellentmondásos érvelés.
A Muraszombat és környékén működő vasúttal a régió gazdasági központját kívánták erősíteni. A vasútban Schápy kereseti forrást látott, amivel a télen munka nélkül maradó nép bekapcsolódhatott volna a regionális kereskedelembe. A gazdasági és infrastrukturális nehézségek mellett a művelődési viszonyok hátráltatták a progressziót. Az útirajzban igazán meglepő megállapítás az, hogy a legnagyobb részt mezőgazdasági munkából megélő szlovénok a gyümölcstermesztés és szőlőművelés terén nem rendelkeztek kellő ismeretekkel, pedig ez a gazdaság élénkítését hozhatta volna.
Az útirajz harmadik részében a felsőlendvai várkastély részletes bemutatására került sor.[14] A szerző hivatkozott egy adománylevélre, amely alapján Zichy Tamás báróé volt várkastély a muraszombati kastéllyal együtt. Valószínűbb, hogy Széchy Tamásról beszélhetünk, aki latin formában Thomas Zéchyként szerepelt az okiratban. Széchyek egy kis telket adományoztak Schápy felmenőinek Muraszombatban. Nádasdy Lipót alatt volt a „Tótság” (szlovén régió) legfontosabb helye, az úriszékeket is itt tartották. Felsőlendvát és a környező településeket és birtokokat Dietrichstein hercegének majd a „belga banknak” adták el, akik szétdarabolva újra eladták. Végül Almássy Edétől vette meg gróf Széchenyi Tivadar. A kastély híres a régi pincéjéről és óriási hordóiról. A tekepályán a gróf vendégszeretetéből a helyi plébános és maga Schápy is gyakran játszott. „Kell-e annál jobb, mint mikor az unalmas időt az ember teke, meleg vagy hideg kávé, fagylalt, dinnye s egyéb ízletes falatok mellett töltheti el!” A kastélynak egy gazdag gyümölcsöse is volt, sokféle almával, körtével és szilvával. A felsőlendvai faiskola is itt működött, mellette a szőlős. Az uradalmi épületben működött a felsőlendvai jegyzőség, postahivatal és a csendőrlaktanya. Az útirajz ezután egy esti látképpel zárult: „Most még egy pillanat! de íme, az alkony alábocsátja függönyét, s elfedi előttünk a látképeket.” Összegzésként kijelenthető, hogy Schápy József felsőlendvai útirajza jelentékeny forrás a magyarországi szlovén etnikai régiói történetében.
Hivatkozott források
Horváth, 2004. Horváth Sándor: Magyarok és horvátok együttélése Vas megyében a 19. század második felében. In: Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről IV. – Archivum Comitatus Castriferrei 1. Szombathely, 2004. 171–181.
Horváth, 2007. Horváth Sándor: A grádistyei horvátok 16-20. századi asszimilációjának példái. In: Bindorffer Györgyi (szerk.): Változatok kettős identitásra. Budapest, 2007. 237–254.
Pál, 2018. Pál Ferenc: A Szombathelyi Egyházmegye a dualista államban 1867–1914. Szombathely, 2018.
Népszámlálás II, 1881. A Magyar Korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. Budapest, 1882.
Népszámlálás, 1910. A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. Első rész. Budapest, 1912.
A Magyar Korona országainak Helységnévtára, 1913. A Magyar Korona országainak Helységnévtára, 1913. Budapest, 1913.
Schápy S.: Felső-Lendva és vidéke. I. Vasmegyei Lapok, 1882. szeptember 7. 1–2.
Schápy J.: Felső-Lendva és vidéke. II. Vasmegyei Lapok, 1882. szeptember 10. 1–2.
Schápy J.: Felső-Lendva és vidéke. III. Vasmegyei Lapok, 1882. szeptember 14. 1.
[1] A korszakban magyar nyelvi környezetben Vendvidék, magyarországi szlovén nyelvjárásban Slovenska krajina (Szlovénvidék).
[2] Népszámlálás II, 1881, 347.
[3] Népszámlálás, 1910, 59.
[4] A magyar korona országainak helységnévtára, 1913, 31.
[5] Pál, 2018, 304.
[6] Pál, 2018, 82.
[7] Horváth, 2004, 172.
[8] Horváth, 2007, 250.
[9] Schápy S.: Felső-Lendva és vidéke. I. Vasmegyei Lapok, 1882. szeptember 7. 1–2.
[10] radesztói Agustich Antal (1851 – 1895) nemes szlovén családból származó ügyvéd, országgyűlési képviselő, majd a Szegedi Királyi Ítélőtábla bírója. Hosszas szenvedés után 1895. április 14-én hunyt el Szegeden. Forrás: Gyászhír. Bácska, 1895. április 19. 3.
[11] radesztói Agustich Imre (1837 – 1879) országgyűlési tudósító, Budapesten 1875-től szerkesztette az első hazai szlovén nyelvű újságot, a Prijátel-t. Emellett magyar nyelvtankönyvet is írt, amit a szombathelyi egyházmegye szlovén iskoláiban használtak. Korai halála azonban egy időre gátat vetett a szlovénvidéki publicisztikának.
[12] Schápy J.: Felső-Lendva és vidéke. II. Vasmegyei Lapok, 1882. szeptember 10. 1–2.
[13] Szelnár István (Felsőlendva, 1820 – Felsőszentbenedek, 1877). lásd: Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története III. 1777–1935. Szombathely, 1935. 401.
[14] Schápy J.: Felső-Lendva és vidéke. III. Vasmegyei Lapok, 1882. szeptember 14. 1.
Kovács Kristóf
