Bevezetés
Közép-Európa történelme, gazdasági és társadalmi fejlődése közismerten sok hasonlóságot mutat. Ez alól az alkotmányjog sem kivétel. A modern konstitucionalizmus szempontjából a térségnek nem kell szégyenkeznie. A modern hatalommegosztási elméletek egyik legfontosabb atyja, Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója (1689-1755) már a törvények szelleméről írt művében (1748) is pozitívan nyilatkozott Magyarország jogi és politikai fejlődéséről.[i]A francia felvilágosodás további jeles képviselője Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) egész könyvet írt Lengyelország kormányzásáról.[ii] Ennél jóval jelentősebb, hogy az öreg kontinens első, a felvilágosodás által ihletett alkotmánya 1791. május 3-án a lengyel-litván államban született. Igaz, európai és globális hatása kisebb volt, mint a szeptemberben elfogadott francia alkotmányé. (Történelmi érdekesség, hogy a Varsói Nagyhercegség 1807. évi alkotmányát maga Napóleon Bonaparte fogalmazta meg, mégpedig francia nyelven.) Az 1848/49-es magyarországi események pedig a legnagyobbak közé tartoztak a korabeli Európában.
A két világháború közötti első Csehszlovák Köztársaság kiváló példája volt a tudatos demokráciára és szabadságra nevelésnek.[iii] Első és mai napig meghatározó államfője, Tomáš Garrigue Masaryk (1850-1937) a vezető pozíciókat betöltő, tudományosan felkészült, egyben gyakorlati érzékkel is rendelkező politikusnak számított. Csehszlovákia 1938-ig képes volt megőrizni polgári demokráciáját, még akkor is, amikor már majdnem mindenütt bekövetkezett a tekintélyelvű fordulat.
Külföldi modellek hatása az első és a második világháború után
Az 1920-as évek elején elfogadott csehszlovák és lengyel alkotmányon leginkább a harmadik Francia Köztársaság (1875-1940) alkotmányos modelljének hatása érződött. Franciaország ugyanis szövetségeseivel nemcsak megnyerte az első világháborút, hanem sokáig garantálta is a két új állam biztonságát. Természetesen más hatásokat sem kell kizárni, hiszen Masaryk elnök jól ismerte az amerikai közjogi modellt is, valamint a szomszédos weimari Németország is befolyással volt keleti szomszédjaira. A francia hatást azonban egyik sem tudta ellensúlyozni. Csehszlovákiában a bírósági és a közigazgatási területen erősen éltek a korábbi osztrák hagyományok is.
Magyarország helyzete más volt, mert az 1918-ban magát vesztes oldalon talált országnak hagyományosan nem volt chartába foglalt alaptörvénye. Először a Magyarországi Tanácsköztársaság idején fogadták el ilyen dokumentumot, amelyen érthető módon érezni lehetett az 1918. évi szovjet-orosz bolsevik alkotmány hatását. Az idő rövidsége miatt azonban ennek nem nagyon volt hatása a magyar alkotmányfejlődésre. Az 1919-es proletárdiktatúra utáni restaurációs rezsim jogi és állami kontinuitásra törekedett az 1918 előtti állapotokkal, ez a kontinuitás azonban belső és külső okoknál fogva csak viszonylagos lehetett.
Magyarország királyság volt, az államfői pozíciót az 1920. évi I. törvény értelmében ideiglenesen a kormányzó, Horthy Miklós töltötte be. Az említett törvény volt az új rendszer legfontosabb jogi normája. A majdnem negyedszázados közjogi provizórium egy részében a politikai rezsim egyesek szerint inkább félelnöki köztársaságra hasonlított.[iv] Erről egyébként megoszlanak a vélemények, mert a két világháború közötti rendszer idővel egyre tekintélyelvűbb lett. De az is igaz, hogy a fokozatos jobbratolódás ellenére az Országgyűlés még 1944-ben is működött, igaz, akkor már nagyon sok jogfosztó törvény elfogadásán volt túl.[v] Ezektől függetlenül, az akkori magyarországi közjogi megoldásnak sajátos gyökerei voltak és nem nagyon hatottak rá külföldi példák.
Az 1939 és 1945 közötti első Szlovák Köztársaság, élén Jozef Tiso és az általa vezetett Hlinka-féle Szlovák Néppárt állt. Ez igazi állampárttá vált, maga mellett csak a német és a magyar kisebbség pártjait tűrte meg. 1939 nyarán új alkotmány született, amelyen – a náci Németország árnyéka ellenére – leginkább a dél-európai fasiszta és tekintélyelvű közjogi hatások érződtek, nevezetesen a salazari Portugáliáé, a fasiszta Olaszországé, valamint az 1938 előtti Ausztriáé. Az alkotmány szövegén és az államapparátus működésén viszont még sokáig érzékelni lehetett a korábbi csehszlovák hagyományok hatását is.[vi]
A második világháború után Közép-Európa a Szovjetunió uralta keleti blokk részévé vált, ami természetesen kihatott alkotmányos fejlődésére is. Eltérő intenzitással ugyan, de nagyjából mindenütt a szovjet államjog által ihletett modell valósult meg. Az első években főleg az 1936. évi sztálini szovjet alkotmány hatása volt erős. Idővel azonban bekövetkezett némi szétfejlődés, de a kialakult rendszer és államjog elvi alapjait, amelyek közé főleg a kommunista pártok vezető szerepe, a hatalom egységének elve, a hatalommegosztás elvének az elutasítása, valamint a közösségi tulajdon elsőbbsége a magántulajdonnal szemben, a hivatalos jogtudományban az 1980-as évekig sehol sem kérdőjelezték meg.[vii]
Az esetleges különbségekre főleg az alkotmányozás időzítése hatott, illetve az, hogy föderációról vagy unitárius államról volt-e szó. Az sem volt mellékes, hogy a kommunista pártok uralma alatt összesen hányszor alkotmányoztak. A Lengyel Népköztársaságban és a Magyar Népköztársaságban például egészen az állampárti rendszer bukásáig – igaz módosításokkal – hatályban maradtak a sztálinizmus évei (1949, 1952) alatt elfogadott alkotmányok. Csehszlovákiában összesen háromszor alkotmányoztak – először 1948-ban, aztán 1960-ban, majd 1968-ban, amikor föderalizálták az országot, amihez szintén el kellett fogadni egy alkotmányerejű törvényt.[viii]
A rendszerváltás utáni alkotmányozás
A demokratikus korszak mindenütt 1989-ben kezdődött, amikor megszűnt a kommunista állampártok egyeduralma és megindult a politikai pluralizmuson alapuló demokratikus rendszer kiépítése. 1990-ben elkezdődött a szabad választások sorozata is, mindenütt új politikai elitek születtek. Mindez új alkotmányozási hullám kezdetét jelentette. A 20. században már a harmadikat.
Magyarországon 1989 őszén megszületett az 1949. évi XX. törvény átfogó módosítása, amit új, demokratikus tartalmú ideiglenes alkotmányként is fel lehet fogni. A nagy és komplex alkotmánynovellát a régi állampárti parlament fogadta el, igaz, a nagy módosítás alapját a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain kialkudott széleskörű kompromisszum képezte. [ix]
Magyarországon később többször felmerült végleges új alkotmány elfogadása, de a magyar politikai elitek végül „belakták” az 1989/1990-ben elfogadott alkotmányos konstrukciót, amely sokáig működőképesnek is bizonyult. 1994 és 1998 között lehetségesnek tűnt új alkotmány elfogadása, de a kormányzó szocialisták és liberálisok közötti ellentétek miatt erre végül nem került sor.
2000-ben az első Orbán-kormány idején felmerült az 1989-es alkotmány kiegészítése új preambulummal és számozása megváltoztatása, de ez végül nem valósult meg. A 2011. évi új Alaptörvény elfogadását pedig az tette lehetővé, hogy a Fidesz-KDNP alkotmányozó, kétharmados többséget szerzett a választásokon. Igaz, a választások első fordulója előtt a kampányban még nem nagyon volt szó az új alkotmányról.
A többi közép-európai államban egyébként szintén először csak a régi, szocialista alkotmányokat módosították, de egyidejűleg készültek új demokratikus alkotmányok elfogadására is. Ez volt a helyzet a kerekasztal-tárgyalások utáni Lengyelországban és a bársonyos forradalom utáni Csehszlovákiában is. Az utóbbi országban rögtön három új alkotmányon kezdtek dolgozni – a csehszlovák szövetségi alkotmány mellett itt ugyanis a cseh és szlovák köztársasági alkotmányokat is el kellett volna fogadni. Ezekkel a kommunista rendszer 1968. évi föderális átalakulás után is adós maradt.
Először viszont tisztázni kellett (volna) a föderáció és a tagköztársaságok kölcsönös viszonyát. Erre nem került sor, sőt, ez a kérdés, a gazdasági reform mélysége, illetve radikalizmusa körüli vitákkal együtt végül maga alá temette a csehszlovák szövetségi államiság gondolatát. Ez az 1992. évi választások után vált nyilvánvalóvá. A csehek és a szlovákok esetében tehát az alkotmányozás folyamatát felgyorsította a csehszlovák föderáció felbomlása. Ezért nem meglepő, hogy végül 1992-ben a nemzeti tanács névre hallgató tagköztársasági parlamentekben megszületett a most is hatályos cseh és szlovák alkotmány, a független és szuverén államiság „beüzemeléséhez” ugyanis szükség volt új alkotmányokra.
Az alkotmányozási folyamat leginkább Lengyelországban húzódott el, annak ellenére, hogy 1989-ben még Lengyelország volt a reformokban élenjáró ország és 1989 tavaszán itt került sor az első nemzeti kerekasztal-tárgyalásokra is. Akkor még hatályban maradt az 1952. évi alkotmány módosított szövege, amely hiányosságait az 1990-es évek elején egy ideiglenes kisalkotmánnyal próbálták áthidalni.
Az 1990-es évek elején a demokratikus és liberális közjogi modellek hatottak az akkor elfogadott közép-európai alkotmányos dokumentumokra. Tény, hogy az 1989 utáni első évtizedben leginkább a nyugat-európai és észak-amerikai alkotmányos hatások érvényesültek a térségben, továbbá a békés demokratikus átmenetre tekintettel nem szabad megfeledkezni a némi dél-európai (főleg spanyol) hatásról sem. Ez tulajdonképpen szerencsés egybeesés volt nemcsak a folyamat békés jellege, hanem sok tekintetben a humanista tartalma miatt is.[x]
Nyugat-Európa akkor volt ugyanis alkotmányjogi csúcsformában. Az új alkotmányok mindenütt a népszuverenitás eszméjéből, valamint a hatalommegosztás és a jogállamiság elvéből indultak ki. Mindenütt deklarálták az emberi jogokat, garantálták azok védelmét is. Igaz, a korábban oly fontos szerepet játszó második generációs (gazdasági, kulturális, szociális) alapjogok több helyen háttérbe szorultak, de teljesen nem vesztek el. A térségben is divatba jöttek olyan alkotmány- és jogvédő intézmények, mint az alkotmánybíróság és az ombudsman.
A közép-európai államok nem voltak azonos helyzetben a saját korábbi alkotmányos múltjuk recepciója tekintetében. Az 1920. évi csehszlovák polgári demokratikus alkotmány hatása leginkább a föderáció utódállamaiban volt erős. A csehek ezt az új alkotmányuk elfogadáskor be is vallották, a szlovákoknál azonban mélyen hallgattak erről, pedig az alkotmány konstrukcióján és szövegén ott is lehetett érezni a korábbi csehszlovák hagyományokat.[xi]
Lengyelországban bonyolultabb volt a helyzet, mert az 1935. évi tekintélyelvű alkotmánnyal már a két világháború közötti politikai erők egy része sem tudott teljesen azonosulni, ahogyan a londoni emigráció jelentős része sem. Az 1921. évi demokratikus alkotmány pedig a lengyel függetlenség első éveiben nem bizonyult stabilizáló hatásúnak. Emiatt e két alkotmány hatása csak korlátozott lehetett 1989 után.
Az 1945 előtti Magyarország nem rendelkezett chartális alkotmánnyal és a történeti alkotmány koncepciója nem volt igazán alkalmas a demokratikus átmenet kezelésére. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az 1944/1945. évi komplex (erkölcsi, gazdasági és katonai) államösszeomlás maga alá temette a régi rendszert, az ország pedig a győztesek ellenőrzése alá került. 1989-ben ezért közjogilag inkább az 1945 és 1948 közötti koalíciós korszak hatása érvényesült, amely annak idején új demokratikus korszak reményét hordozta magában. A kommunizmus bukása utáni alkotmányozáskor tehát főleg a második Magyar Köztársaságot kikiáltó 1946. évi I. törvény szövege hatott, nem csak egy deklaratív jogi normaként, hanem egyfajta ideiglenes demokratikus kisalkotmányként értelmezve.[xii] Végső soron Magyarországon akkor került sor először az alapjogi katalógus rövid megfogalmazására is.
A történeti alkotmányhoz való viszonyulás lényegesen csak 2010 után változott meg és ez a konstrukció az 2011. évi alkotmányozás során jutott szerephez. A radikális jobboldal chartális alkotmány elfogadása helyett a visszatérést javasolta a történeti alkotmányhoz , bár a történeti alkotmány soha nem volt egyszerű és egyértelmű fogalom.[xiii]
A választásokon győztes nemzeti-konzervatív többség azonban óvatosabb volt. Az alkotmányozó pártok végül chartális alkotmány, azaz az Alaptörvény elfogadása mellett döntöttek, de a preambulumban többször történt utalás a történeti alkotmányra is. Az alkotmányos szöveg értelmezését elősegítő R) cikk pedig bevezette a történeti alkotmány vívmányai fogalmát. Ez arra volt hivatott, hogy hidat verjen a mostani konkrét alkotmányos szöveg és a történeti alkotmány bizonytalan fogalma, illetve tartalma között, hiszen a történeti alkotmány konstrukciójából nem minden használható fel a modern állam és az írott alkotmány egyidejű létezése körülményei között. Egyes magyar alkotmányjogászok szerint (Schweitzer Gábor, Varga Zs. András stb.) ezáltal egyfajta hibrid megoldás született meg. A hatályos közjogi konstrukcióban viszont egyértelműen az írott és chartális alkotmánynak számító Alaptörvény dominál, a vívmányok inkább csak az értelmezés során jutnak szerephez.[xiv]
Az 1990-es években elfogadott közép-európai alkotmányok csak korlátozottan hatottak egymásra. Inkább globális trendekre és regionális kihívásokra reagáltak. Néhány intézkedésük, konkrét rendelkezésük kiváltott ugyan némi visszhangot külföldön, de ez inkább kivétel volt, mint szabály. Ilyen volt az 1997-ben elfogadott lengyel alkotmány preambuluma, amely rezonált az európai Alkotmányos Szerződés körüli vitákban. Itt főleg az Invocatio Dei-re és a hívő és nem hívő emberek értékvilágának összeegyeztetésére kell gondolni.
Az egyes alkotmányok stabilitása, értékvilága és elfogadottsága
A jóval későbbi magyar Alaptörvény Nemzeti Hitvallása is próbált hasonló szellemben reflektálni erre a problematikára, de a preambulum szövege jobban hasonlított az 1991. évi horvát és az 1992. évi szlovák alkotmány preambulumára, mint a hivatkozott lengyel előképre. Azaz kevésbé ügyelt a társadalom különböző szegmensei közötti érdek- és értékvilág közötti harmóniára és az államisággal összefüggő történelmi kérdésekben néha túl konkrétnak bizonyult.
Természetesen itt figyelembe kell venni, hogy az egyes alkotmányok nem statikus dokumentumok és idővel módosulni szokott a szövegük. A módosítások szempontjából a közép-európai államok nincsenek azonos helyzetben, hiszen az alkotmányaik eleve eltérő mértékben rugalmasak (flexibilisek), illetve merevek (rigidek).
Kevésbé rugalmas alkotmánnyal rendelkezik a Cseh Köztársaság és Lengyelország, ahol az alkotmánymódosítást a kétkamarás parlamentek léte is megnehezíti. Könnyen módosítható alkotmányokkal rendelkezik Magyarország és Szlovákia. Mindkét utóbb említett államban ugyanis az egykamarás parlamentek minősített többséggel döntenek az alkotmánynovellákról. Magyarországon ehhez az összes képviselő kétharmada szükséges, Szlovákiában még ennél is alacsonyabb az előírt kvórum, hiszen a módosításhoz ott elegendő az összes képviselő háromötöde. Ezért nem meglepő, hogy a szlovák alkotmányt eddig közvetlen módon 23 alkalommal módosították, a 2011-ben elfogadott magyar Alaptörvényt pedig tizenötször.
Lényegesek ugyan az alkotmány elfogadásának körülményei, illetve a folyamatot kísérő politikai-társadalmi konszenzus is, de a konkrét alkotmányok gyakorlati működése és „probléma megoldó képessége” még ennél is fontosabb. Néha meghatározóbb tehát az, hogy egy konkrét politikai közösség hogyan tud végül elfogadni egy olyan dokumentumot, amelynek születési körülményei esetleg nem voltak teljesen egyértelműek. Ez egyáltalán nem tekinthető közép-európai sajátosságnak, elég csak az 1949. évi német Alaptörvényre vagy az 1958. évi francia alkotmányra gondolni.
Az 1989-ben elfogadott magyar alkotmány például tartalmilag teljesen megfelelt a demokratikus alaptörvényekkel szemben támasztott elvárásoknak, de az elfogadását nem előzték meg szabad választások, ami sok kritikára adott okot.[xv] Ilyen problémával az 1997-ben elfogadott lengyel alkotmány ugyan nem küszködött, de az akkoriban parlamenten kívülre került lengyel konzervatív jobboldal csak nehezen békült ki az elfogadott és népszavazáson is jóváhagyott szöveggel.[xvi] Nem véletlen tehát, hogy a Jog és Igazságosság (PiS) nevű jobboldali konzervatív párt első kormányzása idején (2005-2007) komolyan felmerült egy új alkotmány elfogadásának gondolata. A PiS azzal akarta felváltani a rendszerváltás utáni Harmadik Lengyel Köztársaságot az úgynevezett Negyedik Köztársasággal. Az alkotmányos többség híján ezen elképzelés azonban azóta sem valósult meg.
A polgári jobboldali pártok és a szociáldemokraták kompromisszumaként 1992 végén megszületett cseh alkotmány eddig kevés érzelmet váltott ki és létezését azóta sem kísérik komolyabb elvi viták. A kevés kivétel közé az 1990-es évek végi regionális önkormányzati reform és 2012-ben a közvetlen államfőválasztás bevezetése tartozott. A jelenlegi cseh alkotmányt talán emiatt is övezi politikai és társadalmi konszenzus.
Bonyolultabb kérdésnek bizonyult a szlovák alkotmány helyzete. 1992 szeptemberében született alkotmányt nagy többséggel fogadták el, de az ellenzék (a kereszténydemokraták és a liberálisok), valamint a kisebbségi magyar pártok intenzív tiltakozása, illetve a szavazástól való távolmaradása mellett. Az 1992 és 1998 között emiatt az alkotmány inkább megosztó tényező volt a szlovák politikában.
A helyzet 1998-ban kezdett megváltozni, amikor a demokratikus ellenzéki pártok széles spektrumú koalíciója nyerte meg a választásokat, mégpedig alkotmányozó többséggel. Először új alkotmány elfogadásának gondolata merült fel, de végül a szlovák politikai elit inkább egy nagy alkotmánynovella mellett döntött. Új alkotmány elfogadása minden komolyabb politikai váltáskor ugyanis nem igazán stabilizáló megoldás.
Az alkotmánymódosításra két lépcsőben került sor. 1999-ben bevezették a közvetlen elnökválasztást, 2001-ben pedig egy átfogó novelláról döntöttek, amely egy sor garanciális elemet vezetett be és felkészítette Szlovákiát az európai integrációra. Ezáltal az addig alkotmány-kritikus politikai erők is elfogadták az 1992-es alkotmány létét, amely módosított formájában képessé vált, hogy kezelje az ország politikai és társadalmi konfliktusait és garantálja a békés hatalomváltásokat.[xvii]
A 2010 utáni novellák és fejlődési trendek
Az ezredforduló utáni alkotmányos novellák különböző mélységűek és terjedelműek voltak, ideológiai és politikai irányultságuk nem mindig volt megragadható. Ez főleg a Cseh Köztársaságra és Szlovákiára igaz, kevésbé a 2011 utáni Magyarországra. Lengyelországban az eljárási szabályok miatt eddig alig került sor komolyabb változásokra.
A 2011-ben elfogadott magyar Alaptörvény alapvetően az úgynevezett nemzeti-konzervatív szellemben és némileg archaizáló-historizáló stílusban született meg.[xviii] Ez természetesen önmagában nem jelenti legitimitási problémákat, de az Alaptörvény szövege nem bizonyult statikusnak, illetve stabilnak, mert a folyamatos alkotmányozó többséggel rendelkező regnáló politikai erők többször módosították saját művét.
A gyakori módosítások nem mindig tettek jót az Alaptörvény színvonalának és társadalmi elfogadottságának. Természetesen nem mindegyik alkotmánynovella volt egyformán problematikus. E téren leginkább a 2011 előtti alkotmánybírósági gyakorlattal szakítani próbáló negyedik (egyébként meglehetősen komplex) és a nemrégen elfogadott tizenötödik novella emelkedik ki. Az utóbbi politikailag főleg az állampolgárság lehetséges felfüggesztésére, a gyülekezési jog könnyebb korlátozására, valamint az alapjogok hierarchiára vonatkozó rendelkezései miatt tűnik problematikusnak.
A túl nagy flexibilitás és a tartós minősített többség szinte mindenütt és mindig kissé könnyelművé teszi az aktuális parlamenti többségeket, ami rendszerint nem tesz jót az alkotmányos dokumentumok belső koherenciájának és politikai integráló potenciáljuknak. Hasonló a helyzet az egyoldalú és túlzottan ideologikus alkotmányozásokkal is. Továbbá a válságos években, pesszimista közhangulatban, a sokszor mesterségesen hiszterizált politikai diskurzusban és az emiatt mélyen megosztott társadalmakban végrehajtott alkotmánymódosítások a klasszikus demokratikus konstitucionalizmus szempontjából csak nehezen vezethetnek jobb eredményhez, mint az optimista és jogkiterjesztő hangulatú években.
Ezen kívül az alkotmányos szövegeknek – az államszervezeti kérdéseket leszámítva – általában nem áll jól a túlzott részletesség, azaz a fennkölt, integráló hatásúnak szánt szövegek megterhelése hosszú, konkrét és főleg megosztó részekkel. Az alkotmányjogban is többnyire igaz a régi bölcsesség, miszerint a kevesebb néha több. Ez különösen igaz olyan jogi normák esetében, amelyeknek széles spektrumú, sokszínű társadalmakat kellene integrálniuk.
A közép-európai kölcsönhatások
Az 1990-es évek közép-európai alkotmányai nem úgy születtek, hogy igazán tekintettel lettek volna egymásra, noha annak idején mindegyik egy tágabb globális, illetve európai trendbe illeszkedett. Némileg más volt a helyzet 2011-ben. A világ akkor már túl volt a 2007. évi nagy pénzügyi-gazdasági válságon, de még nem heverte ki annak megpróbáltatásait. A Covid-19 világjárvány is még váratott magára. Emiatt időről-időre felmerült az a kérdés, hogy a pénzügyi-gazdasági válságra és a korábbi belpolitikai fejleményekre (2006. évi őszi válság) reagáló magyar Alaptörvény elfogadásával új trend bontakozik-e ki az európai alkotmányos fejlődésben, vagy inkább csak a helyi sajátosságról (mondhatni hungaricumról) van-e szó.
Az biztos, hogy a történeti alkotmány részleges és szimbolikus revitalizálására vonatkozó törekvések másutt nem igazán lehetségesek, azért a külvilágra gyakorolt potenciális hatásuk meglehetősen limitált. Hasonló a helyzet a terminológiai archaizálással. A nemzetkoncepcióra vonatkozó utalásokat a magyar alkotmányozó mintha – akár tudatosan, akár tudat alatt – a horvát és a szlovák szomszédoktól vette volna át. Az Alaptörvény szövege tartalmazott viszont előremutató ökológiai – például a GMO mentességre törekvés – rendelkezéseket is, amelyek, kétségtelen újszerűségük ellenére, egyelőre visszhangtalanok maradtak.
A magyar Alaptörvény és módosításainak regionális hatása egyelőre főleg Szlovákiában érződik. Ott 2025 szeptemberében a parlament elfogadta az ellenzék és a jogászszakma egy része által intenzíven vitatott legutóbbi alkotmánynovellát, amely döntően az úgynevezett kulturális-etikai kérdésekkel (az apa-anya fogalma, örökbefogadások és a béranyaság kérdése stb.) foglalkozik.. Főleg az uniós jog elsőbbsége ellen irányuló, némileg szuverenista kitételei, és egyfajta jogszűkítő tendenciák váltottak ki erős ellenérzéseket. Mindez komoly belső vitákat generált, amelyek még az egyes konzervatív pártokat is megosztottak. František Mikloško, a szlovák kereszténydemokrácia nagy öregje, aki már 1989 előtt is aktív volt a kommunistaellenes mozgalomban, például a pártja támogató álláspontja ellenére nem volt hajlandó megszavazni ezt a szerinte is manipulatív és megosztó módosítást.[xix]
2025-ben viszont a szlovák alkotmányfejlődés is kihatott a magyar közjogi fejlődésre. A szlovák parlament 2023-ban a világon elsőként alkotmányos szintre emelte a készpénz használatának jogát.[xx] Ez a kérdés már korábban felmerült Ausztriában és a cseh parlament két kamarájában is, de ott még nem nyert ilyen szintű védelmet. A Magyar Országgyűlés 2025-ben követte Szlovákia példáját. E rendelkezés a tizenötödik Alaptörvény-módosítás kevés pozitívumai közé tartozik. Azóta a szlovén parlament is bevezette a készpénzes fizetés alkotmányos védelmét.
Ezen módosítások célja természetesen nem az adócsalások megkönnyítése és a számla nélküli fizetések elősegítése. A készpénz formában történő fizetésnek ugyanis komoly kihatásai vannak a magánszféra védelme és a saját vagyon feletti rendelkezés szempontjából, nem is beszélve bizonyos korosztályok, sérülékenyebb szociális csoportok azonos esélyeinek védelméről. Nem utolsó sorban az egyre szaporodó kibertámadások és a technológiai sérülékenységek korában ennek a kérdésnek biztonsági dimenziója is van.
A közép-európai alkotmányos fejlődés tehát egyáltalán nem érdektelen a mai világban. Igaz, az alkotmányjogi kölcsönhatások egyelőre leginkább a régión belül érvényesülnek, de idővel nem lehet kizárni hatásukat tágabb viszonylatban sem. Közép-Európa tehát nem veszítette el sajátos jogi, kulturális, szociális arculatát és van mondanivalója globális méretekben is.[xxi]
Halász Iván
[i] Péter, László: Montesquieu paradoxonja a szabadságról és a magyar alkotmány, 1790-1990, Holmi 1991 november, https://www.holmi.org/1991/11/peter-laszlo-montesquieu-paradoxonja-a-szabadsagrol-es-a-magyar-alkotmany-1790–1990
[ii] Rousseau, Jean-Jacques: Considérations sur le gouverment de Pologne et sur sa réformation projettée, Amsterdam 1782.
[iii] Pokorný, Jiří: Lidová výchova k/v demokracii. In: Počátky Československé republiky 3. Kober, Jan – Holubec, Stanislav (Eds.) Praha: Academia, 2023. 265.
[iv] Merkl, Adolf: A mai Magyarország államformájának kérdéséről. Jogtudományi Közlöny, 60. évf. 1925. 5. szám, 35.
[v] Péter, László: cit. op. 17.
[vi] Podolec, Ondrej: Medzi kontinuitou a diskontinuitou… Politický systém Slovenskej republiky 1939-1945. Atticum, Bratislava, 2014. 32-34.
[vii] Ifj . Trócsányi László: Alkotmányozás és rendszerváltás Közép- és Kelet-Európában. Jogtudományi Közlöny, 1995. augusztus, 384–390.
[viii] Uo. 384-390.
[ix] Péter, László: cit. op. 19.
[x] Erről átfogóan lásd Ifj. Trócsányi László: cit. op. 386-390.
[xi] Orosz, Ladislav: Ústavný systém Slovenskej republiky – všeobecná charakteristika, hodnotenie, perspektívy. In: Ústavný systém Slovenskej republiky. Doterajší vývoj, aktuálny stav, perspektívy. Szerk.: Kivská, Mária – Tekeli, Jozef. PF UPJŠ, Košice, 2009. 44.
[xii] Kukorelli, István: Az 1946. évi I. törvény közjogtörténeti jelentősége és az alkotmányos jogfolytonosság. Acta Humana. Emberi jogi Közlemények, 2017. 1. szám, 26.
[xiii] Schweitzer, Gábor: Historizujúce prvky v Základnom zákone Maďarska. In: Jermanová, Helena – Cvrček, František: Quo vadis střední Evropo? Metamorfózy práva III. USP AV ČR, 2012. 70-71.
[xiv] Erről a problematikáról lásd következőket: Rixer, Ádám: A történeti alkotmány helye a mai jogunkban. In: Rixer, Ádám: Állam és közösség. Válogatott tanulmányok Magyarország Alaptörvény tiszteletére. ÁJK KRE, Budapest, 2012. 42-43., valamint Szabó, István: Az ősi alkotmány. In: Csink Lóránt – Schanda, Balázs –Varga, Zs. András: A magyar közjog alapintézményei. PPKE JÁK, Budapest, 2020.
[xv] Halmai Gábor: Alkotmányjog – emberi jogok – globalizáció. L’Harmattan, Budapest, 2013. 80-81.
[xvi] Chruściak, Ryszard – Osiatyński: Tworzenie konstytucji w Polsce w latach 1989-1997. ISP, Warszawa, 2001. 300-301.
[xvii] Orosz, Ladislav: cit. op. 41-46.
[xviii] Jakab, András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei. HVG-Orac, Budapest, 2011. 180.
[xix] www.tyzden.sk/rozhovory/126814/frantisek-miklosko-po-novele-ustavy-nas-caka-velky-zapas/
[xx] Poništ, Viliam: Zakotvenie „práva na hotovosť“ v Ústave Slovenskej republiky. Justičná revue, 2024. 12. szám. www.legalis.sk/clanky/3905/zakotvenie-prava-na-hotovost-v-ustave-slovenskej-republiky
[xxi] A tanulmány az RVO: 68378122 projekt támogatásával készült.
