Mi az a lengyel-magyar barátság?
A lengyel-magyar barátságnak, mint jelenségnek nincsen egyetemes definíciója. Ha azonban akár tudományos igényű műveket, akár kulturális termékeket, vagy éppen politikusi megnyilvánulásokat hallunk és olvasunk, azt fogjuk tapasztalni, hogy az esetek döntő többségében a kifejezéssel a közös szabadságharcok által kialakult sorsközösséget, és az abból kiinduló kölcsönös szolidaritást jelölik.
A sorsközösség érzésének kialakulása
Lengyelország a 19. század döntő részében nem létezett, mint szuverén állam. A függetlenségét részlegesen, valamilyen névleg autonóm terület formájában több ízben is visszakapta, de ez az állapot egyszer sem bizonyult tartósnak. Ilyen próbálkozás volt az 1807-ben Napóleon által életre hívott Varsói Hercegség, mely a franciák előretolt helyőrségeként Oroszország meghódításának tervéhez volt hivatott biztos hátországot jelenteni. Hasonló kísérlet volt az 1815-ös bécsi kongresszuson megalakított Lengyel Királyság is, amelynek élére az orosz cár került. Az úgynevezett Kongresszusi Lengyelországot azonban az Orosz Birodalom de facto annektálta. Ezen kísérletek sikertelenségét mutatja, hogy a 19. század kis túlzással a függetlenségért vívott fegyveres konfrontációkkal telt el. 1830-31-ben a novemberi felkelés során, 1863-64-ben pedig a januári felkelés alkalmával[1] próbálták meg a lengyelek fegyveres úton visszaszerezni függetlenségüket az oroszoktól.[2] Mindkét próbálkozás elbukott, de éppen ez a két esemény volt az, amely ma a lengyel-magyar barátság, és az ez alatt értendő sorsközösség kiindulási pontjaként értelmezhető, hiszen a felkelések bukása után ugyanis sok lengyel menekült Magyarországra, szorult helyzetük pedig szimpátiát váltott ki a magyarországi körökben.
A sorsközösség kialakulásának másik fontos állomását az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc jelenti. Jókai Mór A mi lengyelünk címmel írt regényt az 1848-49-es szabadságharc eseményeiről, melynek főhőse egy Negrotin nevű lengyel lovas katona, aki a magyarok oldalán harcol és aktívan részt vesz a komáromi erőd védelmében is. Jókai 1825-ben született, tehát a novemberi lengyel felkelés gyermekeskedése idején történt, a legjobb időben ahhoz, hogy a felnőttek erről szóló beszélgetése és a „mi lengyelünk” kifejezés emlegetése megragadjon a tehetséges író gyermeki képzeletében (és így sok kortársa képzeletében is).[3] A novemberi felkelés, a magyarországi szabadságharc és a januári felkelés is mind egy-egy állomás azoknak az eseményeknek a sorában, amelyek folyamatosan új impulzust, és a sorsközösség megélésének újabb közös élményét jelentették. Ezek a közös élmények pedig lehetővé tették, hogy a kölcsönös, szélesebb társadalmi rétegeket is érintő szimpátia érzékelhető volt még a 20. században is. Ezt azok a szövegek is bizonyítják, amik a magyar országgyűlésben az első világháború alatt a vármegyei szintű politikai körök vitáiról számolnak be. Számos alkalommal alakult ki élénk vita a „lengyelkérdésről”,[4] és a vita tárgya az esetek döntő többségében nem arról szólt, hogy kell-e a független lengyel állam, hanem arról, hogy pontosan mikor, milyen módon és milyen keretek között jöjjön létre újra az önálló lengyel államiság.[5] A magyar társadalomban tovább élő, lengyelek iránti szimpátia felfedezhető volt továbbá abban is, ahogy a magyar lakosság viszonyult az 1939 őszén Magyarországra menekülő lengyel civilekhez és katonákhoz.
Az államszocialista értelmezés problémái
A lengyel-magyar barátság tehát alapvetően a felkelések és forradalmak közös élményén és az abból kialakult sorsközösség érzésen alapszik. Ez egyszerre jelentett kihívást és segítséget a második világháború után kiépülő politikai rezsimeknek mind Lengyelországban, mind pedig Magyarországon. A marxista történelemfelfogás szerint ugyanis az osztályharc a történelem mozgatórugója. A lengyel-magyar barátság, a sorsközösség „ősélményei”, vagyis a szabadságharcok alkalmasak bizonyultak arra, hogy az osztályharccal párhuzamot vonjanak velük: a társadalom széles rétegei küzdöttek vállvetve azért, hogy önigazgatást érjenek el az imperialista dinasztiáknak való alárendelődés helyett. Maga a jelenség, és annak az alapvető élményei tehát alkalmasak voltak arra, hogy az államszocialista politikai rendszerek, és az általa létrehozott keretrendszereket elfogadó értelmiségiek feldolgozzák, használják és a maguk szájíze szerint alakítsák a jelenséget. Nehézségekbe is ütköztek azonban, hiszen a lengyelek és magyarok közötti pozitív kapcsolódási pontok nem értek véget a 19. században. Az egyik fő probléma, amivel nem lehetett azonosulni az az volt, hogy Horthy Magyarországa társadalmi és állami szinten is barátságosan fogadta a lengyel menekülteket 1939-ben, és segített nekik nyugatra szökni, hogy aztán azok katonaként csatlakozzanak az antifasiszta koalícióhoz. Kényes jellege miatt ez a téma sokáig nem került napirendre. Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején azonban élénk vita alakult ki róla, melyben többek között Lagzi István, Ránky György, Száraz György, Jerzy R. Nowak, Juhász Gyula és Kapronczay Károly is részt vettek. Az állampárt hivatalos véleményét képviselő értelmiségiek vezéregyénisége a vitában E. Fehér Pál volt, aki abban az időben a Népszabadság kulturális rovatának vezetője volt. Táboruk álláspontja szerint a Horthy-korszak bírálata nem jelenti magától értetődően a lengyel-magyar barátság elutasítását, csupán annak „nacionalista” aspektusainak a kritikáját. A másik tárbort[6] pedig E. Fehér egy ponton azzal vádolta, hogy a lengyeleknek nyújtott magyar segítség felnagyításával akarják az egykori „uralkodó osztály” bűneit csökkenteni. A vita újságok hasábjain, konferenciák keretében, illetve tudományos publikációkon keresztül is folyt, melynek eredményeképpen a magyar történeti narratíva végül kénytelen volt bizonyos mértékben változtatni a Horthy-korszak megítélésén.[7] Az államszocialista rendszerhez pártoló értelmiségiek számára a másik nagy problémát a lengyel-magyar barátság értelmezése során az 1956-os események jelentették. Az egyértelmű ugyanis, hogy Lengyelországban nagy társadalmi támogatottsága volt az októberi budapesti eseményeknek, és a lengyel emberek nagy lelkesedéssel támogatták a magyarországi felkelőket (véradás, tüntetések, adományok küldése a Vöröskereszten keresztül). Leginkább ennek, és az 1939-es eseményeknek köszönhetően alakult ki az az E. Fehér Pál által is képviselt álláspont, hogy a lengyel-magyar barátság alapvetően nem rossz, de vannak „nacionalista fejezetei” (tehát elsősorban a második világháború alatti és az 1956 októberi események), amelyeket meg kell haladni, és ennek a jelenségnek a szocializmus keretei között immár helyénvaló tartalmat adni.
Az „igazi tartalom”
A Mitrovits Miklós által összeállított Lengyel, Magyar „két jóbarát”. A magyar-lengyel kapcsolatok dokumentumai 1957-1987. című szöveggyűjteményben található iratok segítségével bepillantást nyerhetünk abba, hogy az államszocializmus idejének egy-egy momentumában hogyan is viszonyultak ehhez az eszméhez. A szövegeket olvasva bizonyos szenpontrendszereket lehet felfedezni, amik alapján a kérdéshez viszonyultak az írások szerzői. Az egyik ilyen a már említett „igazi tartalom”, amit a kölcsönös szimpátia el fog nyerni a szocializmus keretei között. Ilyet találunk a magyar külügyminisztérium által 1957. március 4-én kiadott, a magyar-lengyel kapcsolatokról szóló tájékoztatójában: „A II. világháború után mind Magyarországon, mind Lengyelországban a haladó népi erők kerültek hatalomra, ami lehetővé tette, hogy a két nép hagyományos barátsága elnyerje a maga igazi tartalmát és kedvező alapot teremtett a két baráti nép kapcsolatainak rohamos kibontakozásához.”[8]
Tadeusz Hanuseknek, a budapesti lengyel nagykövetnek az 1971-es, a magyar társadalomnak a Lengyelország-képéről írt feljegyzésében szintén azt olvashatjuk, hogy „Nem általánosan ismert tények a magyarok és a lengyelek közös harca a Párizsi Kommün barikádjain, a Spanyol Köztársaság védelmében vagy az, hogy számos lengyel vett részt 1919-ben a Tanácsköztársaságot védő harcokban, mind nagy jelentőségűek a két ország közötti internacionalista kapcsolataiban, és nem mindenki tartja ezeket a hagyományos barátság új tartalmának fejlődése és erősítése alapjának annak ellenére, hogy a Magyar Népköztársaság vezetése erőfeszítéseket tesz ez ügyben.” [9] Ugyanez a dokumentum néhány lappal később azt írja, hogy “Az, hogy az országainkat a régmúlt időkben összekötő kapcsokat szűkszavúan és szárazon tárgyalják, azzal magyarázható, hogy arra törekszenek, hogy a barátság hagyományos tartalmait új, nemzetközi értékekkel helyettesítsék.”[10] Kádár János 1978. június 26-án, Varsóban elmondott beszédében elhangzott, hogy „(…)a lengyel-magyar barátság hagyományokban gazdag, és a szocializmus építésének feltételei között mindkét országban új tartalmakkal bővült.”[11]
Ugyanez a megközelítés olvasható a LEMP PB[12] számára a lengyel párt- és kormányküldöttség 1982. április 21-i budapesti tárgyalásairól készült tájékoztató feljegyzésben is: “A megbeszélések közvetlen szívélyes légkörben folytak, megerősítették a két nép közötti hagyományos barátság szálait, amely új tartalommal gazdagodott a második világháború után, amelynek alapjait a szocializmus építésének közös rendszere, eszméje és politikája kapcsol össze.”[13]
1982-ben Jaruzelski tábornok is hasonlóan nyilvánult meg, amikor a lengyel-magyar kétoldalú kapcsolatokkal kapcsolatban kiemelte „(…) a két nép hagyományos barátságnak jelentőségét, amely érzelmi alapokat ad az együttműködés racionális továbbfejlődésére.”[14]
Összességében a lengyel-magyar barátság magyarországi és lengyelországi, államszocializmus időszakára eső megítéléséről azt lehet biztosan elmondani, hogy a jelenség ősélményét jelentő szabadságharcokat (tehát az ő olvasatukban az alsóbb, illetve elnyomott rétegek harcát az imperialista monarchiák ellen) az államszocialista rendszerek magukénak tudták érezni, éppen ezért magának a jelenségnek a létét sem tagadták. A barátság számukra kényesebb fejezeteit pedig, mint a lengyel menekültek 1939-es befogadása, illetve az 1956-os események és a lengyel lakosság szolidaritása “nacionalista” elhajlásokként, tévútra tévedésként értékelték, és hangsúlyozták, hogy a hagyományos lengyel-magyar barátság csak a szocializmus keretei között kaphat igazi tartalmat.
Turi Móricz Zsolt
Felhasznált irodalom
Mitrovits Miklós: Lengyel, Magyar „két jóbarát”. A magyar-lengyel kapcsolatok dokumentumai 1957-1987. Napvilág Kiadó, Budapest, 2014.
Mitrovits Miklós: Lengyelkérdés Magyarországon az első világháborúban. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2022.
Mitrovits Miklós: A szocializmus csapdájában/Politika, gazdaság, kultúra és sport a magyar-lengyel kapcsolatokban (1945-1990). Bölcsészettudományi Kutatóközpont-Történettudományi Intézet, Budapest, 2023.
Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi Kiadó, Budapest, 2006.
Lengyel Dénes: Így élt Jókai Mór. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Felhasznált borítókép
Fortepan/ Fortepan album 088, 233486, 1979. Dunaújváros, Magyarország
[1] Az 1863-64-es januári felkelésben már magyar önkéntesek harcoltak a lengyelek oldalán, ami egyértelmű jele a magyar társadalom szimpátiájának.
[2] Szokolay Katalin: Lengyelország története, Balassi Kiadó, Budapest. 2006., 293- 294.
[3] Lengyel Dénes: Így élt Jókai Mór, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1975. 5.
[4] Mitrovits Miklós: Lengyelkérdés Magyarországon az első világháborúban, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2022. 59-124. (Az itt megjelölt, “A magyar kormány hivatalos álláspontja” című fejezet remekül rávilágít a lengyel függetlenségről szóló legmagasabb szintű politikai diskurzusra, de a szöveggyűjtemény egyéb fejezeteiben számos parlamenti felszólalás, publikáció és vármegyék, illetve városok határozatai is olvashatók, így komplexebb képet kaphatunk a magyar társadalom lengyelkérdéshez való viszonyulásáról.)
[5] Fontos hozzátenni, hogy nem csupán a vármegyei szintű politikában volt ez gyakori beszédtéma, illetve támogatandó ügy, hanem a felsőbb körökben is. Tisza István is támogatta a lengyel függetlenség ügyét, de ő tartott attól, hogy ha ez nem a megfelelő módon valósul meg, akkor veszélyeztetheti a magyar nemzetnek a dualista államban betöltött vezető szerepét.
[6] A téma magyarországi feldolgozása érdemben 1975-ben kezdődött, Lagzi István ekkor publikálta a Zalai megyei lengyel menekültek történetét feldolgozó monográfiáját, ezzel pedig napirendre tűzte a lengyel internáltak és menekültek kérdését. Az ezt követően kibontakozó történészvita „ellenzéki” történészei azt igyekeztek bizonyítani, hogy a Horthy-rendszer ellentmondásaitól függetlenül valóban létezett 1939-ben a lengyelekkel iránt érzett szimpátia Magyarországon mind politikai, mind pedig társadalmi szinten, és a menekültek befogadása nem csupán egy ügyes politikai húzás volt, amivel a magyar politikai elit a szövetségeseknél akartak jó pontokat szerezni.
[7] Mitrovits Miklós: A szocializmus csapdájában/Politika, gazdaság, kultúra és sport a magyar-lengyel kapcsolatokban (1945-1990), Bölcsészettudományi Kutatóközpont-Történettudományi Intézet, Budapest, 2023. 306-312.
[8] Mitrovits Miklós: Lengyel, Magyar “két jóbarát” / A magyar-lengyel kapcsolatok dokumentumai 1957-1987., Napvilág Kiadó, Budapest, 2014. 55.
[9] Mitrovits: Lengyel-magyar “két jóbarát”, 446.
[10] Mitrovits: Lengyel-magyar “két jóbarát”, 453.
[11] Mitrovits: Lengyel-magyar “két jóbarát”, 563.
[12] Lengyel Egyesült Munkáspárt Politikai Bizottsága
[13] Mitrovits: Lengyel-magyar “két jóbarát”, 721.
[14] Mitrovits: Lengyel-magyar “két jóbarát”, 726.
