Anton Martin Slomšek szlovén származású római katolikus pap, a Lavanti Egyházmegye püspöke 1846-tól, költő, vallási és iskolai könyveket szerző író, nemzetébresztő és egyházszervező. A középkortól kezdve a szlovén lakta területek közigazgatási szempontból nem voltak egységesek, a 13. századtól a Habsburgok befolyása alatt álltak, ez a püspök korában sem volt másképp. A szlovénok Krajna, Alsó-Stájeroszág, Karintia és a Tengermellék területén az 1910-es népszámlálás adatai alapján körülbelül 1,2 millióan éltek, a Magyar Királyság területén pedig 70-80 ezren. Az évszázados széttagoltság a modern nemzeti identitás és nemzeti mozgalom számára természetesen akadályt jelentett. A német nyelv primátusa, a szlovén regionális/tartományi identitások megléte, a szlovén értelmiség és parasztság viszonya szintén késleltette az egységes szlovén nemzeti identitást. Slomšek szellemi működése ezen a téren hozott változást.
A püspök a stájerországi Slom nevű településen született 1800-ban. Szülei parasztok voltak, elemi iskoláit Ponikván végezte, a középiskolát Celjén, filozófiát Ljubljanában, Senjben, teológiát pedig Klagenfurtban végezte, ahol pappá is szentelték 1824-ben. A Klagenfurti Szeminárium lelkiigazgatója volt 1829-től 1838-ig. Vuzenica plébánosa és esperese 1838-tól 1844-ig, majd 1846-ig kanonok és felsőoktatási felügyelő a karintiai Šentandražon. 1846. április 25-én átvette a celjei városi plébánia apáti tisztségét, de május 30-án Frider Salzburgi érsek Lavant püspökévé nevezte ki. Slomšek 1859-ben Šentandražról Mariborba tette át a Lavanti Egyházmegye székhelyét.
Slomšek fiatalkori mentora, jótevője és barátja Jakob Prašnikar (1784–1841) lelkész volt, aki Celjén tanította gimnazista éveiben. Anyagi függetlensége elérése céljából képesítést szerzett általános iskolai tanulók, majd alsó gimnáziumi tagozatos diákok tanítójaként. Kiváló oktatója volt a grammatikának és a humán tárgyaknak. Az iskolai tárgyak mellett a szlovén nyelv is csábította. Franc Xaver Baumbach gyógyszerész házában Philip Hecquet könyvéből fordított orvosi recepteket szlovén nyelvre. Ez felkeltette érdeklődését a természettudományos tárgyak iránt is, később segítette oktatói munkáját. Tanóráin Valentin Vodnik (1758–1819) és Urban Jarnik (1784–1844) verseit olvasta fel és bíztatta diákjait, hogy írjanak szlovén feladatokat. Slomšek első irodalmi próbálkozásai ebből az időből származnak, a verses Govorjenje na godovanje našiga dobriga učenika Janeza Kuttelna című költeményt megkomponálta egy három osztálytársával indított versenyen. Slomšek szavalása lelkes dicséretet váltott ki Anton Suppantschitschból és osztálytársaiból. Szellemi fejlődését a ljubljanai líceumban folytatott filozófiai tanulmányai nagyban befolyásoltak, ahol Jakob Strašek (1796–1830) és sok más neves tudós tanítványa. Ezután Senjben majd költözött, ahol a püspöki líceumban fejezte be filozófiai tanulmányait. 1820-ban a lavanti püspök felvette a klagenfurti teológiára. Hitoktatói végzettséget is szerzett, a vasárnapi tanoncikoskolában vállalt állást. A klagenfurti líceumban 1824-25-ben Matija Ahacel (1779–1845) szlovén tudós mezőgazdasági előadásait hallgatta, akivel összebarátkozott.
A klagenfurti teológiai tanulmányokat, amelyek közösek voltak a Karintiai és Lavanti Egyházmék papnövendékeinek, a šentpaveli német származású bencések oktatták, akik nem voltak érdekeltek a szlovén nemzeti ügyben. Másik oldalon néhány realisztikusabb világnézetű pap az állami hatóságoktól függetlenül a Lavanti Egyházmegyében bővítették a szlovén tannyelvű vasárnapi iskolákat, ahol anyanyelvi olvasást, írást, és számolást tanítottak fiataloknak és felnőtteknek. 1822-ben kérvényezte a ljubljanai Illír Kormányzóságtól, hogy szlovén nyelvi tanszéket hozzanak létre a Klagenfurti Líceumban, azonban nem engedélyezték. Arra ösztönözte, hogy a szemináriumi vezetőség beleegyezésével önkéntes szlovén tanfolyamokat szervezzen kollégái számára. Slomšek magát és kollégáit a nép alkalmas tanítóivá akarta képezni, amely a lelkipásztori munkát, az elemi oktatásra való befolyást és a szlovén nyelvű könyvek írását is jelentette. Ebben a munkában Sevillai Izidor nézeteire támaszkodott, aki szerint szégyenletes egy jó modorú ember számára, ha nem ismeri annak a népnek a nyelvét, akik között dolgozik és megélhetést keres. Slomšek hangsúlyozta a szlovén gyermekek nyelvhasználatbeli elmaradottságát, a tanítók hideg hozzáállását az anyanyelvi oktatáshoz Cirill és Metód munkássága esetében. Nem értett egyet azzal, hogy a szlovén nyelv tanulása felesleges, hogy ez a nyelv nem egységes és jövőnélküli, abszurdnak vélte, hogy az értelmiség tizenötéves tanulmánya alatt nem hall semmi anyanyelvén. Elítélte a nemzeti hitehagyást, a nép jólétéért végzett munkára buzdított. Hangsúlyozta a szlovén nemzeti egység szükségességét, mert „Egy krajnai, karintiai ugyanúgy szlovén, mint egy stájer”, már akkoriban is azt hitte, hogy egy napon „egy ház, egy nemzetség, egy szlovénság, egy beszéd” lesz. Élénk agitációval és meggyőzéssel népes követői tábort gyűjtött maga köré (körülbelül 48 főt) az önkéntes óráin. Gyakorlati óráin egyházi dokumentumokat fordíttatott a diákokkal. Jernej Kopitar szlovén nyelvtanát, Janez Nepomuk Primic német–szlovén olvaskókönyvkét és Urban Jarnik hittankönyvét használták. Slomšek maga vállalt az Inbegriff der slowenischen Sprache nyelvtan megírását, azonban kiadásra nem kerülhetett, mivel ezidőben Franc Metelko nyelvtanát és saját szlovén írásrendszerét nyomtatták. Slomšek azonban nagyon hiányzott a megfelelő szlovén szókincs megalkotásához. Így Slomšek teológusként saját kezdeményezésére hasonló funkciókat látott el fizetség nélkül, mint a ljubljanai és grazi szlovén tanszékek.
Slomšek 1821–1825 között több mint hazafias szlovén és szláv tematikájú dalszöveget írt. A fiatal papnak nem volt újságja, ahová írhatott, ezért is boldogította a tény, hogy Ljubljanában egy szlovén szeminarista mozgalom a Slavinja c. lapot tervezi megjelentetni. Slomšek teljes megértést tanúsított a szlovén irodalmi központok szoros együttműködése iránt. Metelkónak írt levelében kifejtette, amelyben a szókincs kollektív munkájának vállalására gondolt: A krajnai népnek kell a mozgalom fő munkásainak és hordozóinak lennie, míg a karintiaiaknak és stájereknek kell annak segítőinek lenniük. Slomšek fontos kapcsa lett Metelko diákjai és a klagenfurti szlovén új generáció között. Slomšek látökéret minden lehetőséget megragadva szélesítette, könyvtárosi állást kapott a szemináriumban, saját temperamentuma és más nevelők hatása alatt csatlakozott a „romantikus katolikusok” köréhez, ami 1818 óta közkedvelt egyházi áramlat volt Ausztriában. Slomšek kiváló és példamutató teljesítményt nyújtott, ezért harmadik szemináriumi évében pappá szentelték (1824), 1831-ig vezette német és latin nyelven naplóját. Elutasította Franz Zimmermann lavanti püspök ajánlatát, hogy Bécsbe menjen a doktori cím megszerzéséért. Inkább lelkészi szolgálatot vállalt vidéken.
Slomšeket 1825-ben káplánná nevezték ki a vidéki Bizeljskóban, amit a Lavanti Egyházmegye egyik legnehezebb plébániájának tartottak. Összetűzésbe került a jozefinista Ludvik Batičcsel plébánossal, mert nem tetszett neki Slomšek kezdeményezőkészsége. Slomšek prédikációival megújította a helyi vallási életet, újjászervezte az elemi iskolákat, bevezette a vasárnapi iskolát. Ápolta a templomon kívüli társas éneklést, maga is sok dalszöveget komponált, erkölcsileg és vallási szempontból is nemesítette a népet. A plébánossal meglévő súrlódások miatt áthelyezését kérte, Nova Cerkeven kapott új segédplébánosi állást 1827-ben. A helyi plébánossal jó viszonyt ápolt, Celje iskoláinak közelsége miatt várta új pozícióját. Slomšek ugyanolyan buzgalommal végezte iskolai és irodalmi munkásságát. Gazdasági könyvet is írt, amit nem adott ki, prédikációskönyv összeállításán is dolgozott, összeállított egy imakönyvet a keresztúthoz. Elöljárói felfigyeltek a fiatal pap tehetségére, 1829-ben kapta meg az áthelyezéséről szóló rendeletet.
1830-ban újra Klagenfurtba került spirituálisként, vagyis a papnevelői szeminárium lelki életének vezetője lett. Slomšek itt is csütörtökönként és vasárnaponként szlovén teológusoknak tartott nyelvgyakorlatot. Az ordináriushoz ezek a gyakorlatok kötelezőek voltak, a Karintiai Egyházmegye egyetértett, a Lavanti hangsúlyozta ezek önkéntes jellegét. A szeminaristákat szlovén prédikációra és kapcsolodó feladatokra képezte. A nyelvtanfolyamok sikerét német résztvevők tudása bizonyította, akik közül ketten szlovén nyelvű nyilvános előadást tartottak. Német tisztviselők kérésére Slomšek újabb tanfolyamot szervezett számukra. A kormány jogilag is érvényesnek ismerte el ezeket a bizonyítványokat, a rendőrség viszont pánszlávistának és az államra veszélyes személynek gyanúsította Slomšeket. Miután Vuzenicába távozott, utódja Valentin Wiery (1813–1880) ugyan Slomšek tanfolyamán megtanult szlovénul, mégsem tudta sikeresen folytatni a nyelvoktatást. Slomšek másik tanítványa, Mihael Pikl újította meg 1844-ben. Slomšek személyesen erősítette a nemzeti öntudatot a nem hivatalos szlovén irodalmi társaságban, melyet 1830 december végén alapítottak. Az irodalmi kör tanulmányozta a szlovén oktatási, tudományos és irodalmi munkásságot, különösen Karintiában. Slomšek 1832-ben mutatta be a kör tagjainak barátját, Franc Prešerent (1800–1849).
Slomšek Matija Ahacel segítségével 1833-ban kiadott egy világi versgyűjtemény, karintiai és stájerországi dalok szerepeltek benne (Pesme po Koroškim ino Štajarskem znane). Slomšeket 1827-ben nyelvi lektornak nevezték ki egy könyv fordítása céljából, közvetlenül beavatkozott a stájerországi szlovén helyesírási kérdésbe (metalčica vagy dajnčica). Slomšek Metelko helyesírásához maradt hű, mivel úgy vélte, hogy ez a helyesírás vonja be a legtöbb szlovén írástudót, mivel nemcsak Krajnában, Karintiában és Stájerországban használják, hanem hivatalosan Goriziában és a Tengermelléken is elfogadták. A dajnčica csak a celjei járásra korlátozódott. Slomšek megnyerte a Lavanti Egyházmegyét, a népiskolákban a metalčicát vezették be. A két tábor közötti békétlenség miatt Slomšek üdvözölte a stájer Anton Murko nyelvtanát és helyesírását, a bohorčicát. Slomšek támogatta a bohorčica bevezetését, ezzel a Lavanti Egyházmegye is egyetértett. Slomšek az 1830-as években több könyvet is szerzett. Kijavította és csiszolta tanítványai műveit, megindult az ifjúsági irodalom is. A klagenfurti korszakban Slomšek szlovén és német nyelven prédikált, pünkösdi prédikációja híressé vált, erős nemzetvédelmi hangsúllyal bírt. Jó kapcsolatot ápolt Matija Čoppal (1797–1835) is.
Slomšek Klagenfurt után saját kérésére az elhanyagolt Vuzenicában lett főesperes (1838–1844). 1839-ben megáldotta az új Dráva hidat, mindkét káplánnak lakást rendezett be a plébánián, új harangokat öntetett, megreformálta az egyáhzi éneklést. 1840-ben megújította Pohorje plébániai működését, nagy buzgalommal intézte a vasárnapi szlovén nyelvű iskolák ügyeit. 1841-ben átvette a vuzenicai érsekség uradalmi igazgatását. 1842-ben sikeres vallásoktatási professzori címet tett, a celjei gimnáziumi állást viszont nem kapta meg. 1840-ben kiadta a Mnemosynon slavicum c. papi liturgikus kézikönyvet, amit klagenfurti barátainak és diákjainak ajánlott. Vuzenicában írta leghíresebb könyvét, a Blaže in Nežica v nedeljski šol című pedagógiai könyvét, amely alapján Jožef Košič is megírta Zobriszani Szloven i Szlovenka med Műrov i Rábov című kötetét. Slomšek könyvének bevételét a celjei főiskola tanár szakos hallgatóinak szánták. A német modell szerint a gyakorlati élethez igazította a tananyagot, az otthoni életen és környezeten alapul, figyelembe veszi a reáltantárgyakat is.
Slomšek 1843 után elfogadta a gaj irásrendszert (a horvátok írásrendszere is), intenzívebben próbálta megvalósítani az egyház tervét egy közjogi társaság létrehozására vonatkozóan, amely jó minőségű, olcsó szláv könyveket adna ki a nép számára. Vuzenicában hetente kétszer szlovén beszélgetésre invitálta a káplánokat. Stanko Vraz (1810–1851) 1841-ben Slomšeknél járt, hogy megnyerje őt az illírizmusnak, sikertelenül. 1841-ben a Celjei Kerületi Hivatal megköszönte Slomšeknek a himlőoltással kapcsolatos ajánlását, majd a kormányzat köszönetet mondott neki a tartomány ifjúságának vallási és természettudományos nevelése ügyében.
1844 és 1846 között a karintiai Šentandražon kanonok és felsőoktatási felügyelői pozíciót töltött be, 1845-ben a Krajnai Katolikus Egyházmegye tiszteletbeli tagja lett. Felügyelőként kiállt a népoktatási rendszer mellett, felélesztette az oktatást, felszámolta a mechanikus tanulási módszertant, ápolta az anyanyelvet. 1846-ra 110 rendes és 86 vasárnapi ismétlőiskola működött a Lavanti Egyházmegyében. Kezdeményezte a Biblia új fordítását (teljes kiadás 1856), üdvözölte a bencések szlovén nyelv iránti érdeklődését. 1845-ben püspöki támogatást szerzett a szlovén vallásos könyvnyomda megalapításához. Kérelmét még az Illír Kormányzósághoz, majd Bécsbe is elküldték. Kérelmét elutasították, arra hivatkozva, hogy az egyházmegye egy könyvkiadó társaság nélkül is adhat ki könyveket, és amúgy is, „a szlovén könyvek nem kívánatosak.” A depresszióba eső Slomšek más utat keresett, 1846-ban kiadta Drobtinice c. gyűjteményét, fiatal és idősebb olvasóknak szánva, melyet később tanítványai szerkesztettek, Slomšek pedig munkatárs maradt. A kiskorúak egészségügyi és erkölcsi okokból történő ipari foglalkoztatás általi kizsákmányolása elleni tiltakozásul a Drobtinicében kiadta Vbogi otrok v faberkah című versét. Slomšek jelentős szerepet játszott a püspök tervében, amiben a jozefinizmus negatív maradványait próbálták elnyomni az egyházmegyében. Örült az egyházmegye papsága körében a szlovén nyelv sikerének.
1846-ban elnyerte a celjei apáti címet, hogy Kutnar lavanti püspököt segítse a celjei esperességi kerület irányításában. Csupán rövideig, mert Kutner püspök halála után neki ajánlották fel a Lavanti püspöki széket, július 19-én helyezték Šentandražra. Érkezésekor Franc Kosar teológus professzor atya hosszú szlovén énekkel üdvözölte. Első püspöki levelében szlovén és német nyelven elítélte a túlzó szigort, a szentségek gyakoribb kiszolgáltatását és a vallási szerveződések ápolását szorgalmazta. Felújította az egyházmegyét, Klagenfurtból Šentandražra helyezte a teológia 4. évfolyamát, hogy személyesen vezesse a fiatal papnövendékeket. Rendszeres egyházmegyei látogatásokat folytatott, éves lelkészi konferenciákat vezetett, majd 1852-ben megalapította a Szent Cirill és Metód Egyesületet. Elindított egy támogató egyesületet és intézményt a rászoruló, tehetséges diákok számára, a Maximilianiščét.
Slomšeknek sikerült egyesíteni az összes stájerországi szlovént egyházmegyéjében, így kivonta őket az elnémetesedés alól. Újra felvetette az egyházmegyei határok kérdését, melyben megszerezte a salzburgi érsek, gróf Maximilian Joseph von Tarnóczy szimpátiáját. 1848-ban a Graz-Seckaui Egyházmegye szlovén papjai kezdeményezték Slomšek püspöki kinevezését, mellyel az elnémetesítének próbáltak ellentartani, mivel 1786-tól 1850-ig Grazban csak egy szlovén származású kanonok volt. A kormány 1853-ban egyetértett az érsek javaslatával az egyházmegyei székhely 1854-es átruházásáról, a császár 1856-ban elvileg elfogadta, Róma pedig 1857-ben megerősítette azzal a paranccsal, hogy az egyházmegyéket egyidejűleg kell elhatárolni. A Salzburgi megállapodás 1858. október 22-én végrehajtotta a közigazgatási kerületek szerinti elhatárolást, de nem etnikai határok szerint, ahogyan Slomšek szerette volna. A Graz-Seckau Egyházmegye csak a Maribori járás plébániáit engedte át Lavantnak, a Grazi 12 járásból kért 12 helyett viszont semmit sem. A megállapodást értelmében Lavant a Karintiai Egyházmegyének átadta az új plébániákat, szeptember 1-jén pedig átvette a Maribori járást. Az új egyházmegyei központ tekintetében a sok nehézség ellenére Slomšek mégis Maribort választotta, új költségek merültek fel a székesegyház, a hivatalok, a teológiai szeminárium és az iskola elrendezésével kapcsolatban. 1859. szeptember 4-én ünnepélyesen elfoglalta a maribori püspöki széket.
Az 1848-as forradalom kitörésekor békére és a higgadtságra intette a parasztságot, kérte papjait, hogy tartsák távol magukat a politikai agitációtól. Próbált közbenjárni több kirúgott klagenfurti szeminarista érdekében. Slomšek is petíciót indított az állami vagyon védelme érdekében, az iskolák egyháztól való elválasztása ellen. Ezekért és szlovén identitása miatt Slomšeket támadták. Cikkeiben Slomšek ellentétet állított a hatalom (uralkodó) isteni eredete és a népszuverenitás között. Ellenezte a „félreértett” szabadságot, különösen a sajtószabadságot és a jogegyenlőséget. Bírálta az országgyűlési képviselők rossz megválasztását, a szlovén papokkal szembeni bizalmatlanságot a választások során. Pozitívnak tartotta az anyanyelv és a nemzetiség iránti szeretetet, negatívnak pedig a lázadó és pogány nacionalizmust, amely nem tiszteli más nemzeteket, és gyűlöletre nevel irántuk. Nézeteivel összhangban elítélte azt az elvet is, hogy a nemzet maga dönt a sorsáról. A könyvkiadást és sajtót püspökként is támogatta.
Leo Thun osztrák kultuszminiszter oktatási reformok kidolgozásával bízta meg a püspököt: egységes tanítási nyelv és helyesírás bevezetése a szlovén iskolákban. Miután áttekintette a szlovén trieszti tankönyveket, a következő hónapokban és években javaslatot tett Thunnak az új tankönyvek írásának alapelveire, maga javította azokat, részletes terveket és segédirodalmat készített, kéziratokat rendezett nyomtatásra, munkatársakat választott ki, és nekik hagyta a honoráriumot. Slomšek több tankönyveket is írt, azonban nem vezettek valódi sikerre. Az illír ideológiájú szlovénok hiányolták bennük a más szlávokkal való közeledést; a nacionalisták (például Miklošič) nehezményezték Slomšek kétnyelvű tankönyveit; a vallásos emberek nem találták kellően vallásosnak a könyveket (nem tartalmaztak bibliai történeteket); a konzervatívok nem szerették a természettudományokat, mondván, hogy csak összezavarják a diákokat; Krajnában és a Tengermelléken az „új formák és stájer sajátosságok” miatt elutasították őket. 1851-ben személyesen találkozott Andrej Einspieler lapszerkesztővel Klagenfurtban és Franc Sorčič spirituálissal, Slomšek 500 guldennel támogatta a klagenfurti szlovén hazafiak által alapított Družba svetoga Mohorja könyvkiadó vállalatot, ami a szlovén területek legfontosabb kiadója és egyesülete lett.
Slomšek maribori évei alatt kapta a legsúlyosabb támadásokat a németektől és németérzelmű szlovénoktól. Zavarta, hogy virilistaként a grazi tartománygyűlésen és a bécsi birodalmi gyűlésen demokraták és ateisták „kereszttüzében” kellett ülnie. 1859 októberében új szemináriumot nyitott Mariborban, ide hivta Oroslav Cafot (1814–1874) is. Slomšek ekkor már a német liberalizmusban látta a legveszélyesebb ellenfelet, „élete utolsó két évében kemény szavakkal ítélte el a németül beszélő embereket, akik megvetették a szlovén nyelvet”. Elítélte a németesítést, követelte a szlovén nyelv egyenrangúsítását a közéletben. Az alsópapság követte Slomšeket, de a hierarchia felső köreiben az állammal való együttműködést tartották szem előtt. S. tudatosan kifejezésre juttatta a szlovénság iránti szeretetét az újmisés fogadalmában: minden szabad pillanatát a szlovén nyelvnek szentelte. France Kidrič szlovén irodalomtörténész szerint „papként és püspökként Cirill és Metód után az első helyet foglalja el a szlovén történelemben”.
Anton Martin Slomšek Lavanti püspököt II. János Pál pápa jóváhagyása után 1999. szeptember 19-én boldoggá avatták.
Források:
Grafenauer, I., Gspan, A.: Slomšek, Anton Martin (1800–1862), Slovenska biografija https://www.slovenska-biografija.si/oseba/sbi584693/ Kamberger, Franc: Anton Martin Slomšek – Življenje in delo, ČZN (1992/1) 3–24.
Kovács Kristóf
